Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-09 / 40. szám

val többet, mint a mennyit a fentebb érintett módon reám hárult volna. Nem az anyagi áldozattóli visszaijedés tehát az ismétlem, a miért nem járulok a b. Vay ajánlatához, de nem járulhatok ahhoz, mert célravezetőnek nem, sőt több tekintetben célt tévesztőnek, sőt veszélyesnek is tartom. Az egyházi domesticát felállítani, az adakozásokat rendszeresíteni, a modort, mely szerint azok történjenek, meghatározni, a zsinat kizárólagos joga és kötelessége, s ennek elobe vágni helyesnek nem tartom. Nem tartom pedig azért, mert általános egyetértés így létre nem jöhetvén, több vagy kevesebb ember különcködése fog maradni, mely ha saját körében némi jót eszközölhet is, nem eszközöl annyit bizonynyal, mennyit az így elpazarlott erő, meghatározott, ma is elérhető célra fordítva, létre hozhatott volna, magának az előmozdítani óhajtott eszmének pedig csak ártani fog, rontja tekintélyét és hitelét, ezen elkülönözve tett kisérletek csekély eredményéből fogván sokan vonni az egészre következtetést. Nem tartom helyesnek, mert igen félek attól, hogy olyan emberek, kik áldozni nem szeretnek, de átlátják , hogy ez alól menekülniök ma már szinte lehetetlen, ezen utat fogják mint legolcsóbbat választani arra, hogy nagyobb áldozatoktól becsülettel menekülhessenek , s bármely üdvös egyházi célokra igyekezzünk is adakozásokat gyűjteni, arra fognak utalni, hogy Ők már teljesítették minden e részbeni kötelességüket. Sem b. Vay, sem gr. Teleki, — ki ez eszmét rögtön felkarolta, — így tenni bizonyosan nem fognak, de váljon hiszik-e ők? és mily biztosságu alapon hiszik , hogy ezt mások nem teendik ? Valóban örülne lelkem, ha e dolog felől más meggyőződésem lehetne, de fájdalom, ennek emberismeretem határozottan ellene mond. Tovább menve már, meg vagyok ugyan győződve arról, hogy az egyházkerületi, vagy főiskolai pénztárakba így egyesektől befizetett fillérek vagy híven megőriztetni, vagy pedig csak jó és nemes célokra fordíttatni fognak, de mégis — kivált a mai időben — midőn egyik vészterhes felhő a másikat űzi a világ egén, minden, bármely nemű adománynak bizonyos, meghatározott külön álló célhoz kell köttetnie, mert csak így lehetünk valamennyire biztosítva a felől, hogy nem fog az elébb utóbb más, talán épen ellenkező irányban felhasználtatni. Végül eszmezavart is idézhet elő az ezen módoni adakozás, az egyházi domestica igényeinek vélvén ez uton eleget tenni némelyek, holott pedig az még csak egy eszme, s mimódoni létesülése egy függő kérdés lévén, valószinűleg ez által annak irányában semmi lényeges nem történik, minden esetre pedig elhibázza a célt, mert azok, kik buzgóságuktól vezéreltetve adakoznak, adakoznak a nélkül is, hogy holdjaik számához mérjék adományukat, azok pedig , kiknél hiányzik a buzgalom, ez uton sem fog- i nak adni semmit is, míg vele kénytelenek nem leen- j denek, vagy ha igen, csak az általam említett szűkkeblű nézetek által vezéreltetve. Véleményem szerint, helyesebb lenne tehát felhagynunk az ezen iránybani kísérletekkel mindaddig, míg hiányzanak a céltérésre szükséges eszközök, s oda irányoznunk magunk s hitrokonaink buzgóságát, hogy addig is, míg eme nagy eszme sikeresítéséhez remény mutatkoznék, már most is elérhető, ma és mindenkoron üdvös, a jövő nagy munkáját elősegítő célok felé törekedjünk. Első helyen áll már itt a lelkészi és iskolatanítói karnak szellemi és anyagi emelése. Ez a legbiztosabb ut a belmissionak az egyházi buzgóságnak, — mely pedig az egyház szellemi és anyagi jóllétének egyedüli biztos alapja — fölelevenítésére, megtartására. Mire nézve egy felől szükséges, hogy iskoláink oly helyzetbe tétessenek, mikép kellőleg mívelt, igaz apostoli buzgalomtól áthatott magyar prot. lelkészeket és tanítókat neveljenek ; más felöl pedig az, hogy a hol szükséges a fizetések nevelése, mindenütt pedig minél szélesebb alapokra fektetett özvegy- és árvatárak által az így kiképzett lelkészek- és iskolatanítóknak, ha nem is fényes, de gond és aggodalom nélküli élet biztosittassék, liogy teljes lelki nyugalommal munkálhassák az Urnák szőlőjét. Elég tér nyilik itt bizonynyal a buzgalom kifejtésére, az áldozatkészség bebizonyítására, s ha ezen kitűzött célt elérhetjük, nem csupán a jelenben használunk szent egyházunknak, de egy szebb, dicsőbb jövendő magvait hintjük el, egy dicső egyháznak vetünk alapot, melynek tagjai a szent vallásunk iránti buzgalomban neveltetvén a „földnek savai", s mert igaz az, hogy a vallásosság minden erénynek anjya: jobb emberek, jobb polgárok, s valódi kősziklán épült házak leendenek! Ha ezen utat követendjük, szerintem nemcsak legégetőbb szükségén segitendünk egyházunknak, de hamarabb mutathatva fel az áldozatok sikerét, neveljük az azok tételére való készséget hitfeleinknél, s készítjük, nem pedig elzárjuk az utat az egyházi domestica részére is. Eddig haladtam volt, s célomnál lenni hittem, midőn ezen lapok 35-dik számában a Literáti János ur „Helyzetünk" című cikkét olvastam. Midőn a tollat legelőször kezembe vettem azon szándékkal, hogy a nyilvánosság elébe bocsássam azt, a mit irok, erősen föltettem magamban, hogy soha senkinek, ki nem okokkal igyekszik engemet legyőzni, hanem csupán személyemre vonatkozik, felelni nem fogok, s e határozatom mellett állok ma is. Nem is szándékom ennél fogva a fentérintett cikkrc felelni, csak fölkérem — nem épen Literáti urat — hanem azokat, kik általa talán félrevezettethetnének , hogy legyenek szívesek e lapokban közzétett egyéb, valamint jelen cikkemet is végig olvasni s magok meggyőződni a felől, hogyha talán nem egyeznek is nézeteink, mégis mennyiben áll az, hogy