Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-19 / 8. szám

gatás. Azért is övedziik körül derekainkat és hajoljunk híveinkhez. Népes egyházakban, a hol tömérdek a teendő, tudom, hogy ez nehéz, sokszor a lehetetlenséggel határos feladat, de azt is jól tudom, hogy olykor olykor mégis lehetséges. Használni kell tehát az időt és az alkalmat. Principiis obsta, sero medicina paratur. A szüléi háznál kell a gyermekeket vallásosokká neveim. Menjünk egy lépéssel tovább, a házi körből az egyházba. Megfordultam, szétnéztem magyarhoni ev. testvéregyházainkban több helyen, s olyan egyházi szolgákkal is találkoztam, a kiknek láttára és hallatára szivem mélyen feljajdult. Evangyéliom , autonómia, presbyteri rendszer, haladás, önmegtagadás, egyház java — megannyi puszta hang volt előttük. Okoskodásuk s egész önviseletük oda mutatott, hogy biz az egyház van érettük, és nem megfordítva ők az egyházért. Választás! választás! gondolám magamban, mert ha az a só megizetlenül, mivel sózatik meg? s valóban a választásoknál sokkal nagyobb óvatossággal kellene eljárnunk, mint az többnyire szokott megesni. Nem csupán az egyénnek, hanem mindenek felett az egyháznak boldogulását kellene olyankor szemeink előtt tartanunk, mert valaminthogy oly egyén, ki élő liitü, sokszor ezreket boldogít, ugy más felől oly egyén, ki csupán csak kenyérleső, s kincsszomjból vallja Krisztust, ezreket nem egyszer holtuk napjáig mérgez meg erkölcsileg. Kidobott, aljasságukról ismert vagy már meg is rovott, ferde nézetii és irányú egyéneket tehát egyházi hivatalokba alkalmazni sohasem kellene, mert azok, ha el is titkolják ideig óráig magukat, a rosz nem sok idő múlva megint csak kitör belőlük, s már akkor nehéz ám boldogulni velők. De különben is egyház és aljas sáfár, váljon hogyan vág e kettő össze ? Lehet pedig kisebb fizetésekre is jó egyéneket kapni, csak nézzünk előbb kisé szét, s ne hamarkodjuk el különféle ámításoknak következtében a dolgot, sem pedig aljas Önzés kedvéért ne áldozzuk fel a jó ügyet. A szerény és benső hivatással biró egyén nem szokott tolakodó lenni, ő a mezei ibolyához hasonlít, mely bár a gazban elrejtve van, mégis pompásan illatozik, ő az aranyérhez is hasonló , mely jóllehet aranyat tartalmaz , külsőleg mégsem nézi ki belőle senki, az ilyen ember különös figyelemmel kisérendő; — ellenben a szemtelen, üres, csakhogy célt érhessen, minden követ megmozgat, az ilyen lármás vásári ember ab aris minden áron eltávolítandó. Tehát, hogy egyházainkat a hanyatlástól s végelpusztulástól megóvjuk, az egyházi hivatalok betöltése idején bölcs választás. I. János ap. Kor. 1. 4, 1. Menjünk ismét egy lépéssel tovább. Betekintettem több helyen és több ízben az iskolába, s láttam egy helyen siketitésig lármázó apró sereget, mely pajkosságból összekörmölte, vérezte és ütögette egymást. Ennek egyik tagja kezében vacátioi ganéjt, más tojást, ismét más hóna alatt egy hasáb fát tartott. Respect, gondolám magamban, itt az adomány rovására történik a zaj eltűrése. Ugy de hát váljon ajándékért vigadjon-e a gyermek? Nem lehet, nem szabad-e annak amúgy is vigadnia ? Es ismét : rabszolga-e a tanító, hogy már annak soha legkisebb szünideje szórakozásra és önképzésére ne legyen, s mindig csak az iskolának poros falait strázsálja? — Hányféle betegség fejlődik ki a gyermekeknél a hoszszas iskolában ülés által, és ha ez mindenkor és mindegyiknél nem is történnék, hány gyermek veszti az által kedvét a tanuláshoz? Hány tanító aljasul ily száraz és lélekölő eljárás mellett géppé, mindennapivá, zsoldossá, a ki mindig ugyanazon egyet látva és hallva, s különben sehova sem mehetve, mert tán mint korhelyt azonnal kitennék hivatalából, utoljára annyira unja magát, hogy alig várja az est bealkonyodását. Nem jobb volna-e ezen, csak az egyház hanyatlását siettető visszaéléseket inkább végkép eltörölni, s ugy a tanítás idejét rövidebbre szabni, valamint a tanító számára is egy kis szünidőt kijelölni, holott már Cato mondá: „Interpone tuis interdum gaudia curis"; s holott az önképzés megkívánja, hogy a tanító más míveltebb körökben is nézzen olykor szét, s ne ásítozzék mindig rideg elvonultságában. Végig néztem a tanrenden, s csaknem minden iskolában más más tanrendre találtam, mi egy felől akadályul szolgál a tanítónak szakában célszerű kiképzésben, mert a helyes kiképzés csakis helyes tanrend mellett sikerülhet, a midőn a tanító minden idejét, szorgalmát és ügyességét a már kitűzött és megállapított tárgyakra okszerűen szánhatja; más felől hátráltatja a szegény gyermeket célszerű haladásában , mert a miben semmi józan összefüggés nincs, váljon hogy is bírná a gyönge lélek feldolgozni és megemészteni azt? Meddig fog ez az átkozott Quodlibet még zsarnokoskodni ? Figyelemmel kisértem a tanmódot, s ugy találtam, hogy a tanulók a kátét, énekeket stb. ugyan gyorsan ledarálták, de a tanultakból keveset értettek, legkevésbé találtam őket jártasoknak a bibliai történelmekben, holott ha van valami , a mi a gyermekre vonzó erővel bír, a mi vágyát ébreszti, elméjét élesíti, szivét nemesíti, akaratának biztos irányt és szilárdságot ácl, és így a mi valódi ev. jellemet fejleszt és képez, s a mire nekünk különösen törekednünk kell, az a bibliai történelmeknek helyes felfogása. Istenem! felsohajték magamban, mennyi erőlködés és tudás, s mégis mily kevés haszon belőle; igenis kevés, mert a mit a gyermekek ez uton tanultak, azt maholnap csaknem mind elhullatják, s lesz belőlük üres fő, puszta szív, hajthatlan akaratú tuskó, vagy épen közönyös ember. Ha már egyházainkat a hanyatlástól megóvni akarjuk, váljon nem volna-e jó valamint a tanrendet, ugy a tanmódot is megszabni iskoláinkban ? Mennyi időt lehetne meggazdálkodni, mennyi erőt megkímélni, mennyi boszuságot kikerülni, s mégis mennyi jót eredményezni ez által. Iskolából a templomba mentem, s hallottam egy i köntösnél is cifrább beszédet, melyben min