Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-11 / 45. szám

nagytiszt. Eévész Imre úrhoz, ki pár évvel ezelőtt lelkesen és tevékenyen buzgott ez ügy érdekében. 0 legismerösb is a dologgal. — Mit tapasztalt ez ügy körül mindent, de mindent elsorolt. Balogh Péter superintendens úrhoz nem levén szerencsém, Debrencent s a tiszántúli superintendentiát illetőleg nt. Révész Imre ur buzgalmától hiszek és várok mindent. Ft. Révész Bálint ur is nagy lelkesedést mutatott az ügy iránt; — ekként levén a hangulat, az ügy sikerülésének reménye közt jöttem Pestre, hol megint nem találván hon főtiszt. Török Pál superintendens urat, e lapok szerkesztője, nt. Ballagi Mór ur, kit ez ügy szinte a leghathatósabban érdekel, ki Pesten az irodalmi középponton sokat, igen sokat tehet. () igért minden jót, minden lehető eszköz felhasználását. Nt. Ballagi uron kivül több buzgó s befolyásos világi férfiakkal is érintkeztem. Mindenki biztatott, lelkesített, s én bár sokat csalódtam az emberekben, megvallom, hogy a biztatásokat, lelkesüléseket készpénz gyanánt veszem. Mire e sorok napvilágot látnak, én főtiszt. Nagy Mihály dunántuli superintendens urnái is megfordultam, s remélem, nála is lelkes pártfogást nyerendek ; s ha mindenben jó véget értem, pár hó múlva útra indulok S most nincs egyéb hátra, minthogy célom megkezdése egy bizonyos dolog tekintetébül, főkép — mielőbb valósuljon — a magyar prot. közönség lelkességeért keresztyéni munkás szereteteért esedezzem. Én a saját nyugalmam s mindenem feláldozásán egyebet nem lehetek. Jól tudom, hogy semmi öröm nem vár reám, célom miatt munkássági köröm megszakasztatik ; de nekem még életem sem drága, ha mint keresztyén ember valami jót tehetek, s az üdvösség forrását csak egyetlen lélek előtt is felfakaszthatom. Enyém csak a szenvedés, s a nyugtató öntudat, a lelkes magyar prot. keresztyéneké, elöljáróké s minden egyes buzgóké lesz az érdem, s Istené a dicsőség, ki hajtja a sziveket, mint a vizek folyásit, ki ad előmenetelt, ha minden önérdek nélkül égi küldetést végzünk, az elhagyatott tévedezö lelkeket az égnek dicsőségéhez, a hit és meny szent hajlékához vezéreljük ! Istennek szent kegyelme legyen velünk ! Pest, oct. 29. 1860. Czelder Márton ref. lelkész. Epen most veszem a „Bukuresti magyar közlöny" 20-ik számát, melyben tiszt. Koos Ferenc, bukuresti ref. lelkész ur ez ügyre vonatkozólag nagy mértékben figyelemreméltó cikket hoz, melyet ide iktatni célszerűnek láttam. Szerk. *) Most vettem tiszt. Czelder Márton ur levelét, melyben arról tudósit, hogy főtiszt. Nagy Mihály superintendens ur azon megnyugtatással bocsátotta el, miszerint legközelebb felszólítást intézend az ügyben a nt. esperes és tek. A Gus áv Adolf egyleg és még valami. Elődöm néhai T. Dimény József látván a bukuresti magyar ref. egyház ócska épületeit, s ismervén ennek elszigetelt helyzetét, de nyelvünk és vallásunk megvédése érdekébeni nagy fontosságát is; elborult lelke — s valóban nem oknélkül — ha arra gondolt, hogy ez egyháznak maholnap uj templomot s más szükséges épületeket kellend épitetni. E sötét jövőtőli aggodalmában, mint a feje fölött átviharzott oly sok viszontagság által lélekben és testben megtört, az emberekben annyiszor csalódott aggastyán, szeretett nyáját a végpusztulástól az által vélte biztosithatni, ha kiviheti, hogy halála után a helybeli helv. h. <es ágostai egyházak egyesüljenek. E lett volna nyelvünkre nézve az utolsó tőrdöfés , minthogy egyházunk tagjai mind tiszta magyarok, emezéi pedig németek. Szerencsére azonban ez nem történhetett meg, sőt t. D. J.-nek jobb szelleme azt súgta végtére, hogy egyháza jövőjét biztosítandó, folyamodjék a Gusztáv-Adolf-egylethez. Ez okos gondolatát az elöljárósággal közölve, rögtön meghatároztatott, hogy az egyház pénztárából küldjenek fel Lipcsébe évenként nyolc cs. k. aranyat, azon kérelemmel, hogy ha egyházunk idehátrább templomot épitetend, számot tarthasson a G.-A.-egylet némi segélyére. T. Dimény 1854-ben felsőbb parancs folytán elfogatván, egyháza jövője miatti fájdalmát börtönéből a sirontul is átvitte. Azonban derék fögondnokunk, orvos Borosnyói ur 1855 tavaszán az ügyet ismét fölelevenítette, és én átvittem a nyolc cs. kir. aranyat a G.-A.-egylet itteni buzgó apostolához, evang. lelkész t. Neimeiszter úrhoz, kitől azonban e sovány választ kaptam : „A G.-A.-egylet épitetett már Bukurestben egy protestáns templomot, nem lehet tehát várni, hogy mostanság még egy második építéséhez is segélyt nyújtson (értsd a reformátusok számára, a hol magyarul dicsérik az Ur Istent)." — E szerint tehát Bukurestben nincs szükség magyar ref. templomra, mert hiszen van itt már egy pompás evang. német templom. Csak ne kívánjuk, hogy magyarul is imádkozzanak és préldikáljanak benne, különben lehet bele bátran járni. Ez a feltétel. Köszönjük alázatosan. Sőt még a magyar gyermekek is szívesen befogadtatnak az evang. iskolába is, a feltétel itt is bagetel s csak ennyiből áll: ,,Nur ungarisch nicht sprechen." A reform, és kath. iskolákban tanulnak a növendékek magyarul, németül, románul, az evang. iskolában a tanítónak ,nur ungarisch' nem szabad szólni a magyar szülök gyermekeihez. Pedig azon gyermekek szülői mind ausztriai alattvalók, és a mint tudjuk, a magas kormány négyszáz forint évi segélypénzt ad az ev. iskolának, de kétségkívül nem azért, hogy a magyar nyelv ki legyen tiltva az evang. iskolából. De menjünk ki a fővárosból, amott a kárpátok lábai alatt talán tisztább a lég, s tisztább talán a lélek is a nemzeti gyülölségtöl. Csalódunk. Az emberi kebel nem oly segédgondnok urakhoz, s általában azon lesz, hogy a segélygyűjtést lehetőleg siettesse. Szerk. *