Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-22 / 4. szám

árt: ugy a kitűzött kérdés rendelésénél fogva, kötelességében fogott volna állani a pályázónak, részletesen venni fel a magyar nép természetét, életelveit és szokásait; kijelölni: mik liatnak ezek közt ártalmasan a kegyeletekre? és ezekhez képest adni elő óv- és gyógyszereit. A kérdést kittizo, igen józanul, azon szempontból indult ki, hogy minden nemzetnek vannak sajátságai, mik az általános népnevelési eszközök mellett, ktilönválókat is igényelnek. De a követett általánosságra nézve, a pályázó logicája sem látszik eléggé következetesnek. Tudniillik értekezése elején azt mondja, hogy ő nem magasabb míveltségiieknek, hanem népnek irt; végén pedig értekezésének így szól: „ezek azon általános elvek, melyeknek ismeretétől és gyakorlatától íiigg a kegyeleteknek, népünk közt ujabb föléledése, az alkalmazás magokban az elvekben, kinek kinek egyéniségében , és a mondottakban foglaltatván; erre a mondottaknak átértése kivántatik." Már ha népnek ir az ember — ámbár a pályázó fejtegetésének nagy része nem néphez szól — az átértést, alkalmazást nem kell általánosságban annak egyéniségeire bizni, hanem részletesen szükség kifejteni ezeket, hogy kiki tisztán tudhassa a maga teendőit. A pálya-kérdésnek nem annyira az volt kitűzött célja, hogy a felelet rája népszerű tanítást adjon a kegyeletekről, — mit minden erkölcsi könyv és szószéki tanítás megtehet vala, — hanem inkább az, hogy a kegyeletek fölélesztése eszközeinek kimutatásával, mindenkit közremunkálásra szólítson fel. — Továbbá: pályázó több helyütt eszköznek veszi a kegyeletek kivívásához magát a kegyeletet is; például így szól: „A kegyeletérzés csiráját, a jóra való hajlam és szilárd jellem, erő, vallásosság eszközlik." Epen az a kérdés: mikéntjusson a nép ezekhez? Második hiánya a pálya-feleletnek az, hogy a kegyeletességnek tiszta, határozott fogalmát nem adja; sot azt összekeveri, ugyanazonosítja az erényességgel, nem vonván meg a határvonalokat a kettő között. Igaz ugyan, hogy kegyeletesség és erényesség rokonok, nagy részben ugyan azok forrásai, tárgyai és eszközei mindkettőnek; de fokozatban, határvonalokban lényegesen különböznek egymástól. Ezen különbség, midőn nemzet kegyeletességéről van szó, miként látni fogjuk, az eszközök alkalmazásában is lényeges különbséget követel. Különös az, hogy ujabb korunk irodalmai, a kegyeletek fontos tárgyát csaknem egészen parlagon hagyták, sőt magoknak, a mindent bölcseleti formákra, különböztetésekre és felosztásokra analyzáló németeknek is, még csak saját szavuk sincs a kegyelet teljes kifejezésére. Mert a Humanitát szó, azon kivül, hogy idegen, miként azt Herder (Briefe zur Beförderung der Humanitát) fejtegeti, szélesebb, a Frömmigkeit pedig kegyességet jelentvén, szűkebb értelmű. A németek tehát, a kegyelet eszméjének kifejezésére , a római P i e t á t szóval segítnek magokon , magát azonban a fogalmat összefoglalva (collective) veszik az erénynyel, minden határvonalozás nélkül. E tárgyban tehát leginkább a régi rómaiak (kik a pietást annyira tisztelték, hogy számára templomokat is építettek) és íróik, különösebben Cicero, adhatnak biztosabb felvilágosítást, mit bővebb elmélkedés tisztára fejthet ki. A régi rómaiak utasítása és saját elmélkedésem nyomán, megkisértem szilárdabb meghatározását adni mind kegyeletességnek, mind erényességnek. A kegyeletesség, önként hódoló hajlama a kedélynek és tisztelő érzelme a szívnek, mind azon tárgyak iránt, miket az emberiség és nemzet jobbjai jóknak és nemeseknek ismernek, tisztelnek; és szívnek, kedélynek gyöngéd készsége, kötelességekül fogadni s tettekben is nyilvánítni ezen tiszteléseiket. A régi rómaiak pietásnak neveztek minden nemesebb gyöngédséget, emberi, társadalmi és családi viszonyok, sőt egyéb nemes érzelmek iránt is, melyek a szív és kedély jámborságában gyökereznek, így Cicero, Virgil, Livius stb. Az erényesség, a jóban, szépben, nagyban, nemesben és magasztosban, míveltség, Öntudat és győződés által megszilárdult jellem és lélek erő. — Ily fogalommal voltak az erény iránt a régi rómaiak is. Cicero (Leg. I. 8.) így szól: Virtus est nihil aliud, quam ad summum perducta natura. Ugyan Ő (Invent. II.) Virtus est animi habitus, naturae modo rationi consentaneus. Ugyan ő (ad divers. XIII.) Est enim in eo virtus, probitas et summum officium, summaque observantia. Sőt már Aristoteles is azt mondá, hogy az erény tökélyre hajtott természetszerű cselekvény, mely közepett jár a szélsőségek között. — Mindezen jelölések azt mutatják, hogy az erény az emberi természetnek, méltóságnak főfoka. Ily meghatározások után, a pár- és határ vonalozás nem lesz nehéz feladat. — A kegyeletesség inkább tapintata, előpitvara az erényességnek, mint erényesség maga. Erényességhez erő és szilárdság kivántatik; mint ezt a latin virtus (akár v i s-től, akár v i r-től származtassuk azt) és magyar erény szavak is mutatják. Ezért a régi rómaiak a szónoklati erőt virtus oratiorianak, a vitézséget virtus bellicának nevezték. Ellenben a kegyeletességgel, mely inkább szívnek és kedélynek gyöngédsége, készsége, nem mindenkor jár karöltve a lélekero és szilárd jellem. Az erényes ember mindenkor kegyeletes is; de nem megfordítva mindenkor erényes a kegyeletes.— A kegyeletességnek cége (firmája) a becsületesség és lelkiismeretesség; az erényességnek pedig, amazokon felül, emberi méltóságunk önérzete. — Az erényesség mindenkor öntudaton és győződésenalapul: míg a kegyeletesség nem mindenkor párosul okadatos öntudattal, és számot adható győződéssel. A kegyeletes nő vagy nem tudományos képzettségű férfi nem bölcselkedik, nem vitatkozik kegyeletérzelmeinek helyessége fölött; hanem legtöbbnyire beéri annak nyilatkozásával, hogy ő ezekben neveltetett, hogy jó szülőitől s általa tisztelt emberektől ezeket látta, hallotta gyakoroltatni, és hogy lélekismerete sugallja neki, hogy ezen érzelmeit, mint jókat kövesse, s kötelességekül fogadja, Igaz, hogy ennélfogva a kegyeletesség az emberben, mint mondani szokták, nem