Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-09-13 / 37. szám

ügy körüli munkásságában akadályozni igyekeztek — továbbá: „kik a mai korban divatozó zenészetet az óvilági setétség országába erőlködnek visszavetni." — Ezek közé sorolja igénytelen személyemet is, s azt állítja, hogy szakavatatlan — ? — tollammal az ö énekhangzatos könyvét birálat formával támadtam meg, s azon igyekezem e XIX. század másod felében, mikép varásolhatnám elő a XV—XVII. századbeli setétség országát elavult kulcsú görög tonart methodusommal stb. A szerző , ugy "látszik , e néhány gúnyosan kiejtett szavaiból, hogy az énekügy nemes , de általa kiváltságosnak tekintett teréről nagyon kész volna azon birálat formáért a személyeskedés terére lépni ! feledi azt, hogy szerény és mívelt embernek , a legelkeseredtebb tollharcban is illő kerülni a személyeskedést. Ha a szerző csak birálat formával tartja magát általam megtámadottnak, mint afféle művésziesen avatott, országot, világot látott, s roppant horderejű készültséggel biró zeneművész, miért nem veri vissza hasonló alakzatú ellenbirálattal a megtámadást azon az uton, melyen az történt, s miért nem mutatja ki tévedésemet? Nem önalkotta i vagy a légből kapkodott molyos és penészes, hanem az I igazi szeplőtlen ösegyházi zenetan fegyverével szálltam síkra, azon tudomány fegyverével, melyet Dr. Ebrard, Dr. Gassner, Rink , Gusztáv Schilling}

és J. G. Meiszter kezembe adtak, hogy harcoljak vele egész a diadalomig. E tudományosan képzett egyének mind az ó, mind az uj zenevilág részeit ismerik, és mégis dolgozatukban az ösegyházi zenéről vallásos ihlettséggel szólnak és tanítanak, — s a szerző által egész az elragadtatásig magasztalt ujabb zenészet légrontó mocsáraiból repülő lidércek után nem kívánnak rohanni vakon, hanem megmaradnak azon minden természetes egyszerűsége mellett is lélek és kebelhez szólóbb zenetan mellett, mely a szerző szerinti setétség világában kiolthatatlan lámpaként szolgált vezérfáklyául a vallásos zeneköltöknek, s melynek hármoniai szerkezete csak a finnyás s a mai érzéki hangegyezménytől elsibbadt, ennélfogva józan hallástani itélö tehetséggel nem biró hallrendszernek nem tetszik. Tapasztalni lehet, miszerint a szerző egész elkeseredéssel vívja a döntő harcot az általa alaposan nem ismert hellén tonart inedhodika ellen , hogy azt, mint eretneket kiirtsa, vagy mint szerinte magát túlélt tanfajt egy kardcsapással semmivé tegye. Kebelrázó azon ellenszenv, melylyel a szerző a templomi hangnemek iránt viseltetik, s a nélkül, hogy ellenszenvének okát tudná adni, azokat belbecsöktől megfosztani törekszik. — Lássuk , mit mond azon hangnemekről Dr. Gassner „Unerversal Lexicon der Tonkunst" cimű tekintélyes, de nem bizonyítványokkal, támogatott munkájának 484 1. a Kirchentőne, kircheníonarten cimű cikk folyamán. „Das System der kirchentonarten hat für uns nicht blos ein geschichtliches Interesse, sondern auch ein tonvissenschaftliches und kíinstlerisches. — Ersteres, indem es uns Anschaungen, durh Jahrhunderte bewahrt vom Wesen dér Modulation vorhalt, die ewig wahr bleiben, und dem denkenden Forscher als wichtige Zeugnisse iiber dasselbe gelten miissen ; Letzteres, indem namentíich die evangelische Kirche eine grosse Anzahl von Gesangen — und es sind ihre besten — besitzt, die unter dem Walten des früheren Systems entstanden , und ohne Kenntniss dieses Systems nicht sinngemáss zu behandeln sind." — Látni való tehát, hogy az én helléntonartszerű methodusom nem valami vad tudomány elsajátításán alapult, hanem olyanon , mely nemcsak történelmi, hanem hangtani és művészi érdekeltséggel is bir. — Jelen müvét a szerző, minthogy a két magyar hazában magához méltó szaktudósókat nem talált, szerinte világhírű, — mint Glukk és Hdndel talán bírálókkal vizsgáltatta meg, s azoktól kikért bizonyítékokkal akarja azt oda emelni, hová önereje mellett felkapaszkodni nem bir, t. i. tekintélyre. — Jaj azon épületnek, melyet építője alig végzett be, máris oszlopokkal támogatja, ön terhe alatt roskadástól féltett s gyenge alapra fektetett falait! — Jaj azon dolgozatnak is, mely annyi belbecscsel nem bir, hogy önmaga szerezzen magának tekintélyt, hitelt és állandóságot. — Oly egyénektől kérni bizonyítványokat, kik — nagy részben a magyar ref. liturgia természetes egyszerűségéről, egyházi éneklésünk minőségéről, a magyar nép zeneismeretéről talán tiszta fogalommal is alig birnak — nevetséges tény; a szerző annyi éveken keresztül szerzett zeneképességéről s készültségéről, a nélkül is megvagyunk győződve, csak a fokozatos rendszer nélküli vezetési modor az, melylyel kibékülni nem lehet. De ha már a szerző oly nagy előkészületeket tett müve örökbecsűvé tételére, miért nem nézette meg azt a sweitzi és németországi református organistákkal vagy diletansokkal ? vagy talán azok közt sem talált volna szakértőt ? Az előszó utópontjában azon óhajtását nyilvánítja, hogy müve legyen egy alkalmas kő, az egyházi és nemzeti — ?? — zeneművészet felvirágzásának magas oszlopához! — Mi is azt kivánjuk, de ha azon kő oldalairól a * faragni valót letakarítának, annak idején az építők alkalmasabban beilleszthetnék azt. — De kérdjük: váljon e műnek mi befolyása lehet a nemzeti zenészet felvirágzására? tudtommal nálunk a nemzetiség és vallásosság, nemzeti és egyházi zene nem egy jelentőségű, minek összezavarni a kettőt, miután más célja s rendeltetése van az egyházi, mint a nemzeti zenének ! E füzetben az I-től 90-ig különböző előutójátékok és záradékok vannak. — a 90-től 93-ig pedig úgynevezett figurális ellenpontozatu 5. 37 dik dics. és CXXXVIII. Zs. találjuk, végezetre a 93. 94. számok alatt modulatiók láthatók. — Az előutójátékok és záradékok közt a szerző és testvére részint átvett szerzeményein kivül találtatnak Schártlich, Hiller, Drechler, Höpner, Rink és Volkmár szerzeményi is. A mennyiben a szerző khorálainkat csakugyan a mai hangegyezmények rámájára voná, ellenök semmi kifogás, legalább introitusnak és utójátékoknak használhatók, de choral előjátéknak, szoros értelemben azok bizonyos része csak kivételes esetekben alkalmatos. •— Azonban , minthogy a khorálok hangnemei nincsenek ugy kiírva, mint az előutójátékoké, kétséges, hogy organistáink bizonyos része, mi módon fogja azokat a gyakorlatban oly i ügyesen összeválasztani a kéz alá jövő khorálokkal ugy, hogy jellemök is egybevágó legyen? mert, a mint G. M. Anding. „Handbiichlein für Orgelspieler" cimű dolgozatá: nak 133-ik lapján felemlíti: „Das Praludinm muss aus derselben Tonart gehen, in der der darauf folgende Choral steht. — Es ist nicht znlassig, dass unkundige Organisten aus einer ganz andern Tonart praludiren, und zum Schlusse in die des Chorals libergehen , so gut sie können." — Célszerű lett volna tehát, mint azt Ring,Schütze, Vedeman, Volkmár stb. tették, — mindenik darab felibe kitenni, hogy melyiket micsoda khoral mellé szükséges felvenni? mert az különösen fog kijőni, mikor az organista egy két könnyebb darabot betanul azok közül, s derűre borúra akármelyik khorálhoz alkalmazandja. A mi a figurális átdolgozást illeti, voltaképen liturgiánknál semmi helye, — miséknél, oratoriumoknál szok ták leginkább használni, — gyülekezet vezetésére épen nem való, mert oda kötött móclbani játszás igényeltetik, s mert gyülekezeteink, nem az isteni tettek előterjesztését akarják látni s hallani, hanem magához a mindenség Urához kívánnak lélekben és igazságban, ihletett kebellel imádkozva felemelkedni. — Ide céloz J. M. Anding említett dolgozatában, mikor ezt mondja annak 138. lapján: „Der Organist muss dieBegleitung des Chorals Sorge tragen, dass die durchweg eine gebundene und getragene sei." —• Die. Tas fen für jeden Akkord miissen gleichzeitig niedergedr'dckt werden, damit die Töne derselben prácis erklingen. — Gebrochene Akkordé sind zu vermeiden ; ebenso auch das Absetzen oder Abstossen derselben.w

Látni való, hogy a szerző e szabályt nem vette figyelembe, mikor az említett khorálokat ellenpon-