Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-02-19 / 8. szám
ség volna intő és buzdító például felelevenítni nálunk, a bereabeliek dicsőségét, „kik nemesebb elméjűek valának; nagy szerénységgel bevevék az Isten beszédét, minden napon az írásokból tudakozván, ha ezek ugy volnának-e." Cselek. XVII. 11. Szabad legyen még ezen kornak szentiráshozi hűségéről egyik megható bizonyságul felemlítenem, hogy miként Antiochus Epiphanesnek, ugy a keresztyéneket üldöző pogányoknak is egyik főcéljok mindenkor az vala, hogy a szent könyveket kerítsék kezökre, tudván, hogy ezek alkotják azon szegletkövet, melyen a keresztyén egyházi élet alkotmánya nyugoszik ; ezeknek átadásától nyerték a hitehagyott árulók is a traditor nevezetet.— Mindezekből azt hiszem, hogy tisztán belátható azon kétségtelen történeti tény, hogy a keresztyén anyaszentegyháznak miként megalapítója, ugy fentartója, s a legvészesebb időkben győzelemre juttatója az Istennek igéje vala. A szentírás olvasása és magyarázása azonban , az idők folyamán nemsokára homiliaszerüvé lett, azaz egyes önmagukban némi egészet képező szakaszok s történetek vétettek fel s magyaráztattak, a mi még hanyatlásnak, sőt lényeges eltérésnek sem nevezhető, mert a homilia eleinte, pl. épen Origenesnél is, csakugyan nem volt egyéb a szentírás gyakorlati magyarázatánál. Midőn pedig az idők folyamán a görögök és rómaiak forumi és színpadi szónoklati művészete erőt vett a már képekkel, oltárokkal s más ékszerekkel feldíszesített keresztyén templomokban, s midőn az egyházi szolgák nem az irást magyarázni saz Isten igéjét hirdetni, hanem saját elmeszüleményeikkel, művészies szerkezetű s csillogó modorú beszédeikkel törekedtek nem hitet és erényt, mint inkább hatást, szenvedélyt, s maguk iránt bámuló dicsőítést költeni s a szó valódi értelmében tapsolást indítni a templomokban: nagyon természetes, hogy a szentírásnak csak gépies olvasása maradt meg, mely mellett semmi valódi magyarázat nem levén, sőt későbben , századokon keresztül nem is a nép nemzeti nyelvén olvastatván, természetes, hogy minden legkisebb hatás nélkül maradt, s nem egyéb volt haszontalanságnál. E gyászos hanyatlás a maga teljes sötétségével borult a közép századokra; az igének már hire sem volt, fényes és számtalan szertartások, s ezek közt különösen a mise lön minden, mindenekben, a templomokban a néphez semminemű, a zárdákban a szerzetesekhez latin nyelvű beszédek tartattak ; s csak némely szerzetesek tartottak ottan-ottan bárdolatlan nemzeti nyelven nyilvános beszédet, a szegény néphez utcákon, háztetőkről stb. Egy szóval: az egyház fel lőn öltöztetve a különböző fényes szertartások pompás öltözetébe, de ez valódi Dejanira-köntös lett reá nézve , s elégeté, felemészté csontját, velejét és életerejét azon egyháznak, mely egykor a vészek terhe alatt pálmafa vala, most pedig ellehetett róla mondani a költővel : „Szakgasd le a cafrangokat, Miket reá szolgája akgatott; Nem ismersz Isten munkájára, Oly nyomorúság maradott." És íme ez egyik főjelleme ama középkornak uraim! melyet a mi szegény irodalmunkban is, némely szabadalmazott tudósok (lucus a non lueendo) védelmezni, sőt dicsőíteni s ajánlani szeretnek. — És ha mindezen gyászos változásoknak eredeti forrását s vég okát keressük: aligha találhatjuk azt fel egyébtitt, mint a keresztyén egyháznak államegyházzá lételében, vagyis az állam általi elnyeletésében. A történetek fejleménye ugyanis nagy Constantin keresztyén vallásra tértével azt hozta magával, hogy az egyháznak választani kellett a független szegénység és ezzel együttjáró ősi tisztaság, vagy az államtól nyerendő fény és hatalom között; mert két urnakegyszerre szolgálni nem lehet. Az egyház, öntudatosan vagy öntudatlanul, választotta az utóbbit, s midőn a világi hatalom fegyvere folyvást mellette állt, nem érzette többé az ige fegyverének szükségét, s a mily mértékben dússá és fényessé lőn földi javakban és külső szertartásokban, oly mértékben lőn szegénynyé az élőhitben, s egyesülvén a földi ország érdekeivel, távol maradt az Isten országának lelkétől és színvonalától. (Folyt, követk.) Révész Imre. Kálvin nézetei az egyházigazgatás körében. (Folytatás.) II.Kálvinnézetei az egyházszervezéssigazgatás körében. Nemcsak az egyház és állam közti viszonyokat igyekezett Kálvin tisztába hozni, hanem az ezekkel összefüggésben álló egyházszervezet nagy munkájában is határozott elvekre törekedett; s az által szerzett magának halhatatlan érdemet az egyházra nézve, hogy mit Luther és társai több kísérlet után sem tudtak kivinni, s mit Zwingli kelletinél szélesebb democratiai alapra fektetett, — ő a keresztyén népnek az egyházigazgatásbai befolyását s ez iránti jogosultságát nemcsak theoretice ismerte el, hanem az egyházközségeket tettleg akként igyekezett szervezni, hogy azok mint kisebb önálló részek foglaljanak helyet az egyházszerkezet nagy egészében. Azért legelőször ís, hogy mind az egyházigazgatás, mind a fegyelem kezelése könnyebben és rendesebben történjék, megkülönböztette az egyházban a tanitórendet, „qui publico ministerio in ecclesia funguntur." — Deuspastores instituit ac doctores, quorum oresuos doeeret, eos authoritate instruxit: nihil deniqueomisit,quodadsanctum fidei consensum, et rectum ordinem facérét." —Azután a népet „qui pastorum ore, tamquam electi Dei docerentur;" s a kettőt együtt oly összeköttetésbe állítja, hogy ezek, mint a szentek egyessége együtt alkossák az egyházat, „utfraterno consensu, quafíliiDei continerentur: hac lege aggregari sanctos in societatem Christi, ut quaecumque in eos beneficia Deus confert, interse mutuo communicent." —És igy ezen megkülönböztetésben, nem rendet, nem külön castot akart Kálvin állítani, hanem az ős keresztyén egyház képe lebegvén előtte, csak a munkaköröket akarta körvonalazni , ez egységet minden egyháztagok egyenjogúságában , hitben, szeretetben állította fel. Ezen egység eszméje főszerepet vitt az ő egyházszervezetében, erre irányzott ő mindent, ez vezette még arra is, ha néha túlbuzgón kikelt a tévtanok ellen, mert legnagyobb rosznak tartotta azt az egyházra nézve, midőn szakadások támadnak. Azért nyilvánította sokszor, az anababtisták elleni harczában, „hogy a honnan az egység s egyetértés hiányzik, ott nincs az Urnák lelke, s azon egyház szenyfoltokkal bélyegzett" (maculis notata). Az egyház erejét a hivek közös hitében s érzületében helyhezte, a nem számban, azt tartván az Üdvezitővel, hogy a hol két, három igaz keresztyén összejön és egyesül lélekben, ott van a valódi egyház, melyen a pokol kapui diadalt nem vesznek. Különös súlyt fektetett mindjárta hitbeni egységre, s azt közös hitvallás (confessio) behozása által igyekezett megalapítani, s biztosítani, ugy pedig, hogy az iskolákba közösen elfogadott catechismusokat vitetett be, „non tantum regenda est ecclesia in sanctorum unitate, sed etiam educanda sunt eius membra, quaunius Dei filii."— És a meghatározott confessiot nem mint kényszerítő eszközt nézte ő, nem ugy, miként némelyek szeretik mondani, mintha az neki „papiros pápája" lett volna, hanem valóban szellemi közös kapocs gyanánt nézte azt. Nem kevesebb súlyt fektetett az egységre nézve, a közös liturgiára, melynek ö szerinte evangyeliomszerünek, lélekhez szólónak, s tanítónak kellett lenni.