Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-12-18 / 50. szám

1257 1262 — sem jövedelem, sem uj jövedelmi forrás, sem az uj terv szerint megkívántató nagyobb számú tanári személyzet; j — azonkívül számos titkos ellen, ki iskolánk híveit s nevét denunciátiók által becsmérlem nem szűnt. Ilyen időben s ilyen környülállások közt, érkeztek más szerencsésb helyzetű iskoláktól meghivó levelek ; — de ö megmaradt; — megosztá most bal sorsát ez intézetnek, mint osztozott vala jó sorsában; el nem csüggedve a jövön, megmaradt; s a következmény nem csalá meg reményében, — szerencsésen átesett ezen iskola a kritikus napokon, s megszi- 1 lárdul mindinkább, mind alapjában, mind jó hirében s nevében. Ezen, s még más számos érdemei megünneplésére, melyeket mint buzgalomteljes, fáradhatlan s szerencsés tanár szerzett a nevelés s oktatás mezején, rendezék számos barátai s tisztelői, collegiumunk vezetőivel egyetemben, ezen örömünnepélyt. De ezt családja körében is emlékezetessé tenni kivánván, egy családi alapítvány létrejöttén is munkálkodtak, hogy ez által a gondos családapa annyira mennyire kedves gyermekeinek jövőjét, legalább a legszükségesebbek ellenében, biztosítsák. Felszólíták ez okból közelben s távolban lakó, a polgári élet minden rétegeiben működő, az ezeret jóval meghaladó tanítványait e célra való egyesülésre; — szavuk kedvező viszhangra talált, mindenki sietett tehetségéhez képest e célhoz járulni, és sikerült családja számára egy jelentékenyebb összeget letenni a helybeli takarék-pénztárba. E mellett egy album is szerveztetett, melynek lapjai az ünnepeltnek közelebbi barátai, tisztelői s tiszttársai által megirattak. — Helybeli collegái pedig egy ezüst billikom átnyujtásával akarák iránta való szeretetüket s tiszteletüket nyilvánítani. Az örömünnepély napján az ünnepeltet egy több tagból álló küldötteég hivá meg az ünnepélyre; — a collegium küszöbén tiszttársai által rövid szónoklattal fogadtatott s a két s<.rban felállított alsóbb osztálybeli tanuló ifjúság „Éljen" kiáltásai közben a nagy terembe kisértetett, hol harsogó „Éljenekkel" fogadtatván, az ünnepély karénekkel vévé kezdetét. Ennek befejezésével a collegium felügyelője nagyságos Malatinszky Ferenc ur lidvözlé az ünnepeltet, érintvén érdemeit, s a szónoklat végével átnyújtván díszes borítékban, azon alapítvány okmányait. Utána Krajzell tanár, az ünnepeltnek legidősb tiszttársa, latinitásban irt ódával lidvözlé Vandrákot, egyszersmind átadá a fentebb érintett emléklapokat. Végre Limberger tanár német szónoklattal lépett fel, s tiszttársai nevében tevé le azon ezüst billikomot, melybe a collegium képe van bevésve azon felirattal: „Vandrák András, az eperjesi kerületi evang. collegium, nagyérdemű igazgatójának, — tanárkodásának 25 évi örömünnepére, szeretetük s tiszteletük jeléül tiszttársai,— Eperjesen decemb. 5-kén 1858." Még három tanuló ifjú szavallá el ez ünnepélyre készítetett költeményeit, mire az ünnepelt hosszabb beszédben felelt, leginkább ezen eszméket fejtegetvén: „örülj az örvendezőkkel, de el ne bizakodjál, hanem adj hálát, kinek hálával tartozol," s karénekkel be lőn fejezve ezen collegiumunk törté netében egyetlen ünnepély, mely minden jelenlévőre kedves benyomást tőn, s felejthetlen emléket hagyott mindnyájunk szivében. Azon bizottmány, mely ez ünnepélyt tervezé, létrehozá s rendezé, működését tovább is folytatja, s kedves kötelességének tartja, Ígérete szerint, a legközelebbi napokban mind az ünnepeltnek arcképét, mind az ünnepélyen tartatott s nyomtatás alá adott beszédeket azon t. c. uraságoknak megküldeni, kik tettleg hozzá járultak e nemes cél valósítására, — egyszersmind pedig sáfárkodásáról is szoros számot adni. Hogy azt véglegesen tehesse, felkéretnek mindazon t. c. uraságok, kiknek kezében még ilyen felszólítási, illetőleg aláírási írek vannak, hogy azokat mielébb habár eredmény nélkül is, rendeltetésök helyére, Krieger Ágoston úrhoz, küldjék be. H. A régi és az i\jabb irtanmód szerinti írástanításról. Midőn az Írástanításról az olvasó közönség előtt némely dolgokat elő akarok adni, ezt azon célból teszem, hogy ez által egy részről az irodalom ezen — mondhatni még eddig egészen parlagon hevert — terét és ágát — csekély tehetségemhez képest — míveljem és gyarapítsam ; más részről pedig, hogy több évi tapasztalataimat, mint szaktanári működésem gyümölcseit minden gondolkodó és a korral előhaladó irástanítónak — ide értve a falusi iskolák tanítóit is — előadjam, ismereteit ez által hacsak némileg is öregbítsem, tévesztett eljárásait az írástanításánál helyes útra vezessem, sötétben világító lámpakint irányadó és kalauz lehessek, — szóval ezen oktatási ágban is csekély észrevételeimmel az okszerű és józan reformot elövigyem. Ezen szándék, ezen kitűzött cél már biztou remélteti velünk, hogy az itt következők a gondolkodó és figyelmes irástanítók többsége előtt kedvező fogadtatásban fognak részesülni. Már régen elismert igazság és tapasztalati tantétel, mely felett többé vitázni sem lehet ez „az irhatási készség a nép minden egyénére, nem csupán előnyös és becsülni méltó ; hanem még polgári kötelességeinek gyakorlására, valamint általában anyagi jólléttére is igen üdvös, és szellemi kiképződésére föltétlenül szükséges." Ha a korábbi időszak kortársainak mindenikétől megkívánta, hogy az irni tudjon, ugy ezt a mostani kor a maga — amazzal öszszehasonlítva tízszeres hatványra emelt — képzettsége szerint követelni tartozik. Valamint már ezen fogalomban : „készség" a megkívántató tökélynek mellékfogalma mindig be van foglalva, ugy be van az foglalva itt is. Ennélfogva nem elég csak irni tudni, hanem követeltetik és kell is követeltetnie, hogy az ember biztos, világos és szép kézírást szerezzen s olyannal birjon, ha ugyan Íráskészséggel akar dicsekedni. Ezen kívánatnak eleget tenni természet szerint a mi részint szépirászati, részint nyelvbeli írásoktatásunknak megoldandó föladata. De fájdalom ez még mind ez ideig nincs a kivánt terjedelemben és fokon megoldva. Ki nem tudná ugyanis, hogy a magyar népnek alsóbb osztályaiban mindeddig ezeren meg ezeren vannak, kik aláírásoknál nevök helyett csak kezök kersztvonásait használják, a kik tehát teljességgel nem tudnak írni, s hogy továbbá a közép és felsőbb állásúak közt ismét ezeren meg ezeren találhatók, a kik tudnak ugyan irni, de oly rosz i nyomorú és olvashatlan ákumbákum kézírásuk van, hogy I azt később, midőn olvasniok kell, magok se tudják kibetűz ni? Ez esetben a hiány okának egy részét lehet ugyan hárítani a sok és rosz kézírásra, s néha még ama nevetséges renomé-keresésre is, hogy valaki olvashatlanul ir, — a mi itt annyi, mint tudósán irni; mint az elsőbb esetben, a szabályszerűtlen iskolajárásban s gyakran a nem elegendő, és rosz anyagi segélyszerekben is fekhetik az : de mindazáltal ezen hibának legnagyobb részét okozza az iskola s különösen a tanítónak az irástanításnáli visszás eljárása, készületlen volta, és már mint egy megöröködött schlendrián rosz módszere. Váljon fele, vagy nagyítás nélkül szólva, egyharmada azon ezer meg ezereknek, kik hazánkban élnek s csak nevöket sem képesek leirni, nem jártak-e négy, öt, hat s talán több évig is iskolába, s nem volt-e ezen idők lefolyása alatt legalább ezer irás-órájok? Lehet-e még kétség, kikre nehezül itt a hiánynak oka ? A mi napjaink képzettsége egészen másnemű lett, mint a korábbi volt. Józan reformokat, tisztult ízlést, belső kiképzödést tárgyszerű fejlettséget, világos öntudatot, vagy legalább arrai folytonos törekvést s mélyebb műveltséget veszünk észre most az emberi tudalom minden szakában. Ugyanazért a mi iskoláinknak is másokká kell lenniök, még pedig olyanokká, hogy azok megfeleljenek minden tekintetben a mai képzettség fokának, és az uralkodó korszellem