Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-12-18 / 50. szám

1257 1264 követelményeinek, mert azok valóban mindig a korszellemnek voltak és lesznek édes gyermekei. Ehez járul még hogy ezen emelkedett képzettség által okoztatva, egy uj tudomány alapíttatott és fejeztetett be az iskola számára az utolsó században, mely tudomány annak hatalmasan, söt ellenálhatlanul parancsol: a növeléstan (paedagogica) az annak alárendelt oktatástannal (didactica . \ mi iskoláinkban — természetesen csak azokban, melyek a tölök követelt kivánatuknak mindenben megfelelnek — uj, eleven élet, friss, szabad és élénk szellem, tiszta öntudat, folytonos természetes fejlődés, belterjedelmü tanulás s kiképzödés léptek az előbbi holt gépiesség, kikészítés, könyvnélkülöztetés és tanultatás helyére. Ez bebizonyított tény. Ezen állítás igazsága mellett tanúskodnak névszeriut az uj, tárgy- és célszerlt valóban képző módszerek, melyek az iskolai növelés és oktatás megállapított alapelvei és követelményei szerint, — ugy, a mint azokat a paedagogica felállította, — kezeltetnek* a legtöbb tanintézetekben. Azonban az iskolának egy tantárgya ezen örvendetes észrevétel alól még mindig sajnos kivételt tesz, névszerint az Írástanítás. Bár annak helyes és valódi célos módszere — a müveit külföld ezen szakban is több jeles szer zői és egyénei által — már rég ki vau ösvényelve; de ha zánkban — nem lehet tagadni, — hogy az irászatbani alaposabb és jobb tanításnak általánosabb elterjedése — más tantárgyakkal összehasonlítva, még mindig meglehetős uj keletű (datumu). Legtöbbnyire nagyobb iskoláinkban is, az Írástanítás uj tanmódszere s annak megállapított alapelvei még rész ben egészen ismeretlenek, vagy legjobb esetben mindeddig még legkevésbé sem alkalmazvák. A didaktika általánosan érvényes alapelveinek az irás tanításában is tekintetbe vitele s keresztülvitele, egy részről lehetlennek, más részről a fáradságra nem méltónak tartatik, sőt sok tudós, és magát szakavatottnak képzelt azt hiszi: „hogy Írástanítást közölhet mindaz, a ki csak irui tud, vagy hogy az irás megtanulására születni kell, — vagy hogy annak tanítása magától megjön." Így hát nem csoda, ha az Írástanítás hazánk népiskolái nagy részében, még mindig a régi scblendrián (agg szokás) és gépiesség szeriut történik, sőt sok oly iskoláink is, melyek a többi tantárgyakban a mai népiskola emelkedett kivánatainak eleget tesznek e pontban, a csak most említett ócsárlás alól teljességgel föl nem mentethetnek. De hogy minél elébb a dologra térjek, és egyszersmind az Írástanítás megbirálóinak tiszta fogalmat nyújtsak az a kérdés: miként járnak te hát el a régi styl és megszokott mechanismus szerintazirástanítók ezer meg ez erei, akik népiskoláinkban mind ez ideig, mint néptanítók, Írástanítást közölnek és oktatnak?? Legelsöbben is, a szorgalmas tanító tanítványainak vonalozolt irókönyvet (theka) oszt ki, melyet nagy kínnal vagy maga voualozott — vagy minthogy ujabb időnkben már ilyen irókönyvet, veres vonalakkal ellátva nyomnak — hozat, adván az irók«>nyvekkcl növendckciuék vagy maga által metszett lúd- vagy a gyárakból nagy után járással hozatott acéltollakat, melyeket aztán csak 1 vagy 5 hét múlva vált fel más hasonló készületü és minőségű, addig tehát az említett és kiosztott tollak alkalmasok és jók tartoznak leuni, holott talán miudjárt a legelső tanórán már a növendék kezében elromlottak, jelesen a toll hegye megrozsdált és hegyesre kiélesedett s oly élt nyert, mely a papirost fölkarcolja és kiszurdnlja; — de az mindegy, — a tanítónak eszébe sem jutott ezen gondolat: hogy a következő irástanítási órát előzőleg, a tollakat meg is kellene vizsgálni és azokat kiválogatván, a roszakat, ha lúdtollak — megigazítani, ha pedig acéltollak. — ujakkal cserélni ki azokat. Az iróköuy vekkel kiosztja egyszersmind a példányiratukat (exemplar) is, melyet szinte sajátságos kalligráphiája szerint vagy maga irelő mindenik iróköny vbe, — vagy igen helyesen — nagy 'szorgalommal és előretörő igyekezettel hozat nem a maga mint különben enni kellene, — hanem iskolája számára egypár példányban „Lövényi-fele" szépirási példányokat, s azt, nem mint 11. c. szerző ur tervezi, hogy a tanító abba magát egészen bégyakorolván, tábláról a hozzá mellékelt képezési szabálylyal és ütenyzéssel (tactus) — tanítsa; hanem kivévén fbból egy-egy lc.pot, minden egyes növendékeiuek leirás végett eleibe tes2i, — végre, hogy minden Írószerrel cl legyenek látva tanítványai, kinek kinek tintatartóját is előkéli, és abba tölt valami fekete sziuü megfőzött gubacsiét vagyis tintát, — ha ugyan az, ezt a nevezetet megérdemli. Most tehát már a növendékek el kezdenek külön-ktilönfélét irni, mindenik a maga elöhaladásához képest, mindnyájan betűket vagy szavakat festegetnek, oly betűket, melyek a legkülönfélébb alapvonásokból állanak, a nélkül, hogy előbb az írandó hetüket alapvonásaikra elemezték, szeui lelték., meguevezték, és szellemileg tisztán felfogták volna. Ehez járul még: az egyik ir gyorsan, a másik lassan, a harmadik igen szorosan, a negyedik igen messze esöleg, az ötödik igen nagyot, a hatodik igen aprót stb. Ez ugy tesz, mintha ima, holott szomszédjával fecseg; auiaz a példányt megfordítva teszi maga eleibe s utánfestegeti a betűket ugy a miut neki épeu jónak látszik ; ski volna képes a többi áruyékoldalak, hátrányok és hiányokat, melyek ily eljárás mellett létrejönnek, előszámlálni? S mit tesz pedig e közben a tanító? Legjobb esetben általánosságban így szól hozzájok : „üljetek egyenesen! tartsátok a tollat helycsen! nézzetek szorosan a példányiratra! lássatok hozzá Bzorgosan ! Írjatok szépen! inkább keveset, de jól!u

„igen: nem többet mint öt sort egy óra alatt!" azonban, hogy mennyiben tel jesíti ezt a növendék, tudja minden ügyelmcs tanító, — söt nem ritkán a növendékek irnivalójukat gondatlauul utánmázolják és pedig gyakran igen sebesen. — utána tanító sorrajárja őket, végre padra, s elsőtől utolsóig egyiket a -előhozni irófüzetét. Meghagyja ismet « hogy minden tanítványa külön külön vegye szemlére a példányiratot, — végre veres tintával nevének és a kelet I nek (dátum) aláírásával ir két vagy három betűt azoknak irókönyvébe, melyek nem mindig szebbek, és helyesebbek, miut a lithographiro7ott példányiraté. így tesz ö minden egyes növendékeivel s így is kell tennie, — ha a régi taumód szerint — mint hü és szorgal-1 mas tanító akar cselekedni, mert bizonyára minden tanít ványa ktilönbözöleg ir. Mily hasztalan fáradság és erőlködés! mily szó- és idővesztegetés! Mi alatt most mára tanító az egyest oktatja, őt az elkövetett hibákra figyel mezteti, a legjobb akarat mellett sem veheti szoros cllenörködés alá a többi növendékeket, ezek tehát azt teszik, a mi nekik tetszik. — A miért ugyan a tanítványt, — minthogy az ilyen Írástanítás igen unalmas és lélekölő — nem igen lehet kárhoztatni. így megy az Írástanítás legjobb esetben a régi — tanmód szeriut nagyobb iskoláinkban a hol az a korszellemében — mint tantárgy — nyilvános taníttatását kiérdemelte. Most lássuk legroszabb esetben is, hogyan jár el főleg sok néptanító iróosztálya körül!? Miután az egy-egy szerdai és szombat délutáni tojást a növendékek beadták a felügyelőtől kiküldi szobájából az irókönyveket, mint szintén egyes lapokon az általa elő irt példányiratot? azon meghagyással, r

bogy mindnyájan Írjanak-1

, legkevésbé sem ügyelvén fel az írástanításához annyira szükségelt Írószerekre. Tanítványai tehát magokba el kezdenek irui, ha ugyan ezt annak lehetne nevezni. Az egyik ugyanis szomszédjával beszélget nem iskolába való dolgokról, a másik játszik, haszontalankodik , nevetgél, az adtait és irótársát lökdösi, haját húzgálja stb., de ki tudná az ilyen magára hagyott iró osztály cselekede , teit előszámlálni. Három vagy ncgy növendék az irtózató