Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-05-31 / 22. szám

események és férfiak mellé újkoriakat állit, az ókori társadalmat és államot sokszor az újkorinak tulajdonaival jellemzi és veti össze, az ó dolgokról uj nyelvvel, nj styllel beszél. Arnold ezen szokása szintúgy okozott neki roszalást, mint dicséretet. Valóban nem is méltatlanul. Már maga a classicai nyelvek és irodalmak, kivált az utóbbi ellen, legalaposabban a kor roppant különbségét a históriai ismeretek, fogalmak elsajátításának nagy nehézségét, s azt a káros hatást vethetni, mely ekkép a csak homályosan nézlelhetöből a tisztán fel nem foghatóból, a távoliból, z idegenszerűből a kedélyre hárul, azon terheltetést, melyet az egész történelemnek, de kivált az ónak emelése — hogy így mondjam — a növendékre tesz, azon zavart, melyet erkölcsi, vallási, politikai, társadalmi nézeteinkre elveinkre nézve az ónak és újnak eme vegyítése okoz. — Ez a nehézség nagy figyelmet érdemel, és nem az által háríttathatik cl, hogy a görög és római világgal ismeretlenek maradjunk, vagy azoké helyett a keletrómai vagy középkori világnézetet tegyük tanulmányává ifjainknak, azt sajátíttassuk el a görög és latin ker. atyákból, — mi annyi volna mint az emberiségnek , a történelemben objektiválódott emberiségnek (bocsánat, ha itt egy pillanatra Hegel magas eszméjére gondolok) legszebb korát eltagadni , legszebb részét eldugni a fölnövekedő nemzedéktől : hanem fokozatos előkészítéssel, a keresztyénségnek folytonosan nem annyira szem előtt, mint szívben tartásával, — mely az ó világi életet tisztábbá teszi, de cskilandozó ragyogásától megfosztja, az ókori nagy embereket, jellemeket nagyokul, bámulatosokul mutatja fel, de vonzó erejöket alább szállítja épségben hagyva mégis müvészetök báját, nyelvök dicsőségét, stb. Ha így gondolta, Arnoldnak igazságot adhatunk és kővetői lehetünk, ha szinte a Perikiesi vagy Augustusi kor imádói nem leszünk, és a római vagy görög erkölcsöket — mint egykor divat vala — nem bálványozzuk is. — O ezen elvnek oly szilárd híve volt, hogy t. i. az ó dolgok keresztyéni szemmel tekinttessenek, hogy midőn a londoni uj egyetem felállításában ezen elv nem eléggé érvényesíttetett , megszűnt annak ügyeiben részt venni, és visszavonult. Arnold e szerint szóval is, tettel is világosan megfelelt azon kérdésre, minő viszonyban legyenek egymással az egyház és az iskola, a vallás és a tudományok. A keresztyénség, mint szellemi közeg által akarta ő felfogatni a többit, de tág működési kört engedvén a megérett elmének ; s ekkép a természet szemléletére, az ember méltóságának, világi helyzetének, hivatásának a történelemből felfogására erősítvén, előkészítvén azon embert, mely ma inkább mint valaha, epőlködik sokat vagy mindent tudni, mindent élvezni, és mégis a tudat és élvezet ezen multiplicatorától a művelődéstől, annak nyommasztó terhétől megszabadulni, elaggva is ifjuilag érezni, a legbonyoltabb viszonyok közt is az ártatlanságot, egyszerűséget, és azt, a mi egyedül ennek adatott, a természetes boldogságot birni. Erre, ha valami, a keresztyén vagy kikeli mondanom protestáns nevelés vezet. E szóra találván, nem teszünk, ugy hiszem, sem tárgyunktól messze kitérést, sem Arnold nevéhez méltatlant, sem magunkra nézve szükségtelent, ha kissé megállapodunk és a protestáns nevelés elveit ismételjük egy francia hitfeltink nyomán. (Vége követk.) I, 8. ISKOLAÜGrY. Tanító és nép közötti viszony. Korunk életrevalóbb eszméi közt táján egyre sem fektetett oly lendítő súlyt, mint a népnevelés nagyszerli, s mondhatnók, mennyei eszméjére; egyének feláldozó küzdelmei után, kezdé átlátni apródonként a nép, hogy az ember rendeltetése a szép, jó és nemes csiráinak kifejtésében s mennél magasabbrai fölemelésében áll; kezdé átlátni, hogy a lélek mí/elésének gondja, minden más földi gondoknál elsőbb, — ennélfogva iskoláit rendezi, tanítóit illőbben jutalmazza. így szükség ez, mert nem olyan kor szülöttei vag/unk, melyben a jámbor egyszerűség, becsületes jó szándékkal párosulva, elég volt az ember életére, — — Zsib-vásár, árupiac most a világ, szerencsés adás-vevés attól függ : mihez hogyan értünk. — Iskola kell a népnek, — nemzeti biztos létünk is nem a kar hatalma által föltételeztetik, a nép míveltsége fentartartandja a nemzetiséget s az öntudatosan mívelt népekkel benső összeköttetésbe hozza, — ezen összeköttetés aztán szilárd alap a jövőben. E dönthetlen igazság zálogául szeretem tekinteni mindazon üdvös intézvényeket, s azon nagybecsű áldozatokat, melyeket honunk a nevelés oltárára tesz; s ha mindenki így tekintené, e mellett a magas eszmét emberiségrei viszonyából is átérteni törekednék, — midőn a díszes tantermekben vidám, egészséges gyermek arcokon hordozza meg szemét, bátran és ragadó kebellel kiálthatna fel: ime ez a polgárosodott magyar nemzet! E föltétekböl átlátható a néptanító álláspontja, — minden szépnek s jónak csirája az ő ápoló kezére van bizva, s általában azon nemes tulajdonok, képességek kifejtése, melyek az embert emberré teszik. Olyan ő mint a gondos kertész, kinek szorgos ápolása mellett annyira nemesül a gyümölcs, miszerint alig ismerhetnők fel a nemesített mellett a még eredeti vadságában levőt; vagy mint az ihletett művész, kinek vésője a durva anyagból oly remeket teremt, mely előtt bámulattal áll meg ajózan ítélet, a vakhit pedig imádásig borul le. Jó tanítónak lenni — nem mindennapi hivatás, más életpályán nem lényeges képességek sokoldalúsága szükséges itt; s bár egy Bell vagy Pestalozzi lélek egészben nem nyilvánulhat mindenki tetteiu de mindenesetre olyannemü szellemnek kell átlengenie minden tanító kebelét. Ki ezen áldást nem érzi lelkében, ne vegyen munkarészt a dicső pályán, melyen a társadalomnak legnagyobb károkat szerezhet. Ki fény, ragyogás vagy hatalom után vágyik, itten nem töltheti be vágyait, mert a nép, kivel érintkezhetik nyájasságnál, egy szerű barátságnál többet nem adhat gyermeke nevelőjének ; az anyagi jutalom és a működéshez képest legaránytalanabb e pályán, de bármily nagy lenne is az, megjegyezve, hogy a jutalom nagysága könnyíti a tanítói terhet — itt utóljára is mindég az erkölcsi dij : az elismerés, s ez által a tiszta öntudat babérjai adnak teljes elégülést; kinek homlokát égeti e babér, keressen tért, hol oly borostyánt szerezhet, mely hűs árnyékában pihenteti lelkét, — ő ezt sem fogja megérdemleni,—mert nem tud szenvedni az emberiség üdveért. A tanítónak azt is jó lélekkel kell tűrni, ha valaki dicső hivatása lényegét fel nem fogva ugy szereti őt tekinteni, mint kényúr zsoldosát, ki hitvány napdíjáért, éltét, egészségét, hitét tartozik föláldozni; tűrni mondám , de az ilyenek irányábani magaviseletében nem kell szem elől tévesztenie, hogy ez vagy együgyüségből, vagy kegyúri büszkeségből származhatott, — mindenek felett önbecsérzet — büszkeség nélkül — mi megadhatja ily esetben a lélek nyugalmát. Egy néptanítónak barátságosnak, nyájasnak, alázatosnak is kell lenni, hivatala szerint — de hízelgés, kegyvadászat, szolgalelkttlet — csak gyalázatot hozhat rája, és mivel az egyént a hivatallal könnyen összecseréli a világi szem, az egész hivatalra is. Ezért a különféle társaságokba csak szűk korlátok közt lehet egyelednie; mint a szép, jó és nemes, vagy az erkölcsiség papjának kerülnie kell a | farizeusok gyülekezetét, s mindazon helyeket, melyek jel- v lemére szenyfoltot vonhatnának, — általában azon kört csak érintenie kell, mely nem ismer tiszteletet, s mely előtt j fenség csak addig van, míg a tárgy távol marad tőle, s ha