Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-03-26 / 13. szám

meki tanítáaképen azoknak, kik a törvény alatt mintegy vezérlőmester és tútor alatt őriztetnek. De eljővén a szabadító Krisztus és a törvény eltöröltetvén, mi hívek, a törvény alatt többé imuiár nem vagyunk, és elenyésztek a ceremóniák , melyeket a Krisztus ekklézsiájában ugy annyira nem akartak megtartani, vagy megújítani az apostolok, hogy nyilván bizonyságot tettek arról, hogy ők semmi terhet nem akarnak vetni az ekklézsiára. Annakokáért a zsidó szokást láttatnánk visszahozni, vagy helyére állítani, ha a Krisztus ekklézsiájában, az ó-ckklézsia példája szerint sokasítnók a ceremóniákat és rendtartásokat. És azért semmiképen nem hagyjuk helyben azoknak értelmét, a kiknek szükségesnek látszott a Krisztus ekklézsiáját sok és különb-különb rendtartások által, mint valamely gyermeki tanításmódja által fenyíték alatt tartani. Mert ha az apostolok az Istentől adott ceremóniákat és rendtartásokat nem akarták rávetni a keresztyén népre : micsoda okos és teljes értelmű ember kötne arra erővel emberektől találtatott találmányokat ? Mennél inkább sokasodnak a rendtartások vagy ceremóniák az ekklézsiában : annál inkább kisebbítetik, nemcsak a keresztyéni szabadság, de még a Krisztus is és az ő benne való hit; midőn a község azt keresi a rendtartásokban vagy ceremóniákban, a melyeket keresne egyedül csak az Istennek fiiában, a Jézus Krisztusban hit által. Elégségesek azért a kegyes híveknek kevés, módjával való, együgyü, és az Isten igéjétől nem különböző rendtartások vagy ceremóniák." Ez ismét nem határozott, hanem csak nemleges erősség, s Révész ur itt szintúgy mint a kánonok idézésében, a törvény betűjét, nem pedig szellemét veszi tekintetbe. Avvagy nem vette-e észre, hogy itt az ó-szövetségi, s ahoz hasonló ceremóniákról van szó, az istenitisztelet azon neméről, hol a tanítás és építés csak mellék-, a ceremóniák pedik fő dolgok; hol a vallás oly sok engesztelési eszközökkel van megrakva, hogy a bűnösnek nem szükség a bűnöket elhagyni, hanem elég ezt csak gondolni. Úgyde a szentesi lelkésziktatásban azon eszközök átadása az istenitiszteletnek nem mellékrésze volt-e, s a főrész nem a tanítás és építés volt-e ? S ha a tanítás és építés volt annak íobb része:már nem eshetik a Helvét hitvallás idézett szabályának tilalma alá; hanem igenis aláesik azon szabadságnak, melyről a Helvét hitvallás előszavában mondatik : Bár különböző egyházakban létezik is némi különbség az ige hirdetés, előadás, rend- s szertartásokra nézve, és ez, mindegyik egyház helyzete, körülményei, s épületessége tekintetéből el is ismertetett; mindazáltal sohasem vélte senki az egyházban, hogy e különbség, meghasonlás- s szakadásra valódi okot szolgáltatott volna. Mert Krisztus egyházai e tekintetben, az egyházi történelem tanúsítása szerint, mindig szabadságukat használták, teljesen elégnek hívén a kegyes ös keresztyénség a hit fóbb ágazataiban, az igaz értelem- s testvérszeretetbeni egységet— Ugy szinte a XVII-ik fejezet 15-dik §-ban : „Szorgalmasan figyelembe veendőnek Ítéljük azt, miben áll főleg az egyház valódisága s egysége, nehogy elhirtelenkedve szakadást idézzünk elő az egyházban, s azt terjesszük. S az egyház valódisága nem a külső szer- és rendtartásokban , hanem a közönséges keresztyén hit igazságában s egységében határozódik. A közönséges hit pedig nem emberi törvények által adatott elonkbe, hanem a szentírás által}

melynek kivonata az apostoli hitforma. Olvassuk is, hogy a régieknél sok különbözés volt a szertartásokban; de ez szabados volt, és senki sem állította, hogy e miatt az egyház egysége felbomlanék és a XXVII-ik fejezet 2-ik §-ban, melyre a Gelei kánonok élőbeszédében történik, — s általunk is történt hivatkozás. Mi a közönös szertartásokat illeti : helyesen mondja Révész ur, „hogy ezeknek az Isten igéjével, s az ős keresztyén egyház gyakorlatával meg kell egyezni," De ez oly általános kifezés, szabály, mely felvilágosítást, magyarázatot igényel. S honnan vegyük azt ? Ugy hiszem, nagyobb tekintélyt erre vonatkozólag nem vehetünk, mint magát a Helvét hitvallást, mely a XXVII-dik fejezetben a közönös szertartásokat oly tisztán, oly világosan körvonalozza, hogy minden kétséget, kétértelműséget eloszlat, s mit Révész ur, aligha azért, hogy figyelmét elkerülte volna, — jónak látott elmellőzni. „Az egyházak — úgymond — a közönös dolgokra nézve mindig saját szabadságukkal éltek, mit ma is teszünk. Azonban kijelentjük, mikép óvakodni kell, hogy oly dolgok ne számláltassanak a közönősök közé, melyek épen nem azok, mint némelyek szokták a misét, és a képeknek templombani tartását a közönösök közé sorolni. Közönös dolog az (így szólt Hieronym Augustinnak) : mely sem jó, sem rósz, ugy, hogy akár teszed, akár nem, azért sem igaznak, sem hamisnak nem fogsz tartatni. Mihelyt hát a közönös dolgok oda irányoztatnak, hogy azokkal az ember hitéről tegyen vallást, megszűntek szabadosak lenni, mint szent Pál megmutatja, hogy szabad a húst megenni, ha valaki nem figyelmeztet, hogy az a bálványoknak áldaztatott, egyébkint pedig tilalmas ; mivel a ki azt megeszi, már evéssel a bálványozást láttatik helyeselni." S íme ismét ott vagyunk , mit már kezdetben nyilvánítók : hogy minden attól függ, váljon tulajdoníttatik-e valamely egyházi cselekménynek , jelesen a kérdés alatti lelkésziktatásnak valami titkos , megfoghatatlan , értelemfeletti jelentés ? Ha kijelentetett volna : hogy azon eszközök átadása oly látható jelek , melyek a láthatatlant — a lelkészi titokszerli, Istentől kizárólag nekik adatott hatalmat jelképezik, s ezzel az ünnepély befejeztetik : ez egészen más volna; ez esetben igenis nem volna közönös egyházi cselekmény, hanem az, mit Révész ur a Vl-dik pont alatt előad, — a catholicismus felé való visszatérés. — De midőn ily figyelmeztetés nem történt, s az ünnepélynek ez csak mellékrésze, a főbb rész pedig a tanítás és épülés volt: ez esetben azon lelkésziktatás bizonyára csak oly közönyös dolog, mint a szent Pál által előadott húsevés. — És Révész ur igen jól tudja, hogy a reformátio hajnalában, ama nagy tudományu reformátor Melanchton által sokkal nagyobb fontosságú egyházi cselekmények is a közönösök — adiaphorák — közé számláltattak. A III dik pont alatt előadja Révész ur : „hogy az apostoli korban s a romlatlan első keresztyén századokban az egyházi szolgák felavatásánál vagy beállításánál az eszközök ama symbolizáló átadásának semmi legkisebb nyoma sincs." Én sem olvastam, hogy a keresztyén ősegyház romlatlan első századaiban ez szokásban lett volna; mert hiszen akkor még helvét hitvallás nem volt; kánonok, mikre a lelkészek megesküdni köteleztettek volna, anyakönyvek nem voltak, templom-kulcsok nem voltak, mert templomok sem voltak, — s biblia is a legritkább könyv volt. De tulajdonképen nem is a körül forog a vita : hogy múlhatatlanul szükséges-e azon eszközök átadása a lelkésziktatásnál? hanem hogy nem száruláltatik-e ez a közönös szertartások közé? mire már megfeleltünk. De meg erre nézve nem szabad figyelem nélkül hagynunk azt sem, hogyha az ős keresztyén egyház romlatlan századainak példáját akarnók követni : akkor igen sokat kellene elhagynunk, mi most szokásban van, — és igen sokat kellene követnünk, mi most nincs szokásban. S erre vonatkozólag épen azon tény legnagyobb mérvű erősség, mit Révész ur felhoz : „hogy az uj szövetségi szentírásokban, az apostoli korban, s a romlatlan első keresztyén századokban, az egyházi szolgálatra való beállításnál, mely akkor rendszerint, egyszersmind ünnepélyes felavatás is vala, a kéznek főre tételén kívül (?) semmi egycb ceremóniát nem találunk, és ezt sem ugy, mint eyyedül egyházi szolgák által végrehajthatót s múlhatlanul kötelezőt.í

l

Ugy van; nincs benne kétség, hogy az ös keresztyén egyház apostoli századában a lelkészek felavatását világiak is végezték. Mátyás apostol, az áruló Júdás helyébe nem az apostolok, hanem a gyülekezet által választatott, s kéznek fóretétele nélkül, csupán a gyülekezet könyörgése által avattatott fel. (Csel. I. 24—26.) Pál és Barnabás nem apostol által, hanem négy magánszemély ál tal avattattak apostolokká (Csel. 13. 1—3), — s az avatás nem tekintetett ugy, mint rendkívüli természetfeletti ajándékok közlője. S midőn a tiszántúli egyházkerületben csak