Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-08-05 / 31. szám

„Az egyház jogainak elismerése által az államot nemcsak semmi veszély nem fenyegeti jogai s érdekeire nézve, hanem ez saját feladata megoldásának feltétele , és az általános jóllét által parancsolt cselekvés. „E szerint igazságtalan lenne, ha korunkban az egyházi hatóságoktól megtagadnék azon elismérést, hogy törekvésök tiszta, és csak az egyház nagy és szent feladatainak teljesítésére van irányozva." Kármán Pál. Hivatalnok-ujitási reform. Bocsásson meg az olvasó, ha tárgyamhoz jutni óhajtván, először is csekély személyemmel foglalom el figyelmét. Közelebbről a solti helv. hitv. egyházmegyében megürült föesperesi hivatalra szavazás történvén, az egyházak többsége velem parancsolt; s én e hivatalt — melyre nem vágyva, nem keresve, s annyi idösbek és érdemesbek mellőzésével választattam — köszönettel ugyan, de egyszersmind azon világos és határozott kijelentéssel fogadtam <?l, hogy leteendő eskümtől számított „három év elmultával," választóim kezébe ismét visszateszem, s a netalán akkor (mint rendesen szokott) történhető udvariassági inarasztás ellent nem állván, annak rendi szerint formális uj választásra bocsátandom. Tettem ezt nem szeszélyből, sem a hivatal terhétől való félelemből, sem kedvkeresésböl. Tettem — miből a közpályán minden tettnek származni kell — elvszerü meggyőződésből, s épen ez indít arra is, hogy okaimat nyilván kifejtsem s tettemet, ha kell igazoljam. Rég megírta Sallustius, az emberi szivek és a közpálya sikamlósságainak egyik classicus ismerője: hogy az emberek legnagyobb része máskép viseli magát, míg hivatalt keres, meg máskép, midőn azt már megnyerte. S a nagy történetíró által Marius szájába adott ezen szavak, ma is igazak. A protesíestáns egyházban ugyan a hivatal tulajdonkép semmi egyéb, mint szolgálat. Terhes kötelesség az, nitfty alól, kit ér, mágát becsülettel ki nem vonhatja, de melyre valamely anyagi érdekből vágyni, valóban ugy látszik, csaknem képtelenség. Haszon nem jár vele, mert: igen bölcsen, úgy intézkedett egyházszerkezelünk, hogy azok, kik az egyház kormányzatára hivatvák, fény, pompa és gazdagság nélkül válók legyenek szintúgy, mint társaik, kikkel mindenben egyenlők maradnak; rang, kültisztelet sem körzi, hátalma, uralkodása sincs, mert minden pásztoroknak és püspököknek egyképen szólt Péter (1. lev. Y. 2. 3.) „legeltessétek az Istennek seregét, gondot viselvén arról, nem kívánván éktelenül a nyereséget, hanem kész indulattal; sem pedig úgy, mint uralkodván az Urnák örökségén;" különösen az elsőknek monda pedig a mi Urunk: „a ki első akar lenni, mindeneknél utolsóbb legyen, és mindeniteknék szolgája." Mind ez így van, tudjuk és valljuk. S fájdalom, a tapasztalás, a gyakorlat vajmi sokszor mást mutat mégis. Bár asoknak, kik hivataluknál fogva az egyház kormányzására hivattak, semmi főbb hatalom a lelkek fölött kezökbe nem adatott, — tagadhatlan, hogy az egyház külső és belső ügyeinek igazgatásában, részint szükségkép nagyobb befolyásuk van, mint másoknak, részint — mert fájdalommal meg kell vallani, — némelyek ügyességük, erélyük, hatalmaskodásaik által tudnak oly dolgokban is, melyek őket természet szerint nem illetnék, a kellőnél nagyobb befolyást, sőt rendelkezési jogbitorlást szerzeni maguknak. Hány példát tudnánk mondani, — s mily végetlen sokkal több a mit nem tudunk! — midőn egyházi kormányzók tekintély- és megszokás-adta befolyásukkal visszaélve, egyes (különösen a kisebb) gyülekezetek szabadválasztási jogát korlátolták, sőt eltiporták; midőn túllépve a határt, mely az egyes gyülekezet önkormányzásának és az egyházi felügyeletnek jogait egymástól elválasztja, oly ügyekben igényeltek döntő súlyt, melyekben „legfölebb" helybenhagyási, rá- vagy lebeszélési teendőjük lelt volna; midőn — sajnos kimondani is — személyes rokon vagy ellenszenvnek rendelik alá a közügyet, vagy igazságot; s míg egyfelől a nepotismus kedvezéseiben részelletik az érdemetlent, hanyagot, léhát, roszat, — addig másfelől a hivatali szigor, sőt a jogtalan eltiprás súlyát is éreztetik azzal, ki kedvökbe esni nem vala szerencsés; midőn végre — irtózat meggondolni is! — a bírói igazságot, a kormányzói részrehajlatlanságot pénzért, mindegy: arany, papir vagy rézpénzért, áruba bocsátják, s a legszentebb érdekek hűtlen sáfári levén, megvesztegetésnek adják oda magukat. Ezekben pedig senkire, személyesen nem céloztam, sőt egyenesen senkire nem is gondoltam; senkit azért nem sértek, sőt örömmel nyilvánítom, hogy ismerek és tisztelek, hála az Ur lelkének!—számos egyházi kormányzót, kikhez ily bűnök gyanúja, ily vádak árnyéka sem férhet. És még inkább örülnék, ha minél több egyház, megye, vagy kerület mondhatná cáfolólag elleniben: hogy körében ilyes dolgok hallatlanok; hogy esperesi vagy püspöki visszaélés, önkény vagy részrehajlás egyházi beléletüket soha nem zavarta; jegyzökönyveiket soha nem szennyezte. Fájdalom, a tények kérlelhetlen logikája vezet engeiti azon meggyőződésre, hogy kell az egyházi hivatalokban is valami olyannak lenni, melyre az önző szivek is vágynak; s valami olyannak, mivel a visszaélés is táplálkozhatik. Mi legyen ez, magam tapasztalásából még nem tudhatom, s megvallom, alig sejthetem, mert bár látom, hogy némelyek ily hivatalokat is nem szabados és nem tiszta-utakon keresnek, ezt megfogni képes nem vagyok. Szép és tisztességes munkát kiván, úgymond az apostol is, a ki püspökséget kiván; s valamint a magánéletben az önfeláldozó, tartaléklalan szeretet a szív legédesebb kincse, úgy a közpályán nem lehet drágább kincs, nem felségesebb jutalom, mint a közbizalom és elismerés azon nyilvánulása, mely bölcs egyházszerkezetünk szerint mulhatlan feltétele a