Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-30 / 43. szám

quum aliquem miuisterio admovebarit, quam manmun impositione. Hunc autem ritum fluxisse arbitror ab hebraeorum more, qui quod benedictura ac consecratum volebant, manuum impositione Deum quasi repraesentabant Lieet autem nullum extet certum praeceptum de manuum impositione, qnia tamen fuisse in perpetuo usu (?) apostolis videmus, illa tam accurata eorum ofoservatio, praecepti vice nobis esse debet." Az első három században még a püspökök felavatása és beállítása is csupán a kéznek főre tétele, imádkozás és megáldás által történt, és az egyházi eszközöknek symbolizáló átadása, csak későbben, nev. azon korban kezdett — mint alább meglátandjuk, — divatba jönni, a midőn mint Calvin épen ide vonatkozólag megjegyzi : „prisca omnia institnta vei inversa forent, vei in superstitionem degenerassent." Egy szóval: egy történelmi igazság sincs bizonyosabb mint az, hogy az apostoli korban s az első keresztyén századokban, az egyházi szolgák felavatásánál vagy beállításánál, az eszközök ama symbolizáló átadásának semmi legkisebb nyoma sincs. — Lásd : L e c h 1 e r, Das apóst, und das nachapostolische Zeitalter. Stuttgard 1857; K u r z, Handb. d. alig. Kircheng. Mittau 1858. I. 2 332—333 lap, ki ama ceremónia bejövetelének idejét, egyezőleg másokkal, pl. Augustival Handb. der christi. Archaeologie. Leipzig 1837. 3. B. 234, a 4-dik századra teszi; sőt Augusti az egész ceremónia teljes kiképződésének korául a nyugoti egyházban a VII dik századot említi. IV. De szükség megkérdeznünk, a szó alatti szertartásranézve, a külföldi reformált egyházakat is, melyek nékünk köztudomás szerint miként a múltban, ugy jelenben is tanítóink, s melyekről feltehetjük, hogy jobban tudják mint mi;

mind azt, hogy mi van az egyházi szertartásokban éke sen és jó renddel, mind azt, hogy mi egyezik a reformált egyház elveivel. Zürichben, miként Helvétia több kántonaiban, a lelkész első hivatalba állításával együtt szokott történni az ünnepélyes felavatás vagy ordinatio is. Az esperes s a ke- ' rület helytartója megjelenik a gyülekezet templomában, az utóbbi tudtára adja a népnek, hogy elválasztott lelkésze megerősíttetett s felhívja az esperest, hogy a felavatást végezze. Az esperes beszédet tart a néphez s az uj lelkészhez, ki ezután az esperest elé járul s tőle kéznek főre tétele s rövid ima által nyeri a felavatást. — Bernben elő ször az esperes tart beszédet, a kormánybiztos felolvassa a választást megerősítő oklevelet, s az uj lelkészt, ki csak nyolc nappal ezután tartja első beszédét,— az alkotmányra megesketi. Baselben épen ugy, mint Zürichben, kevés lényegtelen eltéréssel. Wadt-kantonban oly formán mint Bernben. Genfben az uj lelkész előbb az államtanács előtt esküt tesz le a szentírás s az állam-törvény iránti hűségre ; egyelőre kitüzöttt vasárnapon az istenitisztelet alkalmával egyházi és világi megbízottak által a gyülekezetnek bemutattatik, s miután egy megbízott lelkész alkalomszerű be szédet tartott a néphez, ünnepélyes fogadást tesz eskiiformában a lelkipásztori hivatal hü folytatása iránt, s csak következő vasárnap tartja első beszédét. Csekély különbséggel e tekintélyes kántonok rendtartása követtetik a többi kántonokban is. Finsler, Kirchliche Statistik der reform. Schweiz. Zürich. 1851. Lavater, De ritibns et institutis eccl. tigurinae. Tiguri. 1702. A westphaliai és rajnatartományi egyházakban, az uj lelkész ha még ordinálva nem volt, az esperes egykét lelkész jelenlétében, a gyülekezet előtt, valamelyik hétköznap leteszi az ünnepélyes hivatali esküt, s kéznek főre tétele és imával felavattatik s ekkor tartja első beszédét; ha pedig már ordinálva volt, csak maga az esperes vezeti be, s ez megtörténhetik vasárnapon is. Kirchenord n ung f. d. evang. Gem. Provinz Westf. u. Rheinprov. Bielefeld. 1856. A skótoknál az elválasztott, megvizsgált s megrősített lelkész ha még ordiuálva nem volt, az egyházmegyei I tanács vagyis zsinat tagjai által a templomba vezettetik, hol egy a zsinat által kinevezett lelkész a gyülekezethez éneklés és ima után egyházi beszédet tart, ezután az uj lelkész ünnepélyes fogadást tesz hivatalának hü folytatásáról, mire a szónok, leszállván a szószékből, odamegy azon székhez, hol uj lelkész ül, a ki is azért, hogy a körűilévők kezöket könnyebben fejére tehessék (mert a szertartásos térdepelés keményen és elvileg tiltva van a skótoknál) letérdepel egy párnára, s mind a szónok, mind a körülötte lévők, kik között idegenek s világiak is lehetnek, kezöket, — a közönséges polgári öltönyben lévő lelkésznek fejére teszik, — imádkoznak s megáldják őt, mialatt a gyülekezet fenáll. Végre a szónokló lelkész intő beszédet tart néhány szóban a gyülekezethez; énekelnek, imádkoznak s az ünnepély befejeztetik. Megjegyzendő, hogy még Knox s az általa megalapított egyházi rendtartás, a kéznek főre tételét is, mint babonára vezető szokást egészen számkivetette. — Ha pedig az uj lelkész már ordinálva van, megkér egy barátját, hogy az tartson beszédet délelőtt a beállítás , vagyis már csak egyszerű hivatal-megkezdés vasárnapján ; ő maga pedig, a délutáni igehirdetéssel kezdi meg szolgálatát. — Gemburg, Dic schottische nationalkirche. Hamburg. 1827. Sok részben hasonló ehez a francia raformált egyházak rendtartása, melynek főelve e részben ez : az egyházi szolgák választása megerősíttetik könyörgés és kéznek főre tétele által, de minden legkisebb babonáskodás nélkül. A zsinat által kinevezett két lelkész, bevezeti az uj lelkészt a gyülekezet templomába; egyik kiküldött beszédet tart a néphez, s a lelkipásztori hivatalra vonatkozó szentirásbeli helyeket olvas fel; röviden könyörög a néppel, s a letérdeplő uj lelkésznek fejére teszi kezét, ki ezután mindkét kiküldöttel kezet fog. —Larrogue-Martene, Conformité de la discipline des eglises reformées de Francé, avec celle desanciens chretiens. Lausanne. 1846. De mit teszünk e pontra nézve is több bizonyságot, fárasztván az olvasó türelmét, midőn bátran és teljes biztossággal lehet állítani, hogy a föld szinén nincs oly református nemzet, melynek körében a lelkipásztorok beállításánál divatban volnaazon symbolizáló szertartás, mely Szen te sen végrehajtatott. — Még magában az angol episcopalis egyházban is, csak a lelkészek ünnepélyes ordinatiojakor van divatban a kéznek főre tétele és az imád kozáson kivül az, hogy a püspök a bibliát a fölszentelteknek kezébe adja ; de semmi egyebet. V. De képzeljünk oly keresztyén egyházat, melynek nincsenek még törvényei, nincs történeti múltja, s törvényes gyakorlata, nem veszi figyelembe az őskeresztyén sa mostani testvéregyházak példáját, nem, még magának a szentírásnak a külső egyházi életre vonatkozó elveit sem, hanem egyedül a puszta észre, a lélektanra, s az aestheticAra hallgat a szertartások rendezésénél, ha néki ugy tetszik : váljon mit fogna ez tenni? Azt hiszem, hogy valamely vallásos igazság vagy egyházi momentum előterjesztésénél csak akkor fogna symbolizáló szertartásokhoz nyúlni, midőn érzené, hogy az élő szó, a magyarázat, a tanítás nem elégséges, nem kellő erős és tökélyes a kivánt cél elérésére: mert ellenkező esetben nincs ok arra, hogy ceremoniá hoz nyúljon, hanem ha a végre, hogy a szegény nép vakíttassék, s szent homály vegye körül a cselekvőket s cselekvényöket. Odi profanum vulgus et arceo! S gondoljak el már most, hogy váljon az egyházi életnek azon momentumát, azon minden esetre fontos tényt, midőn egy lelkész a maga hivatalát valamely gyülekezetben megkezdi s abba beállíttatik, amaz eszközök átadogatása hathatósabban elméjére és szivére adja-e akár a gyülekezetnek, akár az uj lelkésznek, mint az élő szó s az Isten igéjének buzgó és hathatós hirdetése. Valóban a hol ez nem elégséges, ott nem kell többé prédikátor, nem kell v e r b i d i v i n i m i n i s t e r, hanem valami más, — de a vizsgálatunk alatti symbólizáló szertartás tökélyteleu mint ilyen is, n<ert nem