Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-08 / 2. szám

nek titkon, meg ne adja Isten nyilván nékiek ; ne rontsák el önmaguk a nimbuszt, mitől feltételeztetik diszes osztályuknak hitele, ereje, élete, hogy t. i. a mulandó jóknál inkább keresik a lélek kincseit; ne is ringassák erővel magukat azon zsibbasztó képzelgésbe, mintha, mert más osztályokban a fényben, kényelemben úszó szerencsemadarak sűrűbben láthatók, ők volnának egyedül a társadalomnak áldozatai. Igaz az, hogy az egyházi élet nagy nyereményekkel nem kínálkozik, de hogy kenyere biztos legyen, az emberén áll egyedül. Mert valóban alig van hivatal, hol a való a reményhez oly közel legyen ; alig van, melyen csak annyira is el lehessen érni a fokot, mire pályaválasztáskor józanul számítliatánk; s nincs egy is, mely inkább volna védve a sors szeszélyes bányattatásitól s a dúló szenvedélyvihartól, mik között annyi életüdv szenved naponkint hajótörést. És így ha helyes és méltányos a közügy tekin tétéből, hogy mi magunk megerőltetésével is igyekezzünk jobb sorsra emelni a fontos hivatalt, mely csakugyan jobb sorsra érdemes; helyes és méltányos az is, hogy Isten előtt az egyháziak is találjanak hálára okot, hogy midőn mások oly sokan szívepesztő gondok és kétes eredményű fáradozások között ölik az életet, nékiek megengedtetett, szerény bár, de nyugalmas körükben legfelségesebb hivatásuk szerint bizton munkálkodni Istennek dicsőségére, az emberiségnek való javára, s annyira mennyire saját családuknak is boldogulására. Valóban magasztos és nagyszerű az egyház azon feladata, hogy lényünknek nemesebb részét tegye irányadóvá az élet utjain ; s nem is lehet, hogy munkássága háládatlan és sikertelen legyen, ha emberei a krisztusi hegyeket mozditó hittel, tudománynyal, erélylyel fogván a munkához, mind végi-, híven megállanak; ha nem elégelve meg azon férctudományt, mit egy két évnek compendiumaiból meríteni lehet, azon közmondás szerint: a jó pap holtig tanul, folytonos tanulmányozással keresik a tökéletességet, hogy lépést tartván a haladó korral, az emberi műveltség színvonalán mindég megbirjanak állani; ha magasan szárnyaló lélekkel „kimérik az irányt, hogy süssön paloták felett s kunyhókra egy iránt;" ha kiemelkedve az elcsépelt szavaknak holt betűiből, életet keresnek, s alkalmazásban mutatják ki az igének igazságait; ha literét tapintván a kornak, bátran szemközt néznek annak bűneivel, s Istenben vetett bizodalommal nyúlnak annak orvoslásához, de nem ugy, mint azon elvtelen orvosok, kik a betegtől kérdik, hogy minő rendszer szerint kívánják orvosoltatni magukat. A mi korunk egy szörnyű betegségben szenved, a hitlenség bűnében, minek legszembetűnőbb kórjelenségei a telhetlen élvvágy, és a szertelen fényűzés; mert az üres lélek szégyenlve meztelenségét, a látszatnak rongyaival takarja hiányait ösztönszerűleg; és romlott szív nem találván üdvöt önmagában, a testnek csiklandozásában keres szórakozást. Isten dicsőség sugarával ékesíti a zászlókat, miket a közelebb múlt századok az ö nevében emeltek a sötétségek hatalmai ellen. Isten sikerre méltatá a felvilágosodás és humanismus összeható küzdelmeit. A társadalmi állapotok javultak, de annál inkább megromlottak az emberek. Az utóbbi kor nem lévén szemtanuja azon isteni erőknek s nagyszerű áldozatoknak, mik azon győzelmeket következteték, az ujabb kor életrevaló alakulásait ugy teli inté, mint a dolgok természetes rendével jötteket, az érdem főrészét tulajdonítván magának, ki az egésznél csak a keresztszülőknek vitte henye szerepét. S a hiu képzeletnek ezen roppant tévedése eredményezé azon vak elbizottságot, mely éretlen hetvenkedéseivel visszariasztá a hitnek, szeretetnek, szerénységnek őrangyalait, s helyűkbe ülteté a zsarnok önzést, mely bitorló kezekkel elfoglalván a szent győzelemnek szép gyümölcseit, a testnek kénykedve szerint, mohó vágygyal pusztította azokat, alig hagyván a lélek táplálására némi morzsalékokat. Vastag materialismus fogta el a sziveket; csalás, képmutatás, szívtelenség lőnek a kor kitűnőbb jellemvonásai; s ezekre támaszkodva foglal á el a világ eszelős királynéja: a divat — a trónt, honnan korlátlan hatalommal osztogatja szeszélyes parancsait, s ! ráveti rablel kü imádóira a fényűzésnek Dejanira-köntösét, mely emészti és égeti a testet melyhez ér, különösen velőkig égeté már testét e hazának, melynek kötött kezű ipara nem birváa elégségig szerezni játékot a hajdan generosa natio elkényeztetett igényeinek, az — felejtve, hogy függetlenség az élet főjava, s bűn minden kiadás, mi ennek rovására megy, — jogában álló dolognak látja hitvány ! cafrangokért áruba bocsátni cseppenkint a hon drága életét, hogy az lenne kárpótlás a kardcsapásokért, miket a külföldnek egykor a világverő ősök szilaj kedvükben ad' tanak. Siralmas a látvány, mely fejlődik szemeink előtt. Jól alkotott főknek s kezeknek ezrei, mik összefogva maguk elégségesek lehettek volna egy boldogabb kor alapjainak megvetésére, átkos semmit nem tevésre kárhoztatva; egykor vagyonos családok, mik józanabb életrend mellett egy országnak lehettek volna díszei, anyagilag, erkölcsileg elbukva ; polgárerénynyel szerzett terjedelmes ősi birtokok, mik a nemzet dicsőségének valának támaszai, zsidóskodó idogen kezekre vesztegetve; az ifjúságnak, a jövő reményének nevelése, dacára a haladó kornak, szűkebb korlát< k közé vonulva; a honszellem millióknak közelgő romlása fölött kesergve; bizalom, szeretet, közszellem zsibbadozva; nyervágy, irigység, képmutatás mind magasabbra fejlődve. És mind ez miért? Mert a léleknek telkeit a hanyag nevelés elmulasztá életre való jó maggal bevetni, s a vetetlen földön a vad természet az anyagi ugy, mint az erkölcsi világban rendesen csak gyomot terem; mert az öntudatlan ivadék a munkát becsülni, a szegénységet tűrni, kiadást jövedelemhez szabni nem taníttatott; mert a Mentor, ki a kiskorúaknak vezérül ajánlkozott, elálmoskodta a kötelességnek nagybecsű óráit. Valóban itt az ideje, hogy ébredjen az egyház, s fölemelvén tekintélyének szavát, a józanság útjára térítsen bennünket; mert a józanság — a hitnek prózája — a boldogság útját egyengeti azoknak számára, kik még a vallásosság poeziseig felemelkedni nem birnak. Hietelenségből fejlődött az élvvágy és a fényűzés — vagy Krisztussal szólván, a világ elzárja a hitnek utait; azért a ki a hithez akar vezetni bennünket, annak előbb ostrom alá kell ven; ni a világot. Minden kezdő vallásfelekezet anyagilag csak ! szigorú takarékosság, és hü összetartás mellett tarthatá fen magát a létező hatalmasabb felekezetnek nyomása ellenébeu. Mi, mint kissebbségben lévők, e részben még mindég a kezdetnek stádiumán állunk; s ha világilag egyensúlyt akarunk tartani ellenfeleinknek, kettős kudarc vár reánk ; megveretünk a világ terén, mert nekünk egyházunk részére is kellvén keresni, nem versenyezhetünk azokkal, kiket e tekintetben nagy részben felmentett a múlt századoknak országos buzgalma és bőkezűsége, s kik most már főbb feladatot alig is találnak, mint a kényelemvadászatot; más részről megveretünk az egyház terén, mert miután hasztalan erőködéssel a világra vesztegettük el azt, mit az egyházra kell vala fordítanunk, nem marad elég erőnk tá! mogatni a szellemet és a felvilágosodást, miknek bajnokaiul adtuk ki magunkat. Nekünk azért más uton kell keresni a dicsőséget; nekünk határozottan oda kell törekednünk, hogy erkölcsi erővel pótoljuk a hiányt, mit el nem kerülhetünk anyagilag. Bennünket külsőleg más nem tarthat fen, mint a testületi hűség, az erkölcsök tisztasága és a | szokások egyszerűsége; mert: „minden országnak tárna! sza, talpköve a tiszta erkölcs;" mert: „si naturavive.snuuquam eris pauper, si opinioni nunquam dives ;" mert nekünk legszigorúbb ellenőrséggel kell korlátoznunk magunkban a költési viszketeget, hogy maradjon valami, dacára az emésztő időknek, még az egyház részére is, mely, hogy teljesen semmivé ne lennénk , bennünk még a lelket tengeti. ; De ha ezen uton akarunk haladni előbbre, akkor előadásainkat nem azon themából kell kezdenünk, hogy a: „sze-I génység meggyaláz ;" mert már az ó korban megmondá a