Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-02-11 / 6. szám

hetne a segély, az meglehet; de ne feledjük, hogy | szerves egész életbeléptetéséről, a jövő rendezet meg- j alapításáról van szó, s hogy annál fogva itt szembe- [ szökőleg a távolabbi a magasabb cél. S az nagyon j világos, hogyha államsegélyre támaszkodunk, ha a ; kényelem vánkosára fekszünk, ha minden működés szükségétől fel vagyunk mentve, akkor— arról nem lehet kétség — az egyház bizonyosan el fog aludni; az önkormányzatnak, az egyházi ügyek iránti érdekeltségnek legvalódibb alapja, magva meglesz szüntetve. Ha ellenben saját erőnkre, s minden ahoz tartozóval az autonomiára támaszkodunk, akkor az egyház kénytelen lesz éber lenni, cselekedni, dolgozni, fáradni, missiók által hatni, hogy megéljen; és csak a munkán van áldás; testületek, társulatok, egyházak csupán munka mellett élhetnek meg és virágozhatnak fel. Henyeséggel csak egyesek élhetnek meg, s nem is az ilyenek alkotják a nemzet derekát, szinét. Az önerejére támaszkodó egyháznak gondoskodni kell, hogy tagjainak lelkébe hathasson, minek folytán aztán azoknak zsebei megnyiljanak, s ezen gondoskodás az egyház virágzásra emelkedésének alapja, biztosítéka. Az igen tisztelt értekező azon szavait, hogy „a vallás az állam főalkatrésze,u

ha ez alatt talán azt érti, hogy az egyház az államgépezet egyik karikája; szolgája, eszköze az államnak, — s továbbá azon mondatát, hogy már csak azért is államsegélyt kell igénybe venni, hogy a lelkész ne közvetlenül a néptől kapja fizetését (tehát a francia forradalomból eredt szerencsétlen eszme szerint, mindenben az állam állíttassék őrző angyalul, gyámul), — és végre azon szavait, melyeket az egymás ellenébe állított függésről, főpásztoraink minő orgánumok gyanánt tekintéséről, a fizetések átkok légióitól kiséréséről mond, mint a melyek sem átalában a protestantismus, sem pedig különösen a magyarországi zsinatpresbyteri egyházalkotmány elveinek színvonalán nem állanak, semmi további észrevételekkel sem szükség kisérni. Az igen tisztelt értekező ur az érintett szavakat, ugy látszik, különben is nem határozott elvek gyanánt állítja fel, hanem csak mellékesen ejtette ki és bizonyosan egyedül az irás hevében találta tollából kiszalasztani. Ha jól megértjük egymást, hogy minő nagy elvekről van itt szó, meg vagyok győződve, semmi különbség sem lesz ezek tekintetében közöttünk. *] IrinyiJózsef. — *) Jelen felszólalás által Irinyi ur az általa megpendített rendszert bővebben felvilágosítván, a kérdés egy stadiummal tovább fejlődött, minélfogva arra vonatkozó számos, különben igen jeles cikk , mint például az, melylyel e tárgyban bennünket n. t. F i 1 ó L., kopácsi lelkész ur, nemkülönben melylyel Varga Lajos, H.-Nánási lelkész ur szerencséltetett, tulajdonképi alapját és ennélfogva érdekét vesztette. Jelenleg azt hisszük, hogy feladatunk a szóban forgó rendszer részleteit tovább fejtegetni. Szükséges nevezetesen a nálunk eddig felettébb ismeretlen benső missió mibenlétét kideríteni és kimutatni, minő azon módszer, azon működési kör, minők azon eszközök, melyeknek életbeléptetésétől annyit várunk. Akkor ki fog az is tűnni, hogy nem azt sürgetjük, mikép egyházunk valamely eddig létezett forrását mellőzzük, hanem hogy az önkénytes adakozás eddig nem ismert és sokak által nem is képzelt gazdag forrássá váljék , melyből aztán az egyház belső felvirágzásával annak anyagi szükségei is gazdagon fedezve lesznek. Szerkesztő. Nyílt levél, a protestáns lapba. I. Reiuinisceiitiák. Két számot olvastam már el a protestáns egyházi és iskolai lapból, hadd mondjam el: mit érzett szivem és lelkem. Ugy is sok gondolatot olvasunk, és soha annyi hideg gondolat nem valósult, mint most; hadd beszéljem hát ki az érzelmeket is, melyeket a protest. lap olvasásakor szivem és lelkem érzett. Alig jut eszembe már, oly régen volt, mikor ez amortizált névvel utószor találkoztam. Jut eszembe, hogy régen volt: egy lapot, mint utósó levelet, a magyar protest. egyház nyilvános élete fájáról láttam lehullani, s eltűnni a közelgő vihar szárnyain. Égy iszonyú mélység szinéig kisérték szemeim az elsodort levelet, azután a nagy sík, a nagy mélység fölött egy requiescát sóhajtva, a falfelé fordultam,, mint ama zsidó király, vagy inkább elfordultam, mint az epedő Hágár a pusztában, mert nem nézhették szemeim a gyermek halálát, mely hajdan oly életvidoran függött a magyar protest. egyház keljeién. Azután sok ideig hallgattam: lehelletemet fentartva hallgattam, ha váljon hallanám-e még a gyermek nyögését, vagy valami élet jelenségét? — És sötétség ült a mélység szinén, és e mélység szinén nem láttam táplálva mozogni a lélek szárnyait; mélyen alant egy halomban hevert minden, mit a magyar protest. egyház századokon át annyi áldozattal szerzett, a régi protestáns lap cimböttii ugy borultak e halomra, mint a nemes címerek a koporsóra. Azután sok ideig imádkoztam. A melyek imádság alatt lelkemben megindulának, hasonlók valának a tengerparti hullámzáshoz, mely hullámzás egy holttestet ringat ölén, majd csókolva, majd ölelve, majd magától messze lökve azt. Jut eszembe, sokszor és sokat sírhattam imaközben, mint sírhattak Mária és Mártha Lázár hullája felett, mig az Idvezitő érkezését várták. Kivált jut eszembe, mikor negyednapra, feltámadásra megmozgatták a koporsót, mint hajdan megmozgatták Lázár koporsóját, megütött a halál és rothadás nehéz szaga, és én ismét rátettem a födelet, felsóhajtva mint Mária hajdan: Immár negyednapos! A megoszlattatás nagy műtételében, meglehet ezernemű élet működik, de mind ezen tetsző életjelenségek alatt egy nagyszerű élet indult enyészetnek. Meglehet más ember, hivatásának sőt kötelességének ismerte élni, és életével viszont életre hozni a nagy halottat, én nem tudtam, vagy is inkább nem mertem életjelenséget adni, félve, ne hogy azzal is előmozdítsam a nagyszerű megoszlattatást. Állítni nem merem, hogy nekem volt, és van igazam, azt se merem állítni, hogy valami jobbat nem tehettem volna az alatt míg várva ültem a folyó partján és a hullámokba bámultam, dum difluat amnis, —• de annyit állítni merek, hogy a jó Isten tudja meddig ültem volna hallgatagon az egyház füzei alatt, ha egyházunk életre ébredésének szemmel látható, kézzelfogható jelenségét nem vettem volna észre. A protestáns lap szólt: jer! tapogasd meg a sebhelyeket, ugyan az ujabb kor Tamásai, tudnának-e másból ránk ismerni ? és győződjél meg hogy élek viszont, és él az egyház, melynek koporsója felett virasztottál. Kicsiny hitű! ímhol a nagy kő, mely a koporsóról legördült, és a melyet rápecsételtek volt nagy pecséttel. — Mért ne nézném, mért ne tapintanám e meg a sebhelyeket? Hiszem más characteristikája, ismertető jele alig volt és alig van még ma is egyházunknak. E sebhelyek orvoslását óhajtja a Fejedelem, sürgeti az egyház maga, e sebhelyeket egyedül maga az egyház belélete forrhatja ki, és én mint protestáns ember egyházam ezen beléletében élhetek, hathatok egyedül az egyházbam, ennek lelkéből nyilatkozhatom csak. Nyilatkozom tehát és bár a Prófétával háromszor