Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-07-12 / 28. szám

tehát ott ritkán van helyök. A bánásmódot illetőleg az annyira udvarias és hizelgő, hogy még a tiz éves gyermeket is itt-ott ur néven szokták címezni, mi onnan magyarázható, mivelhogy a szülőket és gyermekeket továbbra is le akarják kötelezni maguknak, mi csak a lehető legnagyobb kedvezés utján történhetik meg. Mi jutalom jár mindezek után ? Azt azok tudják legjobban, a kik gyermekeiket ott járatják. Hitem szerint jóval is nagyobb, mint bármily nyilvános intézetben, melyben notandum a rajzolásra és nyelvekre szinte kellő gond fordíttatik. Mindezekből könnyen beláthatja kiki,ha váljon csakugyan hasznosak-e a magány-intézetek ngy egyesekre , valamint különösen ev. egyházunkra nézve ? A szülőkre nézve hasznosaknak épen nem találom, a mennyiben derekasan megadóztatnak általuk, s még sincs az a hasznuk belőlük, melylyel tán kecsegtették magukat. A gyermekekre kiválólag hasznosaknak szinte nem találom, a mennyiben azokban többnyire csak elkényeztetnek , zárt aristokratiai élethez szoknak, mi magában véve épen nem a legajánlatosabb ; — az életet, mely mint tudjuk a szegénynek és gazdagnak vegyülékéből áll, s melybe előbb utóbb lépendnek, s a közszellemet azokban nélkülözni kénytelenek. Legnagyobb kárát vallja bennok az ev. egyház, melynek mint tudjuk, hatalmas védői voltak, melynek azokra folytonos szüksége van; de a melytől épen ezután azok a védoszlopok elvonatnak, igenis el, mert a mely fiu maga körül csupa uríiakat lát, s életből nem ismerte, nem ismeri hitsorsosinak szegénységét , a mely fiu egy szegény gyermeknek példája által nem buzdulhatott fel vallásának szeretetére, mert azzal a magány-intézetben nem érintkezhetett, hogy buzduljon, azt most már felvallásának hő szeretetére ? hogy lelkesüljön az a szegénysorsu ev. egyházak tettleges gyámolítására ? mint csupa gazdagokhoz szokott, fogja-e a szegényeknek fájdalmait figyelmére, szánakozásra méltatni ? nem lesz-e inkább pap és levita, könyörülő Samaritanus helyett belőle? bizonyára nem így nevelkedtek azon Telekyek, Vayak, Zay, Jeszenák és Skaricza s más több nemes családok ősei, kiknek jóltevő neveik maiglan is minden közjót gyámolító alapítványoknál, többeknek követésül világító torony gyanánt fénylenek és tündökölnek. Gondolkozzatok csak atyámfiai! Magány-intézet tehát és az élet, magány-intézet és a nyilvánossággal, áldozatkészséggel legszorosabban összefort ev. egyház, avagy nem két homlokegyenest ellenkező tárgyak-e ezek? — Azért is hazánknak nagyai, egyházunknak védoszlopai, jobbat, hasznosabbat, észszerűbbet e tekintetben nem tehettek, mintha fiaitokat magányintézetek helyett Őseitek példájaként nyilvános intézetekben, vagyis iskolákban neveltetenditek. Előbb utóbb úgyis csak az életnek fogjátok őket átadni. Miért vonjátok el tehát kiskorukban attól, mire később nélkiüözlietlen szükségük leend, s a mi nélkül, mint az ember fris levegő, vagy mint a hal víz nélkül, épen ugy nem fognak megélhetni ! Még azon esetben is, hogy ha tán a nyilvános iskolábani tanárok gyöngébbek volnának a magány-intézetek tanárainál, mi általában véve sehogy | sem hihető, sokkal tanácsosabb a gyermeket a nyil' vános iskolába járatni, mert a mi tán egy felől a theoreticumban hiányzik, pótolja azt más felől a dolognak praktikuma az élet, s hiába ez a fő, ez a lényeges, mert végre is csak oda kerül a dolog, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk *). Senki se hivatkozzék e tárgyban Angolhonra, mint a hol tán ily intézetek divatban vannak, mert más ám Angolhon, más ismét Magyarhon, mások ott a körülmények, ismét mások nálunk. Sérteni mindezek által senkit, de igazat mondani, s annálfogva ugy egyeseknek, valamint különösen ev. egyházunknak használni igenis akartam. Most a nyilvános tanodákra megyek át. Ertem pedig a nyilvános tanodák neve alatt, e hazábani törvényes állásunknál fogva, minden alsó és felső tanodáinkat, melyek az 179°/,-diki 26, fejedelmi pa; tens által is biztosított törv.c. szellemében keletkeztek s működnek, — s melyeknek háromszázados nyilvánossága egész ekkoráig sohasem vonatott két! ségbe.—Kettőn, vagyha ugy tetszik, hárman is alapúi tehát a mi iskoláinknak nyilvánossága, úgymint : a háromszázados gyakorlaton, az 179% 26-ik fejedelmileg biztosított törvénycikken , mely nyilvános lévén, kell, hogy ennek kifolyása is nyilvános legyen ; a tantárgyakon, melyek mind nyilvános természetűek lévén, kell, hogy annálfogva iskoláinknak i is megadják a nyilvánosságot. Kell-e most már más nyilvánosság, az a kérdés ? és ha igen, megegyez-e az egyházunknak javával? Én ugy látom, hogy az általános többség a régi gyakorlat és törvényszerű nyilvánossággal tökél etesen meg van elégedve, — mivelhogy pedig a megelégedésnél többet, jobbat ez életben magánknak nem igényelhetünk, igen természetes, hogy annálfogva még egy ujabb nyilvánosságnak létrehozatala is egészen feleslegessé válik. De mit is nyerne vele egyházunk, holott a közj vélemény szerint, — mely esp. és ker. gyűlések al! kalmával szokott nyilvánulni leginkább, sem többet, ! sein pedig jobbat a régi nyilvánosságnál nem ád ? Ha tehát egyházunknak a javát szivünkből óhajtjuk, hagyjunk mi, minden felesleges újításoknak békét, s ragaszkodjunk a helyett inkább ahhoz, a minek az életrevalósága,jósága három századokon át eléggé valósult, s a helyett, hogy az alapot magunk alól kirántanók, igyekezzünk inkább a becsúszott visszaéléseket okkal-móddal gyéríteni. Nyilvános főtanodáink felől még azt is el kell j mondanom, hogy kár azoknak a számát felette szaporítanunk, mert ránk evangélikusokra nem az a fő és lényeges , hogy mennyi, hanem inkább az, hogy . : ^ • v • *) Nem szándékunk a cikk szerzőjével a magánintézetek hasznos vagy káros volta felett vitába ereszkedni, csak azt akarjuk megjegyezni, hogy minden kornak meg vannak a maga sajátságos szükségei , és hogy midőn 1850 -ben iskoláink az átalakulás vajúdásai közt hányatván, a szülök egy alaktalan jövö küszöbén gyermekeikkel nem tudtak hova fordulni, a Pesten akkoriban szakférfiak által alapított magánj intézetek valóságos korszükséget pótoltak, Szerk.