Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-06-22 / 25. szám

lom (Máté 28: 19), melynél fogva a zsidó államvagy népvallás ellenében közönséges vallást alapítsanak s a liivoket a keresztség által az egyház tagjaivá avassák, az isteni alapító azon akarata mellett szól, hogy a belközösség külsőleg is valósíttassék. Az egyház életének ezen rendezése, biztosítása a zsinatok hivatásához tartozott; s miként a keresztyénség kezdetében a zsidó- és pogány-keresztyének közötti viszály, Jeruzsálemben gyűlés által intéztetett el (Cselek. 15. R.), úgy már a 2-dik században, a Marcion és Montanus tévelygő véleményei alkalmat szolgáltattak a kis-ázsiai püspököknek az első zsinatok tartására (160—170.) s azok tekintélyének érvényesítésére-Ezeket követték Cyprianus sürgetésire Afrikában több zsinatok, hol az egyházak papi és világi elöljárói, a néppel együtt az egyházi ügyek felől tanácskoztak, intézkedtek !

), az állani minden befolyása nélkül, miután az egyházhoz nem tartozó, nem keresztyén uralkodóktól, „az egyházi ügyekre vonatkozólag" semmi függést el nem ismertek. Mikép is fogadhattak volna parancsokat azoktól, kiket tények után kénytelenek voltak az egyház ellenségeül tekinteni?! De minden polgári ügyekben, az irás tanításához hiven, a felsőségnek teljes engedelmességgel hódoltak. Az első keresztyén uralkodó, a nagynak neveztetni szokott Constantin, a világ uralta római birodalom autocratája, az államjog akkori felfogása szerint, s azon példák után, miszerint elődei, a Caesarok, polgári határtalan hatalmuk mellett? a római vallás főáldozárai, az augurok testületének fejei (Pontifices Maximi) voltak, nem lehetett egy keresztyén püspöknek, — saját alattvalójának alattvalója. 0 szükségesképen az egyház feje lett, mert állani és egyház, az egyházba lépése által összefolytak, de mégis teljesen nem vegyültek össze; s ezen sajátságos összefolyását, de össze není vegyülését az államnak és egyháznak, talán nem helytelenül lehetne hasonlítani a Rhone azon sajátságos folyásához, mely több mérfold') A 325-ben tartott elvirai zsinat jegyzökönyve előszavában feljegyezve találjuk : „Quum consedissent sancti et religiosi episeopi, itern presbyteri . . . residentibus cunctis, adstantibus diaconibus et omei plebe." Mansi: Coll. conc. — Ugy szintén Cyprianus, ep. 67.: „Plebs ipse maximé habét potestatem vei eligendi dignos sacerdotes, vei indignos recusandi," —mi alatt nem lelkészt—, hanem püspökvalasztást kell érteni, mi azon korban a zsinatokon történt. nyi hosszában a genfi tón keresztül folyván, annak vizével nem elegyedik össze, s kifolyásában eredeti ízével és színével áll ismét elő; mert ha a császár egy személyben az állam és egyház feje volt is: az egyházra vonatkozó ügyekben nem intézkedett önkényűleg, hanem azokat zsinatokon tárgy altatta, s midőn magát „püspöknek a külsőkben" nevezte, ez alatt a legkitűnőbb tekintélyű theologusok és jogtudorok, mint dr. Paulus, Bretschneider, Kist, Riffel, Richter s mások felfogása szerint, egyebet nem értett, mint az egyházat magában foglaló államot, s ebből folyó azon főfeliigyeleti jogát, miszerint az egyház az államot célja elérésében ne gátolja, ne veszélyeztesse ; hogy az egyházi életet meghasonlások, szakadások ellen oltalmazza, és külső részére nézve a letett alapon, törvényhozás utján tovább fej leni, s az államrenddel egységben tartani segítse. S e végett tartotta az arlesi és római tartományi zsinatok után (311—316), az első közönséges nicaeai zsinatot is (325), hogy a türelmetlenségi vallásos viszályok, melyek az egyházat szakadással, s ez által az államot is veszélylyel fenyegették, lecsendesíttessenek; de épen ezen tette által ismerte el, „hogy egyedül magának az egyháznak van joga belügyei felől intézkedni, mert máskülönben zsinat nélkül is intézkedett volna." Ebben állt a polgári felsőség hatalma, a hitcikkelyek körüli viszályokban és egyházi rendszabályok-, törvények-, kánonok alkotásában nagy Constantintól Justiniánusig (324—565), és így azon korszakban, midőn a világi és egyházi hatalom közötti súrlódások az egyház békéjét még meg nem zavarták; a császárok összehívták a zsinatokat, s végzéseiket szentesítették. S noha a fegyelmi ügyekben, az egyház beleegyezésével, annyira terjedt a császárok hatása, hogy e részben magoktól is intézkedhettek, de az senki által kétségbe nem hozatott a nevezett korszakban, hogy rendszabályokat és törvényeket egyedül az egyház alkothat zsinatok által, s az egyházhoz tartozó uralkodók joga és akarata csak addig terjed, hogy a zsinatok végzéseit vagy megerősíthessék, vagy elvethessék. S hogy maga az egyház is az uralkodót mint ilyet, nem tekintette az egyház fejéül azon esetben is, ha az nem volna tagja az egyháznak, mutatja a hitehagyott Juliánus korszaka, midőn az egyház minden külbefolyás nélkül ismét mindenben maga intézkedett. A későbbi korszak nem egyéb volt, mint az