Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-10-11 / 41. szám

hogy csakis egymásnak ellentéteseknek nevezhetők. Nem mellőzhetem továbbá figyelmét néhány történeti évszámokra hivni fel, mint például 1608, 1648. 1791 stb. s ezen számok folytán reménylem felelevenedik emlékében a magyar protestántismus egész , mult története, annak hányatott sorsa, nagyszerű — s sokszor fájdalmas időközeivel, milyen például 1687—1791-ig s talán belátandja, mikép ha ezen lapokban az alapeszme mint egymástól teljesen különváló tüntettetett fel, az nem csak a szavak egyszerű értelménél, de a történet könyvébe letett tényekre való utalásnál fogva is helyesen különböztetetett meg; s ugy hiszem , ha ezt figyelembe veszszük azon nyilatkozat elnevezésére nem választotta az Ost. Zeit. czikk írója a helyes kifejezést. Igen, utalok a magyar protestántismus múltjára 8 azon alapelvekre, melyek annak s vallásunk alapköveit képezik az 1791. 26-ik törvénycikkre, s kik figyelemmel lesznek arra, hogy ezen törvény értelmében s százados gyakorlat nyomán, mi volt a főfelügyeleti jog,— mik azon jogok, melyeket a prot. egyház Magyarhonban 68 év óta élvezett, mik valának azon viszonyok, melyek annakelőtte a protestántismust Magyarországon fentarták, annak megmaradását — sőt gyarapodását biztosíták, s ezek után a sept. 1-soi nyiltparancsot olvasandják el, nem fognak más mint aggályos tekintetet vethetni a jelenre, a jövőre, s természetesnek tekintendik az ezen lapban megjelent méltó aggodalmak kifejezését. Korántsem csak külső hiány az, mi ez érzéseket szüli, hanem főként azon tévesztett alap, melyre az egész munkálat fektetve van, s mely vallási önkormányzási, törvényhozási sarkalatos hitelvünktől eltér, s ennek folytán azon jogalapot ingatja meg, melyen a békekötések és 1791-iki törvény óta a protestántismus hazánkban nyugodott. Nem említem fel az egyes superintendentiák belső eldaraboltatását, az iskolák állását, a tantervek megszabását, a szűkebb s szűkebb körre szorított nyilvánosságot stb., melyek ugy hiszem az Ost. Zeit. cikk irója által is mint igen lényeges, s nagyon is bel kérdéseknek fognak elismertetni, s melyek oly modorban mint a hogy a sept. 1-sői nyiltparancs azokat a jövendőre nézve rendezi, eltekintve minden más nézettől, de már azon elhibázott kiindulási elvből is, melyre a septemper 1-sői pátens alapíttatott, természetszerűleg nem lehetnek kielégítők, a kedélyeket nem hogy megnyugtatandják, de azokra épen ellenkező hatást gyakorolnak. Eltévesztett alapra építni sem lehet sükerrel, azoktól sem várható, kik az építés nagy munkájához századok óta jogszerűen egyedül liivatvák, hogy aggály nélkül tekintsenek az épületre s annak lakhatlanságát ne nyilatkoztassák. Nem folytatván tovább; — nem célom részletes taglalásba ereszkedni, legyen ennyi elég arra, miszerint az Osterr. Zeit. cikk irója meggyőződjék, hogy egyénileg mint egyik tagja a prot. világiaknak nem osztom nézeteit, s szolgáljon tudomásául az, mikép vallásunkkal összenőtt meggyőződési s hitelveink szerint semmit sem tekinthetünk üdvösnek, nem rendet megalapítónak, mi önkebelünkből nem veszi kiindulási pontját, vagy mi általunk zsinatilag nem vitattatott megs határoztatott; s ezek folytán hiszem, hogy az Ost. Zeit. cikk irója is méltánylandja azon már több izben kifejezett óhajtást, „bár a magas kormány belátva ezen sarkalatos elv nyomósságát a sept. 1-sői nyiltparancsot életbe léptetése előtt zsinaton tárgyalandónak határozná." — Legyen ennyi elég, s szolgáljon meggyőződésére a cáfolat szerzőjének, hogy korántsem (mint azt gyanítni láttaték) azon befolyás kivánata, melyet a vifági elem az egyházra mindig s mais gyakorol, eredményezte, azon világi részről is öszhangos ellennyilatkozatokat, melyekkel az 1854-iki leirat fogadtatott, az önkormányzati, öntörvényhozási, — önkezelési, nyilvánossági eszmék azok, melyek mint emberi létünk s vallásos hitszerkezetünk alapja előttünk sérthetetlen szentségképen állanak, s^ ha cikkíró ur visszatekintend az alig-, s késő-multakra, látandja, hogy bármely kiindulási pontból jöttek legyen, tények, melyek ezekkel összeütközésbe jövének, ezen elvkérdésektől a magyar protestántismus soha nem tért el sem a jelenben, sem a múltban, s bátran merem állítni, soha sem térend el a jövenbőben sem, mert az, ki e zászlótól elpártol az megtagadta hitét, megszűnt protestáns lenni, hogy ily válságos percekben á.protestántismus nem szakadt soha is tömegestől két pártra, úgymint világi s egyházira, arra a történet a tanúbizonyság, s azon ugy világi, mint egyházi nevek, melyek örökségül szállottak reánk, s mely nevek példáját követendi az utókor. A mennyiben oly szűk kör mint ezen hetilap hasábjai tért nyitnak a közvélemény napfényre jöttének , reménylem, sőt hiszem sokan lesznek, kik egyéni nézeteiket példámat követőleg nyilatkozatok utján leteendik. Teleki Gyula. Jegyzetek rövid hazai kirándulásomból. „A külföldet ismerni szép, de a hazait ismerni kötelesség." Kölcsey. VI. (Folytatás.) Kolozsvárról Nagy-Enyed felé vettem utamat... Utamban több helyen láttam a legközelebbi gyászos időknek még mind ez ideig el nem enyészett sötét nyomait. A leégett házak ott hevernek egymás mellett régen kihamvadt üszkökben; a kormos falak ormán unalmából az idő magasra növelte a fűszálakat; az elkietlenült kerítéstelen udvarokon , melyeket a gaz annyi évek óta már egészen felvert, sem ember, sem állat fris nyomai nem látszanak. Hol vannak e házak egykori békés és szorgalmas lakói? oh ne kérdezd jámbor olvasó, — fájó kérdésre nehéz a felelet. Azok — többnyire még csak nem is jelölt sírokban nyugszanak, s mintha a legyilkoltak kisértő szellemei járnának fel a sírokból, éjjelenkint meglátogatni a romokat, amaz elpusztított házaknak szánalomból sem akad gazdájok... Ily szomorú képpel találkozhatik a vándor még most is Erdélyben Abrudbányán, Felvincen s több helyeken ; sőt