Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-16 / 41. szám

az ideje, még pedig már nagyon is itt van, hogy a népnevelés szent ügyét necsak puszta elméleti okoskodásokkal , de mint haldokló betegnek az egyedüli megmentő gyógyszer, ugy tegyük le felsegélyezési adónkat az egyház és iskola szent oltárára. Mert gyökerei orvoslat nélkül, vagyis tetemes pénzsegély nélkül nem képes a szegény lelkész és iskolatanító gondteljes hivatásának megfelelni, s hiába készítjük a legszebb rendszeres és tudós tanterveket is, ha a szegény néptanítók nyommasztó sorsán tettlegesen nem segítünk; mert oly csekély dijjért, mint jelenben a szegényebb néptanítóké, lélekismeretesen még csak kivánni sem lehet tőlök, hogy nagyszerű és nehéz feladatuknak megfeleljenek. Kell tehát, hogy legyen egy célszerűen alakított és a sziikégeket kellőleg fedező egyházi és iskolai pénztár. Ezen egyházi és iskolai pénztár alapját a nemes keblű önkénytes ajánlatokon felül, egyenes, aránylagos és igazságos kulcs szerinti kivetés utján teendő fizetésnek kelletik tenni. Múlhatatlanul szükséges lenne tehát, hogy az illető protestáns egyházkerületek törvényszentesített kötelezettséggel biró határozattal mondják ki, hogy minden protestáns, a jövő 1859-dik év 1-ső napjától kezdve, minden adóforint után évenkint fizessen egy krajcárt. Ezen kulcs szerinti kivetés azon előnynyel bir az eddig többek által elmondottak felett, hogy sokkal igazságosabb, tisztább és méltányosabb, mert nem csupán a földbirtokos , hanem egyszersmind a jövedelmet és személyt is megróvja; vagyis mindenkit azon arányban kötelez a segélyezésre, a minő arányban viseli az országos adót, melynek biztos alapjául minden jövedelmi ágak lehetőleg föl vannak vétetve. Az egyházi és iskolai pénztár alapjául szolgáló krajcáros segélyezés beszedésének és kezelésének részletes kivitele iránti nézetemet — ha halmozott elfoglaltatásaim engedik, — mielébb közleni fogom; addig is alapelv gyanánt kimondandó lenne: a) hogy kiki birtokától egyes egyházanként fizessen ; különben a sok helyen birónak adó utáni illetőséget kipuhatolni igen nehéz lenne. Már pedig b) ki az országos adóforint után eső krajcáros segélyezését lélekismeretesen be nem vallaná: a nyilvános megrováson felül, mint alattomos csaló, a következő évben a befizetni kelletett segélyt — büntetésül háromszorosan köteles leend megadni. Valamint c) hogy az ezen kulcs szerinti fizetést nem kelletik az egyház és iskola szükségeik kiszámításának és egy bevetésüknek megelőzni; mert az e feletti könynyen előállható heves viták ismét egy tizedet tolnának háttérbe, s kibúvó záradék lenne a nehéz fizetőkre. Hanem miután minden jólelkű protestáns keblet égető mély fájdalommal érzi, hogy szükség van elég, csak pénz legyen fedezni: ne húzzuk és halaszszuk, ne okoskodjunk és számítsunk, hanem fizessünk. — Es én erősen hinni akarom, hogy szentségtelen kezekkel az egyház és iskola oltáráról rabolni az igaz és valódi protestáns nem fog. Ragályi Károly. A protestáns cultus egyszerűsége. (Vége.) Következik, hogy méltányoljuk egyenkint a vádakat, melyekkel az egyszerű protestáns cultus terheltetik. Sokan szánnak minket, és a magunk érdekében vádolnak, hogy a vallást elkülönítettük a szépmüvészettől, és ez operatioval megcsonkítottuk a vallásos buzgóságot... A szépmüvészetek forrása tagadhatlanul a lélek egyik nemes tehetségében, a képzelődésben rejlik, és mint ilyenek eredetileg szellemiek, de terményeiket tekintve, merőben anyagiak, anyagban és anyagon nyilatkozva a szellem, mint szellem, ha szabad ugy szólni, csak halva születik legremekebb müveikben. A szépművészet maga egy kis erőszaktétel magán a szellemen, a menynyiben a szellem nyilatkozatát anyaggá sürítti. Hiába, bár mikép magasítsuk a szépmüvészeteket, az anyagon túl soha nem mehetnek, egy eszme kövesül vagy kérgesül meg bennök és terményökben mindannyiszor, és az eredmény az leend, hogy bevitetvén a vallásba, a vallást anyagitják, testitik. A szépművészet vég gyökerei és szálai utoljára is a paganismusba kanyarognak át, ezért, ha bálványozás mellé állnak szolgálatba, nincs tőlük mit tartani, otthonosok, és mehetnek oly messze, a milyen messze kedvök tartja vagy mehetnek, ellenkezőleg a keresztyénségben. Mert ha szellemi vallás, milyen a keresztyénség, elfogadja szolgálatukat, mi lesz belőle ? vagy keveset tesznek, vagy sokat, vagy kitesznek magukért vagy nem, mind a kettő egyre megy ki, tegyük fel, hogy a vallásos szépművészet, a ker. vallás szépségéhez nem illő középszerűségben, vagy nagyolásban marad el, mit teremt ? uton, útfélen szemlélhető torzalakokat; ha mesteri müveket teremt, a hit fog csökkenni a művészet rovására, az anyagi szépség mindig inquinálja a szellemi szépséget. Az oltári decoratiók eltakarják magát az oltárt, a madonna elfedi a szüzet, a feszület árnyat vet a megfeszítettre, a művészet temploma árnyat vet Istenre. Ám tegye magát a szépművészet vallásossá, ebben nagy bajt nem látok, de nem ugy ha a vallás teszi magát szépművészetté , hagyja a vallás a szépművészetet a világnak, a nélkül, hogy a szentek szentébe vigye, hol a hit sz. Pál szerint csak hallásból származhatik. A túlhalmozott emblemák, ábrázolatok, ceremóniák alatt mindig maga a vallás szenved sokat. A symbolum már meglevő hitet feltételez, de hitet a symbolum nem termett soha. — Mi lehet egy vallásos ünnepély amaz ember előtt, ki annak az ünnepélynek értelmét nem veheti ? Mi lehet a symbolum egy ember előtt, ki a symbolum alatt egyetlen egy eszmét sem képes feltalálni ? — Egy rejtély, egy lakat, kulcs, egy látványság cél, és egy dráma kibontakozás nélkül ; ez egy ismeretlen nyelv, mely a fülbe cseng a nélkül, hogy a szellemmel egy gondolatot közölhetne; ez egy életnélküli test, mely hidegen nyújtódzik a holt művészet hideg deszkáján. Ott papostul egy oltár, külön a néptől, mely csak távolból nézi és látja mi történik; ha már ott mindegyik moz • dulatnak, pillantásnak, térdhajtásnak, tagfeszítésnek nincs meg a figyelő nép számára, saját tiszta, érthető jelentése, igenis lehet cultusa magának a szolgálatban lévő papnak ; de nem lehet cultusa a néző népségnek. Maga az emblema ugyan megvan, de értelme nincs meg, és az igazság azon formák alá fuladt, melyek azt kifejezni tartoztak volna. Egy ceremóniákkal túlterhelt vallásban nincs kétkedő , vagy félhitetlen ember, talán egy is; itt vagy hinni, vagy tagadni kell mindent; mihelyt a kétkedés kezdődik, azonnal be is van fejezve; minden bitet megtagad, meg kell tagadnia, mert nem találván bizonyos jelentését a rítusoknak, nem marad semmije a vallásban, a mihez ragaszkodhatnék. Igaz, hogy a hitetlenség sokszor a tudatlanság eredménye; de annyi is igaz, hogy épen azon egyházak fösvénykednek a világossággal, melyek legkevésbé kiméilik a formákat és a ktilfényt; annál többet mutatnak látni-