Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-08 / 2. szám

gadja meg magát, és vegye fel az ö keresztjét, és kövessen engemet;" s azt monda: „Ne gyűjtsetek kincset a földön, hanem gyűjtsetek kincset a menyországban; mert bi zony mondom nektek, hogy a gazdag nehezen megyen be a meny országba." De azt nem mondá sehol, hogy: „a szegénység meggyaláz." A keresztyénség megnyerte a csatát. A pogányság elveszté hitelét. S az emberiség gyors léptekkel haladott a tökéletesedés ösvényén. De midőn élvezendő sok százados fáradozásinak nyereményeit, diadalérzettel megnyugodni térne, a hosszú pihenés alatt az irtott pogányságnak elhullott konkolya kikelt, s bizton sarjadva az otthonos téreken, hegyibe nőtt az ellniuyagolt vetésnek, s vésszel fenyegette a keresztyénségnek lelki telkeit. Feltámadt ekkor a protestantismusnek éber szelleme, s neki gyürközve örege, apraja, egy szívvel lélekkel kezdé tépni a gyomot. Isten megáldá fáradozásait; meg lön mentve az aratás. S a protestantismus, híven követvén törvényadójának parancsolatit, a közös nyereményből igaz mértékkel egyenlő osztályt adott munkatársainak, s elvül kimondá boldognak, szegénynek a lelkiekben egyenlő jogát. De azt nem mondá sehol, hogy : „a szegénység meggyaláz." Tért nyervén a protestantismus, magasan lobogtatá a felvilágosodás fáklyáját. Szent buzgalom rezegte át a világot; s azok, kiket észnek és szívnek ereje biztatott a haladás ösvényire, Istennek , s az emberiségnek nevében siettek gyülekezni a szent zászló alá. Ilonunkban is voltak számosan -— hála emléküknek, dicsőség nevüknek! — kik feladva a másfélezer év alatt meggyarapodott gazdag egyház által nyújtott világi előnyöket, az igazságért szemközt mentek bátran a bizonytalan jövőnek kisérteteivel, és rorba álltak a szegény egyház szegény híveivel. És miután erős lélekkel tűrtek gyalázatot és nyomorgattatást, s hősileg áldoztak vagyont és életet, csak így sikerült nekik a csábítások annyi örvényei, a veszélyeknek annyi sziklái közt megállapítani, s törvénynyel is biztosítani egyházunk szerkezetét. Diszére legyen mondva nemünknek az: miszerint ők ezen aristocraticus országban sem húztak egyházilag válaszfalakat gazdag és szegény közt; hanem a keresztyéni felebaráti szeretet alapján testvérül fogadván ezeket, kimondák , életbelépteték az egyháztagoknak egyenjogúságát; de nem mondák sehol, hogy: „a szegénység meggyaláz." És mivel nem mondák, és mivel keblükben az Istenihlette szeretetnek, igazságnak , buzgalomnak olthatlan lángja lobogott, megadta nekik Isten a siker dicső koronáját jutalmul az önmegtagadás, küzdés és kitürés féífias erőfeszítéséért. A keresztyénség alapján a rcformátio által uj elet fejlődött mindenütt. A hitnek, meggyőződésnek erős lelkű hősei elhinték az égi magvakat; a magvak kikeltek , és az európai társalom elfakult mezején versenyezve indult virágzásnak a szorgalom és tudomány hullámzó vetése, és az emberi méltóság, nemzeti nagyság, családi boldogság százszoros, ezerszeres gyümölcsöt igérő élőfája. A munkának meglőn jutalma. Az utolsók, elsők lettenek. A lelki kincseknek zaklatott cs megcsúfolt bányászai napfényre jötlenek, és bár ősi telküket ármány és erőszak megnyirbálgatá, aratásuk gazdag lőn a menyben; és bár a testi örömek zavaros italából részükre csak szűken töltetett, boldogokká tette őket az öntudat, hogy a hivatásnak szent szózata szerint az Urnák kertében hiában nem rnunkálkodának ; mert érezék, hogy ők a szegények lettenek az emberiség jóltevőivé; mert érezék, hogy ők, a megvetettek levének az épület szegletköveivé. De haj, az embernek gyarló szerkezete a lelkesülés szárnyain fenlebegni nem birja meg soká. És valamint az egyes embert a lelkesülés rövid percei után ónsúlylyal húzza le a földhöz az anyagnak természete ; ugy jönnek rá a társulatokra is az általános küzdelmek után a megnyugvás nak, a hanyatlásnak szakai, midőn durva materialismus üti fel zászlóját ezen jelszókkal: élvezet és kényelem ; mi dőn a pulya utódok kényeskedő henyeséggcl költik el azt, j mit az ősök veszélyes bátorsággal szereztenek. Mert ugy j szokott az lenni: ha a szükség, e mogorva mester vasveszszőzései után iparkodásunknak látjuk némi sikerét, elbíz| zuk magunkat, mint együgyű gyermek, ki ha végig tekinthet egypár évnek ütve, vétve végzett tanulmányain, magát | azonnal már bölcsnek hiszi, s ha nem lenne pálca, mely serkentse öt, kész volna a kamasz éveknek ostobáskodásaival temetni el a fejlődő tehetségeket. Bizonyára oly formán vagyunk, mint a hanyag gazda, ki, ha dolga vélet; lenül jobbacskán megyen, azt gondolja mindjárt, hogy már i meg van nyerve a nagy feladat; és midőn felejti a jövő év termését folytonos munkával biztosítani, s az égnek áldásait józanul felhasználni nem iparkodik, addig míg a szép | hűvös árnyékon álmodozva képzelt gazdagságának kincsein | elmereng, a szűk való lassankint olvadoz kezében; — és bár mámorában a felkelés kötelességének sejtelme meg meg riasztja is, azért még mindég nem bir lábra állani, s azon közben gazdaságában béres kezek másfelé takarnak. íme midőn innen is onnan is jelentkezik az indulási sürgelem, előtolakodik vezérül az egyházban még nem hallott eszme: „a szegénység meggyaláz;" — előtolakodik azon oldalról, melyről inkább vártuk, hogy mennyei vigaszszal enyhítse becsületes szegénységünknek fájó érzetét; melyről vártuk, hogy arra tanítaud, miszerint a szeretetnek éltető, egyesítő ösztöne előtt veszendő kincsek halmazát ne engedjük válaszfallá nőni fel. Igenis meggyaláz a szegénység, mely saját lelki gyávaságunk s elvetemedettségünk bűneit jön megtorolni reánk ; de megdicsőít a szegénység, mely osztályrészünkké csak azért lön , mert a kísértés napjaiban , midőn hallók a szavakat: „mindezeket neked adandóm , ha leborulva tisztelendesz engemet," — elég ereje maradt még lékünknek elmondani „távozzál tőlem sátán!" —Mi egyházilag mindnyájan érezzük szegénységünket, s pirulunk is érte az Ur előtt, mert emberek vagyunk , mert nem tettük mindég a legjobbat, a legtöbbet, mit teheténk vala. De a világ előtt szégyenleni magunkat, arra — büszke öntudattal mondhatjuk — arra nincs okunk; mert érezzük, hogy szegénységünk nem elvetcmedettségböí eredett, hanem inkább, mert hívek valánk. Ha körülnézzük magunkat, ugy látjuk, hogy bár fölösen esett reánk a tcherből, a reánk bízott talentumokkal legrosszabbul nem mi gazdálkodánk, s azért van reményünk, hogy még többel is megbíz az Ur. Érezzük és fájlaljuk , hogy szegények vagyunk, és szegények lelkészeink ; s azon kölcsönhatásnál fogva, mely test és lélek között vagyon , érezzük, hogy szegénységünk nagy részben onnan ered, mert szegények lelkészeink; valamint viszont szegények lelkészeink, mert szegények vagyunk mi. E részben jóformán quittek vagyunk, s a kölcsönös reeriminatio nem segít; elmúlt esőnek nem kell köpönyeg. De segíthet az, ha nyugodt elmével számot vetve élettapasztalásainkkal, azon határozott meggyőződésre jutunk, hogy az életnek vészekkel s kételyekkel teljes tömkelegén sértetlenül és haszonnal keresztül hatolnunk csak ugy lehet, ha a léleknek ereje: a belső hit ád biztos vezérfonalat ; ha szívvel, lélekkel és szilárd elhatározással felajánljuk magunkat az igazságnak és szeretetnek híveiül; ha a világosság felé következetesen és szakadatlanul haladunk ; ha egymást testvéri indulattal bátorítjuk, támogatjuk, nógatjuk. Elismerjük mi, hogy egyházunk szolgái aránylag nincsenek azon kedvező helyzetben, melyben hogy legyenek, kívánatos volna; elismerjük, miszerint attól feltételeztetik nagy részben boldogulásunk, hogy midőn minden munkás méltó az ő jutalmára, egyházunk munkásainak fáradozásaikhoz mért dijjazásáról mi is szívesen gondoskodjunk. De szabad legyen őket egyszersmind testvérileg óvnunk az iránt, hogy midőn szerencsevadászok vagyunk az életben mindannyian, ők a tolongók közt a türelmetlenségben elsők lenni ne akarjanak; ne vigyék piacra panaszaikat, nehogy azt gondolja a világ, hogy erényeikre keresnek vevőt; ne essenek kétségbe, hogy a mit tiszta szívvel kér-