Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-03-26 / 13. szám

gyakat, melyekről szólania kellene, felületes, zavart és tétovázó előadása által homályba keveri, lealjasítja, s ha tástalanokká teszi, —melyet lehetetlen önmagának is szégyennel nem éreznie; de vétkezik sajáttökélyesbülésének érdekei ellen is, mert az alapos készület nélküli gyakori rögtönzések, elméjének emlékező, gondolkodó és itélö tehetségét, nemcsak nem erősitik, hanem gyengévé és tántorgóvá teszik, s minden szellemi működéseiben is, örökre a felületesség kiskoruságában tartják. A magyarázathoz való készületnek első lépése: a magyarázandó szövegnek nyelvi tekintetben való tiszta megértése. Azon majdnem háromszázad óta, mely Károli Gáspár általunk használt fordításának létrejövetelétől fogva ez ideig elfolyt, az Írásmagyarázati segédtudományok roppant haladást tettek, s világító fényöknél a szöveg eredeti tiszta értelme, nagyon sok helyen egészen másként tűnik ma fel, mint azt a mi magyar bibliánkban olvassuk. Hogy mily lényeges hibákra vezet az eredeti szöveg figyelembe nem vétele s a Károli Gáspár fordítására való feltétlen támaszkodás: egyházszónoklati irodalmunkból több példákban lehetne kimutatni. Jeles szónokaink vannak, kik a vezérigéket az eredeti szövegre való tekintet nélkül, a sok helyen hibás magyar fordításból vévén fel; annak tartalma és betűi szerint állítják fel a beszéd vázlatát is, s ennélfogva a szentirónak gyakorta oly nézeteket s tételeket tulajdonítanak, melyeket az, az alapos magyarázat szerint, sohasem mondott, s így egész beszédök fövény alapon áll. Valamint tehát a rendszeres egyházi beszédeknél soha addig a főtételt s a vázlatot biztosan fel nem állíthatjuk, míg a vezérigék eredeti tartalmát tisztán és híven fel nem fogtuk : ugy az irásmagyarázatnál is első és fődolgunk, a szövegnek nyelvi tekintetben való tiszta megértése. Ha e célra az eredeti héber és liellen szöveget nem használhatja is telies biztossággal a prédikátor: használnia kell legalább oly ujabbkori német fordítót, kinek hűségét és biztosságát a tudós világ elismerte. Ezután következik a magyarázandó szöveg tartalmának tárgyilagos tiszta felfogása és átértése. Nem az a főkérdés, hogy mit látok én a felvett sorokban, hanem az, hogy mit akart mondani, s mit mondott maga a szentiró. E végre a magyarázati tudományok fáklyáival fel kell világosítanom azon tért és időt, a melyben a szentiró elméje mozog, figyelembe kell venni azon történeti s népiségtani viszonyokat, melyek mint valamely külső héjj borítják az ige tartalmát, nyomoznom kell híven a szentiró indokait elmejárását, körülményeit, célját, hogy a hol netalán elmélkedéseiben s előadásában némi hézag látszik, azt a tisztán felfogott tartalom analógiája szerint helyesen betölthessem. A dolog természete és a tapasztalás mutatja, hogy a szent könyvek, vagy azok egyes részeinek tartalma, ily alapos tanulmány után, egészen másként tűnik fel előttünk, mint a felületes átolvasásnál. A mit előbb érdek és tartalom nélkülinek láttunk, az elragadónak és tartalomdúsnak fog látszani az alapos tanulmány világánál. A tartalom ily tiszta felfogása és hü elsajátítása után az a főkérdés: minemű elvek s szabályok következnek a felvett és megértett pontokból a mi hitünkre és erkölcsi életünkre nézve? Immár mikor ezeket tudod, mi hasznát veszed ? mert nemcsak az ismeret, hanem sokkalinkább az élet tudománya a szentírás. Nincs ennek egy oly pontja sem, melyből hitünkre s erkölcsünkre nézve hasznos tanulságot ne vehetnénk. S noha az erkölcsi tanúságok a gyakorlati életre nézve mindenesetre közvetlen fontosságúak : mindazáltal a hitelvek s tételek józan fejtegetését sem szabad egészen mellőznünk •, mert hiszen a tiszta keresztyéni erények is csak hitből származhatnak, s az ily fejtegetések győzhetik meg legalkalmasabban a népet arról, hogy egyházunk értelme a szentirással mint egyedüli forrásunkkal, teljes egyezésben van, s ezek lelkesíthetik öt vallása iránti hűségre, benső érdekeltségre és buzgóságra, a melyre kivált e mi időnkben, vajmi nagy szükség van! Magának a nép előtti ünnepélyes magyarázatnak tartalmát és előadási modorát illetőleg, mindenek előtt meg kell jegyeznünk, hogy az se nem olyan, mint a szokott vasárnapi szószéki beszéd, se nem olyan mint az iskolák tanszéki előadása, hanem a kettő között középen áll, s mondhatnók, hogy a szó valódi értelmében homilia. A magyarázatban nem kívántatván meg azon szigorú szervi rendszeresség, kimértség, gravitás és nimbus, mely vasárnapi tanításainkon részint helyesen , részint helytelenül erőt vőn, — közelebb juthatunk általa a nép értelméhez és szivéhez, s élénkebben társalkodhatunk az ö lelkével; miud e mellett is azonban csakugyan birnia kell az Írásmagyarázatnak azon ünnepélyességgel s előadási teljes hibátlansággal, melyet fenséges tárgya, s az istenitisztelet, melynek egyik kiegészítő részét alkotja, múlhatlanul megkívánnak tőle; birnia kell azon vallásos kenettel, melyet a tanszéki magyarázat könnyen nélkülözhet. Részletesebben szólva: a magyarázat előadásának rendje és módja, nálunk reformátusoknál ilyen lehet. A gyülekezet rendszerinti éneklése után, fellépvén a prédikátor a szószékbe, a szokott „A mi segedelmünk," vagy más rövid imával az Isten lelkének segedelmét kéri az igehirdetéshez. Ezután kijelenti, hogy micsoda részt és verseket fog felolvasni és magyarázni. A tartalomdúsabb helyekről 15—20, a többiekről 25—30 vers rendszerint elégnek látszik egy alkalomra, A kijelölt pontokat Károli Gáspár fordítása szerint felolvassa; — s ezt a gyülekezet nálunk már leülve hallgatja. A felolvasás után letévén a lelkész a szent könyvet, kijelöli az elolvasottak főtartalmát, vagyis meg^ mondja röviden, hogy micsoda tárgyról vagy tárgyakról van az elolvasott pontokban emlékezet. Ekkor pontról pontra folytonos előadással végig magyarázza a felolvasott szöveget, ennek folyamán javítja ki a magyar fordítás lehető hibáit, a nélkül, hogy Károli Gáspárt emlegetné, a mi már pedantismus lenne; felemlíti minden illető pontnál a teljes felvilágosításra szükséges történeti smás körülményeket, a szöveg tartalmának élö egybefüggésére, az iró indokaira stb. folytonos figyelemmel van; egy szóval: akként adja elő magyarázva a szöveget, mintha csak maga az illető szentiró akarná magát megértetni a magyár néppel. Ezután von rövid tanulságot, intést, vigasztalást az elmondottak tartalmából, s előadását „ámen"-nel bezárja. Az időnek és erőnek legnagyobb részét azonbau, magára a szöveg magyarázására kell fordítani s a tapasztalás meg fogja mutatni a prédikátornak, hogy a tisztán és buzgón megmagyarázott és megértett ige, sokkalinkább felrázza, lelkesíti és áthatja a gyülekezetet, mint a prédikátor saját tanulság vétele és elmélkedései. Azt említenem sem kell, hogy azon eljárás, melyet néhol követtetni hallottam, mely szerint t. i. a szöveg felolvasása után így szól a prédikátor : „szabad légyen nekem , ezekből ez vagy amaz pontot kiemelni" ; s erről tart aztán, a többi pontokra való tekintet nélkül beszédet, semmiképen nem igazolható és egészen helytelen. Oktalanság lenne nékünk az Isten igéjének gyönyörű mezejéről, a mi saját gyarló elmélkedéseink tarlójára terelni a népet, s megmutatni néki az igének földét, de az odavaló belépéstől visszatartóztatni. — A kijelölt modorú magyarázat után, a rendszerinti közönséges könyörgés felolvasásával zárja be a prédikátor a maga szószéki szolgálatát. (Vége követk.) Révész Imre. T. Révész Imre ur, és a szentesi lelkésziktatás. (Folytatás.) A II dik pont alatt mutatja Révész ur : hogy a kérdés alatti lelkésziktatás hitvallásunk alapelveivel ellenkezik, s erre vonatkozólag idézi Helvét hitvallás XXVII-dik fejezetének következő szavait : „Az ó-testamentomi népnek adattak régenten a ceremóniák, hogy lennének néminemű gyer-