Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-03-05 / 10. szám

irat független és alapos tanulmányozása s az abbani folytonos előrehaladás gátoltatatik, 3. 4. a Felség legjobb szándéka mellett is sok hű igehirdetőnek, sőt gyülekezeteknek is lelkiismereti szabadsága megszoríttatik, 5. sok tanító a képmutatás aljas bűnére ragadtatik, 6. az igaz keresztyénségnek csak ártalmára szolgáló kedélyingerültség támasztatik, 7. a két prot. fél közti békés és barátságos viszony megháboríttatik s türelmetlen és eretnekező confessionalismus idéztetik elő, 8. az egyházi tanfogalom időről időre szükségelt tökéletesítésének útjába legyőzhetlen gát vet tetik, és végre 9. sokan, még pedig a jellemdúsabb tanítók közül, kik kétszinü szerepet vinni nem akarnak, hivatalaiktól, az egyháznak pótolhatlan kárára, elejtetnének, A fejedelem kegy teljesen válaszolt az egyliáztacsosoknak s kijelenté, hogy a hozzá benyújtott kérelmes előterjesztést véleményadás végett minisztériumával közlendi. Ugy is lett. Azonban más részről mégis Kar mer nagy korlátnokhoz és Wöllner vallásügyi miniszterhez menesztett leiratában ezeket oda utasítja, hogy a kiadott vallásparancsból hajszálat sem lehet leengedniök; továbbá, hogy mivel a sajtószabadság sokak által csak sajtógarázdálkodásra használtatik fel s az edictum ellen is lázító irkafirkák (Scharteken) bocsáttatnak ki, a nyomdászok és könyvkereskedők ellenében szigorúbb rendszabályokat vegyenek elő s egyszersmind a könyvvizsga minél célszerűbb szervezésére vonatkozólag javaslatot készítsenek; végre gondoskodjanak arról is, hogy hozzá többé előleges engedély kieszközlése nélkül semmiféle sérelemfeszegető memorandum benenyújtassék s a papokat kissé szigorúbb rendben tartsák, ugy, a mint ezt az alárendeltség viszonya szükségkép megkívánja. A miniszterek (Karmer, Wöllner, és Dörnberg) irásba tett egyenkénti szavazó nyilatkozataik után, september 16-ikáról kelve egy közös leiratot készítettek s küldtek az öt egyháztanácsoshoz. Ezen leiratban kijelentetik, miszerint az egyháztanácsosok félreismerték a vallásparancs értelmét és horderejét; mert az abban parancsolt symbolicus könyvek szerinti tanítás egyáltalán nem azt teszi, mintha a symbolicus könyvek a sz. irat felibe emeltetnének s a sz. iratnak a hit dolgában egyedül szabályzó tekintélye megcsorbíttatnék.Minden ker. felekezet — úgymond a leirat — a sz. iratra támaszkodik; hanem azt különböző módon értelmezi. Már minden keresztyénnek jogában áll az állam által elismert különböző bibliaértelmezések (symbolumi tanrendszer, confessio) közül azt fogadnia el, a melyet Ő alanyilag leghelyesebbnek vél. De ebből épen nem következik, mintha minden lelkésznek joga volna az állam által elfogadott hitvallásoktól elütő vallásrendszert alkotnia s azt nyilvánosan hirdetnie. Minden lelkész egy bizonyos egyházfelekezet tanítója, és így annak tanelveihez kell alkalmazkodnia s ezen kötelesség megsértése annyi, mint elárulása azon egyháznak, melynek a lelkész, mindaddig, míg hivatalnoka, érdekében és szellemében tartozott volna működni. Ha valamely lelkész alanyi meggyőződése merőben ellentétbe jő a symbolicus tanhatározatokkal, tegye le azon egyház hivatalát, melynek ő már úgyis csak külsőleges tagja; de ha kételyei nem vágnak be a symbolicus könyvek lényegesebb tanaiba, be nem láthatni, hogy ekkor hivatalát miért ne folytathatná a symbolicus tanok -hozi ragaszkodás alapján minden lelkiismereti töprenkedés nélkül. A miniszteri leirat ezen felül némi szemrehányást is tesz, a mennyiben azt mondja, hogy az indifferentismus és hitetlenség sohasem kapott volna annyira lábra, mint az jelenben szemlélhető, ha a főegyháztanács , mely az állam által a vallási és egyházi ügyek feletti őrködésre van rendelve, kötelességében pontosabban eljár s a dulakodó vallásreformátorokat , e csupán hitetlenségterjesztőket erősebb féken tartotta volna. Egyébiránt kijelentették a miniszterek, hogy ha a folyamodó egyháztanácsosok tán oly javaslattal képesek előállani, mely a különböző vallásrendszerek sérelmét s az igaz hívők megbotránkoztatását legkisebbé sem vonandná maga után, erre vonatkozó felterjesztésüket készek elfogadni. Az öt egyháztanácsos oct. 1-sőjén válaszolt nem annyira nyomósán, mint élesen. Legelsőbben is az ellenök gördített vádat hárítják el; majd áttérnek az edictumra, kijelentvén, hogy azt teljességgel nem helyeselhetik, különösen ezen benne foglalt kifejezés miatt: „a ker. vallás adassék elő ugy, a mint a bibliában taníttatik s a symbolicus könyvekben egyszer (mindenkorra) megállapíttatott." Mert — ugy mondának — a „megállapítás" kifejezés , mely a brandenburgi tartományokban eddigelé egészen szokatlan nyelvjárás, a symbolicus könyveket a biblia biráivá emeli; holott eddig csupán az kívántatott a lelkészekj tői, hogy azok Isten igéjét hirdessék, a mint az a j symbolicus könyvekben „ismételve" van. Javaslatuk röviden ide ment ki: meg kellene ugyan tiltani a keresztyénség alapjának, sarkigazságainak és isteni érvényének roszlelkii megtámadását; de ezenfelül teljesen szabad mozgási tért kellene engedni a tanításban s ekként az edictum megszüntetendő vagy legalább módosítandó. A miniszterek ezen nyilatkozatot szívesen nem vették; mert ugy vélekedtek, hogy a symbolicus könyvek zsinórmértékétőli eltérhetés könnyen utat nyithat az állam körében is többféle rendetlenségek előidézésére s általában a fenálló törvények iránti engedetlenségre. Különösen pedig Wöllner boszankodott igen nagyon; mivel az edictum az ő tollából kerülvén ki, az egyháztanácsosok azon nyilatkozata által, hogy abban a brandenburgi tartományban teljesen szokatlan nyelvjárás használtatik, némileg találva érezte magát. Melyre nézve azt javaslá, hogy nem ártana azoknak a „magas bölcseségü uraknak" egy leiratban kissé körmükre koppantam s mivel mindig csak mintegy talányokban beszélnek, jó volna őket egyenesen felhívni arra, hogy ne hímezzenek-hámozzanak, hanem mondják ki világosan, mi nem tetszik hát nekik saját