Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-06-22 / 25. szám

Iogia, egyháztöHénelem 795 mü, 1305 köt. Bibliák, bibliai müvek 102 mü, 175 köt. E£ek között a legrégibb és ritkább nyomatok száma bal adj a a két százat, ritkaság legkevesebb száz. Ha idÖm lenné; szívesen szolgálnék e ritkaságok közöl néhánynak ismertetésével, megjegyezve, hogy a rárák és rarissimák felett a könyvészek nézetei különbözők, s a divattal változók. Például az úgynevezett Elzevírekért a láz gyötri a németeket, pedig elég található a könyv tárban. Az említetteken kivül a két ezer kötetet haladó Hungarikák, számos kéziratok, küzöttük Bél Mátyás eredeti kéziratai több, ivrétti kötetben; Levelezések, Leibnicz hat eredeti levele, Boci Péter levelei sat. Magyar protestáns egyházunk történelmére tartozó nagybecsű okiratok, nagy ivrétti kötetben ; Partiez kézirata, melyből mondják, hogy Bél böngészett volna ; egyházi levelezések az egész országból, kivált akkori bécsi ágens Nagy Sámuellel sat. mind nélkülözhetlen források a majdan szerencsésebb auspiciumok között egykor kidolgozandó magyar protestáns egyháztörténelemre. Magyar prot. egyház s ti, hazánk hü fiai, nemzeti becsületünknek gondos őrei s a tudományosság és műveltség Maecenásai s barátai mentsétek meg e kincseket, nehogy ezek is az idegen föld spoliuma legyenek s az elköltözött könyvtár hült helyére egykor hiába hulljanak könnyeik! Dobos János. ISKOLAÜGY. Egy protestáns gymnásium terve. (Folytatás). Az erkölcsi nevelést, valamint a tanítás biztos sikerét nem kevéssé akadályozza az, ha egy osztályban mértéken fölül gyül öszsze a tanuló. — Ilyen esetben a tanár nem nem taníthat, hanem csak praelegál. Vajmi kevés haszna van pedig az olyan tanításnak, melyben mindig csak a tanitó van munkásságban, a tanítványok pedig a széken szenvedőleg ülnek. Csak az olyan tanítás után számolhatunk biztos sikerre, mely szerint mind a tanár, mind a növendékek egyenlő felvontság- és munkásságban töltik cl a tanítási órákat; a melyben a gyermekekkel egyenként beszélgethetvén a tanitó, azoknak eszét folytonosan és a tárgyon való gondolkodásban tarthatja. Az olyan tanítás gyümölcsöző, melyben a tanítónak mindennap van alkalma s módja megpróbálni, mik épen tudja a gyermek a hallottakat, átérteiteket reproducalni; és a melyben ezen reproductio gyakori lehetvén, nemcsak az átadott ismeretanyagot mondhatja a gyermek gyakran fel, azaz, a szó nemes értelmében ismételhet, hanem gondolkozó esze naponként fejlődvén, helyes és biztos észjárásra is teszen szert. Az ilyen tanítást nagy számú növendékekkel gyakorolni nem lehet. Az iskola jóságának tehát egyik lényeges eriteriu -ma, hogy egy osztályba sok gyermek ne gyűljön Öszsze. De hát menynyi az a sok ? E kérdést intézi hozzám a nyájas olvasó. Erre egyfelől a gyakorlat, másfelől a rendezett iskolával biró államokban a törvény szabta meg a mérteket. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy egy osztályban nem kellene több tanulónak lenni 30 nál, enynyit kellő figyelem- és fegyelemben tarthat a tanár s naponként beszélgethet velők egyenként. A rendezett iskoláju államokban a törvényes gyakorlatnál fogva a tanulók száma nem lehet több 50 nél, ez még a népiskolákban is a maximum. Mihelyt több a gyermek valamely osztályban, azonnal mellékosztályt képeznek belőle, azaz: az osztályt kétfelé osztják, s a kétfelé osztott osztály mindenike számára, külön-külön tanárt állítanak elő. Jaj, de ez nálunk nem lehet! mondja minden olvasóm egy hangulag! — Igazság! nem lehet, én is azt mondom. Hogy is lehetne, mikor még egy tanár előállítására is gyakran képteleneknek érezzük magunkat, s a legszükségesebb számú tanítók helyzete javításával sem igen törődünk. Innen van aztán az az általános kölcsönös panasz, hogy mi sem vagyunk megelégedve a tanítóval, ő sincs megelégedve mi velünk. Mivel mi öt, nem akarom mondani, hogy lenézzük, de legalább is vállunkon keresztül nézünk reá, s midőn csekély honoráriumát kell kiadnunk, ha fen hangon nem nyilatkozunk is, legalább szömöldökünket ráncoljuk Össze reá. Látja és érezi ezt a tanitó, és bizony ő is lenéz beniinket, vagy mivel kevesen birnak közöttük kellő önállósággal, anynyira kerül el, a menynyire belát, és ezen kölcsönös nem igen dicséretes viszonynak meg is van a következése. Legelső következése ennek a tanítóban keletkező indifferentismus, mely őt aztán nem erősen lelkesíti, nem ritkán napszámossá teszi. Nincs tehát hitfeleim többé ideje ezen kölcsönös lenézésnek, nincs helye a fillérkedésnek. Becsüljük meg a tanítót, s megjutalmazhatian fáradozásai iránt tanúsított méltányosságunk mellett, helyzetét, tegyük tűrhetővé, s ha sok növendékkel van elhalmozva, hogy biztosan taníthasson, állítsunk mellé segédtanárt; szóval tegyünk meg mindent, melyből, az ö iránta tanúsított figyelmünket, munkálkodása útjába gördült akadályok elhárítására célzó jó akaratunkat, lássa. És ha iránta tanúsított ezen törekvéseink után is akad indifferens, vagy akármi helytelen indulatot tápláló tanitó, elég erős állásunk lesz, az ilyen ellenében a legszigorúbb eljárást gyakorolhatni, s a napszámossá aljasodott tanítót akár szélnek ereszteni. El kell tehát iskoláink ügyét minden oldalról intézni, hogy az egyház vagy annak képét viselő egyházi kormányzóság egész joggal követelhesse meg mindenkitől kötelessége teljesítését. — Hogy a tanári kar mindenütt szíves készséggel törjön az iskolai élet ésszellem tökéletesítésére, s ha napszámos tanár kerül valamely tanári testületbe, ezen testület maga igyekezzék az ilyet jó útba igazítani, ha ezt nem teheti, kebeléből kiirtani.