Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-16 / 41. szám

az ideje, még pedig már nagyon is itt van, hogy a népnevelés szent ügyét necsak puszta elméleti okos­kodásokkal , de mint haldokló betegnek az egyedüli megmentő gyógyszer, ugy tegyük le felsegélyezési adónkat az egyház és iskola szent oltárára. Mert gyö­kerei orvoslat nélkül, vagyis tetemes pénzsegély nél­kül nem képes a szegény lelkész és iskolatanító gond­teljes hivatásának megfelelni, s hiába készítjük a leg­szebb rendszeres és tudós tanterveket is, ha a sze­gény néptanítók nyommasztó sorsán tettlegesen nem segítünk; mert oly csekély dijjért, mint jelenben a szegényebb néptanítóké, lélekismeretesen még csak kivánni sem lehet tőlök, hogy nagyszerű és nehéz feladatuknak megfeleljenek. Kell tehát, hogy legyen egy célszerűen alakított és a sziikégeket kellőleg fe­dező egyházi és iskolai pénztár. Ezen egyházi és iskolai pénztár alapját a nemes keblű önkénytes ajánlatokon felül, egyenes, arányla­gos és igazságos kulcs szerinti kivetés utján teendő fizetésnek kelletik tenni. Múlhatatlanul szükséges lenne tehát, hogy az illető protestáns egyházkerüle­tek törvényszentesített kötelezettséggel biró határo­zattal mondják ki, hogy minden protestáns, a jövő 1859-dik év 1-ső napjától kezdve, minden adóforint után évenkint fizessen egy krajcárt. Ezen kulcs sze­rinti kivetés azon előnynyel bir az eddig többek ál­tal elmondottak felett, hogy sokkal igazságosabb, tisztább és méltányosabb, mert nem csupán a föld­birtokos , hanem egyszersmind a jövedelmet és sze­mélyt is megróvja; vagyis mindenkit azon arányban kötelez a segélyezésre, a minő arányban viseli az or­szágos adót, melynek biztos alapjául minden jöve­delmi ágak lehetőleg föl vannak vétetve. Az egyházi és iskolai pénztár alapjául szolgáló krajcáros segélyezés beszedésének és kezelésének részletes kivitele iránti nézetemet — ha halmozott elfoglaltatásaim engedik, — mielébb közleni fogom; addig is alapelv gyanánt kimondandó lenne: a) hogy kiki birtokától egyes egyházanként fi­zessen ; különben a sok helyen birónak adó utáni il­letőséget kipuhatolni igen nehéz lenne. Már pedig b) ki az országos adóforint után eső krajcáros segélyezését lélekismeretesen be nem vallaná: a nyil­vános megrováson felül, mint alattomos csaló, a kö­vetkező évben a befizetni kelletett segélyt — bünte­tésül háromszorosan köteles leend megadni. Valamint c) hogy az ezen kulcs szerinti fizetést nem kel­letik az egyház és iskola szükségeik kiszámításának és egy bevetésüknek megelőzni; mert az e feletti köny­nyen előállható heves viták ismét egy tizedet tolná­nak háttérbe, s kibúvó záradék lenne a nehéz fize­tőkre. Hanem miután minden jólelkű protestáns keb­let égető mély fájdalommal érzi, hogy szükség van elég, csak pénz legyen fedezni: ne húzzuk és halasz­szuk, ne okoskodjunk és számítsunk, hanem fizes­sünk. — Es én erősen hinni akarom, hogy szentség­telen kezekkel az egyház és iskola oltáráról rabolni az igaz és valódi protestáns nem fog. Ragályi Károly. A protestáns cultus egyszerűsége. (Vége.) Következik, hogy méltányoljuk egyenkint a vádakat, melyekkel az egyszerű protestáns cultus terheltetik. Sokan szánnak minket, és a magunk érdekében vá­dolnak, hogy a vallást elkülönítettük a szépmüvészettől, és ez operatioval megcsonkítottuk a vallá­sos buzgóságot... A szépmüvészetek forrása tagad­hatlanul a lélek egyik nemes tehetségében, a képzelődés­ben rejlik, és mint ilyenek eredetileg szellemiek, de termé­nyeiket tekintve, merőben anyagiak, anyagban és anyagon nyilatkozva a szellem, mint szellem, ha szabad ugy szólni, csak halva születik legremekebb müveikben. A szépművé­szet maga egy kis erőszaktétel magán a szellemen, a meny­nyiben a szellem nyilatkozatát anyaggá sürítti. Hiába, bár mikép magasítsuk a szépmüvészeteket, az anyagon túl soha nem mehetnek, egy eszme kövesül vagy kérgesül meg ben­nök és terményökben mindannyiszor, és az eredmény az leend, hogy bevitetvén a vallásba, a vallást anyagitják, testitik. A szépművészet vég gyökerei és szálai utoljára is a paganismusba kanyarognak át, ezért, ha bálványozás mellé állnak szolgálatba, nincs tőlük mit tartani, otthonosok, és mehetnek oly messze, a milyen messze kedvök tartja vagy mehetnek, ellenkezőleg a keresztyénségben. Mert ha szel­lemi vallás, milyen a keresztyénség, elfogadja szolgálatu­kat, mi lesz belőle ? vagy keveset tesznek, vagy sokat, vagy kitesznek magukért vagy nem, mind a kettő egyre megy ki, tegyük fel, hogy a vallásos szépművészet, a ker. vallás szépségéhez nem illő középszerűségben, vagy nagyolásban marad el, mit teremt ? uton, útfélen szemlélhető torzala­kokat; ha mesteri müveket teremt, a hit fog csökkenni a művészet rovására, az anyagi szépség mindig inquinálja a szellemi szépséget. Az oltári decoratiók eltakarják magát az oltárt, a madonna elfedi a szüzet, a feszület árnyat vet a megfeszítettre, a művészet temploma árnyat vet Istenre. Ám tegye magát a szépművészet vallásossá, ebben nagy bajt nem látok, de nem ugy ha a vallás teszi magát szép­művészetté , hagyja a vallás a szépművészetet a világnak, a nélkül, hogy a szentek szentébe vigye, hol a hit sz. Pál szerint csak hallásból származhatik. A túlhalmozott emblemák, ábrázolatok, ceremóniák alatt mindig maga a vallás szenved sokat. A symbolum már meglevő hitet feltételez, de hitet a symbolum nem termett soha. — Mi lehet egy vallásos ünnepély amaz ember előtt, ki annak az ünnepélynek értelmét nem veheti ? Mi lehet a symbolum egy ember előtt, ki a symbolum alatt egyetlen egy eszmét sem képes feltalálni ? — Egy rejtély, egy lakat, kulcs, egy látványság cél, és egy dráma kibontakozás nél­kül ; ez egy ismeretlen nyelv, mely a fülbe cseng a nélkül, hogy a szellemmel egy gondolatot közölhetne; ez egy élet­nélküli test, mely hidegen nyújtódzik a holt művészet hi­deg deszkáján. Ott papostul egy oltár, külön a néptől, mely csak tá­volból nézi és látja mi történik; ha már ott mindegyik moz • dulatnak, pillantásnak, térdhajtásnak, tagfeszítésnek nincs meg a figyelő nép számára, saját tiszta, érthető jelentése, igenis lehet cultusa magának a szolgálatban lévő papnak ; de nem lehet cultusa a néző népségnek. Maga az emblema ugyan megvan, de értelme nincs meg, és az igazság azon formák alá fuladt, melyek azt kifejezni tartoztak volna. Egy ceremóniákkal túlterhelt vallásban nincs két­kedő , vagy félhitetlen ember, talán egy is; itt vagy hinni, vagy tagadni kell mindent; mihelyt a kétkedés kezdődik, azonnal be is van fejezve; minden bitet megtagad, meg kell tagadnia, mert nem találván bizonyos jelentését a rítusok­nak, nem marad semmije a vallásban, a mihez ragaszkod­hatnék. Igaz, hogy a hitetlenség sokszor a tudatlanság eredménye; de annyi is igaz, hogy épen azon egyházak fösvénykednek a világossággal, melyek legkevésbé kiméi­lik a formákat és a ktilfényt; annál többet mutatnak látni-

Next

/
Oldalképek
Tartalom