Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-11 / 45. szám

nemzetiségünk iránti kötelesség. Ha e köteleségnek megfelelni akarunk, nem pillanatnyi felhevűlésre van szükség, lianem komoly, évekig tartó áldozatkészség igényeltetik, mert az évek hosszú során át meghidegülteket a vallás ügye iránt újra felhevíteni, az ingadozókat a vallásos érzületben ismét megszilárdítani , a vallásos útról eltérni készülőket az igaz ösvényre viszont viszszavezetni, ez oly feladat, mely évekig tartó hitbuzgó munkásságot vesz igénybe, és csak ha évek után sikerült a vallásos és nemzetiségi érzületet bennük kellő fokra emelni, csak akkor reménylhetjük, hogy magukra hagyatva is képesek lesznek e szent ereklyéket híven megőrzeni. Szerencsének tartjuk azt, hogy egy, mind hitbuzgoságáról, mind hazafias érzületéről mindnyájunk előtt ismeretes férfiú önként ajánlkozott e tövises, de messze kiható eredményénél fogva reá nézve dicsőséges pályára. Isten ujját kell abban látnunk, hogy midőn a lelki szükség legégetőbb s tető pontot ért Moldva s Oláhországi testvéreinknél, épen akkor állt elő ezen férfiú, ki vallásügyöket nemesen felfogni szándékozik. Ismerem én a szűkkeblűség logikáját, mely ugy okoskodik, hogy először itthon levő bajainkon segítsünk s azután terjeszkedjünk kifele; de azt is tudom, hogy, kik így beszélnek , sem itthon nem áldoznak, sem külföldön levő véreinkről gondoskodni nem szeretnek; a jobbak ellenben csak uj ösztönt látandnak e megoldandó feladatban, hogy a létesítendő közpénztár által az egyházat oly helyzetbe tegyék, hogy annak mind belföldi, mind külföldi bajain annál könnyebben segíteni képesek legyenek. Azonban bár teljes meggyőződésünk szerint a közpénztár létesítése közelebb kilátásban van, mint sokan hinnék; mégsem szeretnénk e nagyon sürgető kérdést annak létestilésétől függővé tenni, hanem felkérjük hitsorsinkat, hogy addig is kiki nyúljon szivéhez és zsebébe s határozzon e szent célra egy, évenként pontosan fizetendő összegecskét, hogy tisztelendő Celder Márton ur mielébb útra kelhessen s pályafutását Moldva és Oláhországi véreink közt mentül hamarább megkezdhesse. Hogy azonban a közönségnek tiszta fogalma legyen az ügy jelenlegi állásáról, íme közöljük t. Celder Márton ur e tárgyra vonatkozó nyilatkozatát. A lelkes prot. közönség előtt ismeretes s eddigelé is figyelemre méltatott volt a moldva és oláhországi szétszórt magyar protestánsok sorsa és állapota. — Ezen lelki inség és elhagyatottságban élőkön pár éve fölmerült, hogy minden áron segítenünk kell, mind vallásos mind nemzetiségi szempontból. — Es akkor tétetett is annyi intézkedés, hogy tiszt. Iíoos Ferenc bukuresti ev. ref. buzgó lelkipásztor fölkéretett, tekintené meg ezen lelki szegényeket, hogy sorsuk és mintlétük felül biztos tudomásunk lenne! 0 ezt akkor összegyűlt segedelempénzzel végre is hajtá, — részletes előterjesztést tett a Prot. Lapban, de azóta ez ügy egészen elaludni látszik, csak annyit hallánk onnan, hogy nagy a lelki inség, nincs, ki meghallja a vallásos vigasztalás után esdök kiáltását, s nincs, ki kisdedeiket rajtuk kivül Isten szent nevére megtanitsa ! Ezen lelki elhagyatottságban levő hitsorsosink insége, nyomorúsága sokszor egészen hatotta meg lelkemet, s önmagamtól nem egyszer kérdém: nem segithetnénk-e mi rajtuk ? nem kellene-e sorsuk iránt nyilvánuló szánakozásunknak valóságban nyilvánulnia, hiszen mindenekkel jól kell tennünk, és a nyomorult kínjaitól, sebeitől nem szabad hidegen elfordulnunk^ Igen, de mit tegyünk, mikor itthon is annyi bajunk van, megosszuk-e erőnket, figyelmünket, lelkesedésünket? Ismét azon feleletet adtam magamnak, hogy mi, ha baj közt is megvagyunk itthon annyira , h(%y vallásos vigasztalásban hiányt nem szenvedünk, mig azon szétszórt vérünkből valókat mind vallásos, mind nemzetiségi tekintetben, ha nem intézkedünk, magunkra nézve örökre elvesztettük. Igy van a dolog és nem máskép. Én az ügyet, a lelki szenvedők ügyét, Isten látja lelkemet, egészen magamévá tettem, s azon elhatározottsággal, hogy minden szenvedésre s önmegtagadásra kész vagyok értük, elhatároztam magamat , hogy hozzájuk elmegyek , vallásos vigasztalással táplálva őket, s ha lehet, a legnépesebb helyen iskolát és egyházi társulatot alakitok. Ezt magam anyagi erejével kivihetőnek nem gondolhatván , elhatározám fölkeresni mind a négy ref. superintendentiát s az erdélyi consistoriumot. — Folyó hó közepén megkezdtem utazásomat; s először is a tiszáninneni superintendentiában, Sárospatakon fordultam meg, hol mind superintendens főtisztelendő Zscirnay Lajos ur , mind nagytiszl. Hegeclüs László esperes s tek. Erdélyi János urak a legnagyobb részvétet nyilvániták ezen ügy és szent cél iránt. — Fötiszteletü Zsarnay ur egy hivatalos ajánló levelet adott előlegesen is; s azon Ígéretet tévé, hogy ha a többi superintendentiák is részvéttel ígérik fölkarolni az ügyet, ö azonnal tudósitandja saját egyházkerületében a nagytiszt, esperes és tek. áegédgondnok urakat, kérvén a cél elérését előmozdító tettleges részvét és szeretet munkáinak foganatba vételét. Patakról nagy lelki vigasztalással mentem Debrecenbe,