Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-23 / 42. szám

házi eszméket ábrázoló cselekménynek ne tartatnék ; hanem hogy helyesnek és jogosultnak-e, vagy nem : az máimás kérdés, s erre teleljünk meg a kővetkezőkben. 1. A tiszántúli egyházkerületben teljes érvényben álló egyházi törvények XII. cikke világosan és határozottan megtiltja, hogy bárki is, miként a hitágazatokban s a vallás főbb pontjaiban, ugy aszer tartásokban és külső ceremóniákban és a sakramcntomok kiszolgáltatásában is, a maga egyéni, vagy pártján álló kevesek tekintélyével, köz botrányra, semmi változtatást vagy ujitást tenni ne merészeljen ; hanem ha valami változtatásnak vagy javításnak kell lenni a szertartásokban , annak az egyetemes egyház közbeleegyezésével zsinaton kell történni. A szathmárnémeti zsinat XVIII. cikke a gondolatlan ujitók megzabolázására, az egyetemes szent zsinat parancsával keményen megtiltja már nemcsak a sakramentomok kiszolgáltatásában , s más külső szertartásokban s ceremóniákban, hanem általában a rendtartáson való változtatást vagy ujitást is, azt mondván, hogy minden újításnak, változtatásnak és igazitásnak, a nemzeti zsinatban, az Isten igéje s a kegyes régiség szerint kell eligazíttatnia. Hogy pedig valaki azt ne vélje, hogy ezen határozott s kemény rendelet a Tolnaiféle újítások elleni visszahatás volt: tekintse meg az 1567-ik évi, épen a helvét hitvallás ünnepélyes bevétele alkalmával hozott, s a Gelei Katona-féle kanonok idejében is folyvást érvényben állott úgynevezett Articuli majorcs V. cikkét, a hol a gyakorlatban lévő szertartásokoni változtatás szinte keményen megtiltatik s nemcsak egyházi, de polgári büntetéssel is fenyegettetik. Nem másként szól a Gönci György-féle Articuli minores V. cikke sem. De mit teszünk több bizonyságot, midőn túl van minden két3égen, hogy a magyar reformált egyház a boldog emlékű reformatiotól kezdve, miud e mai napig a szertartásokban , külső ceremóniákban s egyházi rendtartásokban való változtatást, ujitást, javítást egyeseknek vagy pártoknak soha meg nem engedte, hanem az egyetemes nemzeti vagy a kerületi közzsinat hatósága alá helyezte. És itt egész özönét idézhetnők a régibb és ujabb időkbeli kanonisták és liturgusok seregének, kik kanonaink szellemével egyezőleg, mindnyájan az egyházi köztörvényhozás hatósága alá tartozónak állítják a szertartásokoni változtatást. Dc csak képzeljük el, mi is lenne abból, ha minden egyes gyülekezetnek, lelkésznek, esperesnek megengedtetnék az, hogy a közönséges istenitisztelet folyamához, saját kedve szerinti szertartásokat toldjon. Tudjuk német atyánkíiairól, hogy midőn a múlt évtizedekben, meglepte őket a coníirmatio alkalmávali ceremoniáskodás ragadó nyavalyája: rövid idő alatt több mint százféle tarkábbnál tarkább módja szíilemlett a confirmationak. Váljon ez-e aztán, a mit az apostol kiváu, hogy t. i. mindenek ékesen és jó renddel legyenek közöttünk ? — Túl van tehát minden kétségen, hogy a magyar reformált egyház törvényei és törvényes gyakorlata szerint, a lelkipásztor beállítása önmagában véve épen nem szertartás, ha nem a gyülekezetnek oly közönséges istenitisztelete, melyben az uj lelkipásztor, a fenálló törvények szerint az ige hirdetését elkezdi. Igy volt és van ez a tiszántúli egyházkerületben mind azon sok száz és ezer lelkipásztorokra nézve, kik ennek körében, a múlt idők folyamán hivatalukba beállíttattak, s nem jutott eszébe senkinek oly uj szertartást gondolni ki s léptetni életbe egyéni hatalommal a közönséges istenitisztelet folyamán, melynek a törvény már létrejöhetését határozottan tilalmazza. — A tanári beiktatás nem annyira egyházi, mint iskolai tény, melynek a gyülekezet közönséges istenitiszteletével s liturgicumokkal semmi köze; s noha e szerint a tanári beiktatás nem esik a kanonok közvetlen szabályzata alá: mégsem hallottuk s láttuk soha, hogy az symbolizáló ceremóniákkal köttetett volna össze. — Végre azokra nézve, kik bölcs egyházi törvényeinket, ők tudják miért, avas obseuritásoknak nevezik, s figyelembe venni és megtartani nem igen szeretik , szabad legyen emlékezetbe hoznom, hogy az oly sokszor s méltán emlegetett 1791. XXVI. t. c. 4-dik pontja kánonainkról azt mondja, hogy azokat „sem hatósági parancsok, sem királyi intézvények által megváltoztatni nem lehet"; hát egyesek akarata s szeszélye által miként lehetne ? II. Vizsgáljuk meg a kérdés alatti szertartást, hitvallási elveink szempontjából is. A nálunk is symbolicns tekintélylycl biró második helvét hitvallás XXVII. fejezete igy szól e részben: „Az ó testamentomi népnek adattak régenten a ceremóniák , hogy lennének néminemű gyermeki tanításképen azoknak, kik a törvény alatt mintegy vezérlő mester és tutor alatt őriztettenek. De eljővén a szabadító Krisztus és a törvény eltöröltetvén, mi hívek, a törvény alatt többé immár nem vagyunk, és elenyésztek a ceremóniák , melyeket a Krisztus ekklézsiájábau ugy anynyira nem akartak megtartani, vagy megújítani az apostolok, hogy nyilván bizonyságot tettek arról, hogy ők semmi terhet nem akarnak vetni az ekklézsiára. Annak okáért a zsidó szokást láttatnánk visszahozni, vagy helyérc állítani, ha a Krisztus ekklézsiájában, az ó ekklézsia példája szerint sokasítnók a ceremóniákat és rendtartásokat. Es azért semmiképen nem hagyjuk helyben azoknak értelmét, akiknek szükségesnek látszott a Krisztus ekklézsiáját sok és különb különb rendtartások által mint valamely gyermeki tanításmódja által fenyiték alatt tartani. Mert b a az apostolok az Istentől adott ceremóniákat cs rendtartásokat nem akarták rávetnia keresztyén népre: kérlek, micsoda okos ésteljes értelmű ember kötne arra erővel emberektől találtatott találmányokat? Mennél inkább sokasodnak a rendtartások vagy ceremóniák az ekklézsiában: annál inkább kisebbíttetik nemcsak a keresztyéni szabadság, de még a Krisztus is és az ö beuue való hit; midőn a község azt keresi a rendtartásokban vagy ceremóniákban , a melyeket keresne egyedül csak az Istennek fijában, a Jézus Krisztusban bit által. Elégségesek azért a kegyes híveknek kevés, módjával való, együgyű, és az Isten igéjétől nem különböző rendtartások vagy ceremóniák." Nem másként vélekesznek ez ügyben, köztudomás szerint, a reformált egyház minden más vallástételei is. S noha a második helvét hitvallás, — melynek rendeltetése az, hogy a különböző reformált nemzetek köztt a hitbéli egyezés kapcsa legyen, elismeri, hogy lehetnek közönyös szertartások, melyek a hitbeli egyszéget az országok s nemzetek között nem veszélyeztetik: ezzel mindazáltal le nem rontja az imént idézett szabályt, s megkívánja, hogy a közönyös szertartások is az Isten igéjével s az ős keresztyén egyház gyakorlatával egyezők legyenek. Ezzel egyezőleg mondja már valódi puritán keménységgel az Articuli majores III. cikke: „Minthogy minden, a mi nem az Isten igéjéből származik, hiba, —• s minden oly hagyomány, melyet nem az atya plántált, kitépettetik: ennélfogva azt állítjuk, hogy az egyház minden kegyes és szent rendtartásának az Isten igéjéből származónak, s isteni igazságon alapulónak kell lenni." Ha tehát a mi őseink, — kikről méltán mondja a szathmárnémeti zsinat VI. cikke: „Majores nostri, divinitus exeitati, ecclesias hungaricas ab abominationibus heroico pláne zelo repurgantes", — egyezőleg a helvét hitvallással , s minden református nemzetek példájával, mindennemű egyházi rendtartásokra nézve megkívánták azt, hogy azok az Isten igéjén s az ős keresztyén egyház példáján alapíthatók legyeuek: váljon helyes dolog-e nekünk eltérni az ő nyomdokaiktól ? Bölcs és természetes, s a társasági jó rendhez múlhatlanul megkívántató dolog az, hogy minden oly rendtartások is, melyek a különböző országok egymáshozi viszonyára s hitbeli egységére nézve közönyösök , megbatároztassanak az egyes nemzetek vagy tarto| mányok egyházi törvényhozása által, hogy — mint a Ka-