Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-09 / 40. szám

hetvén veszély, a megmaradtak a veszteséget szenvedetteket is segíthetik; helytelen, mert ezer meg ezez bonyodalomra adna okvetlen alkalmat az egyes helyeken nem egyforma erőben lévő pénztárak s alapítványok beolvasztása; helytelen, mert okvetlen csökkentené az adakozási és liagyományozási kedvet , lévén számtalan sok ember, ki szivesen óhajt jóltevője lenni saját körének, de ki nem szeretné filléreit egy egyetemes pénztárban észrevétlenül eltűnni látni, s megtagadnia jóltevőségét akkor, ha az az országos alapok közt mintegy parány — atom — foglalhatna csupán helyet; helytelen volna, mert megnehezíthetné az egyháztagokra nézve azt, hogy könynyü szerrel, közvetlen meggyőződhessenek filléreiknek hova és miként lett fordíttatása felől, pedig bizonynyal és teljes joggal igényli minden ember ennek tudását; helytelen végül, mert a mely percben elvétetnék az egyes egyházi testületektől a jog, saját pénzeiket, alapítványaikat közvetlen kezelhetni, csupán névlegessé lenne, azoknak véleményem szerint minden körülmények között és minden irányban fentartandó autonomiája. Ezen okoknál fogva — melyekhez még többeket is lehet adni — én azt-óhajtom, hogy legyen meg minden egyháznak, egyházmegyének és egyházkerületnek saját szükségei fedezése végett, saját külön álló pénztára, hagyassanak meg mindeniknek saját alapítványai, jótékony intézetei, gyám- és nyugdíjintézetei stb., mind ezen pénztáraknak csak jobb kezeléséről, s hol nem volnának az özvegyek és árvák számára gyám- s nyugdíj-intézetek felállításáról, vagy a hol vannak, de nem célszerűen rendezvék, ezeknek átváltoztatásáról tétetvén zsinatilag rendelkezés, kellő felügyelet és ellenőrködés gyakoroltatása végett pedig tartozzanak mind ezen egyházi testületek költségvetéseiket a felsőbb egyházi hatóság helybenhagyása alá terjeszteni, s a rendszeres adakozás utján begyülendőket csak ezután vethessék ki bir tok aránylag fokozatosan híveikre, ezeken kivül pedig állíttassék egy egyetemes pénztár vagy egyházi domestica, mely fedezze mind azon költségeket, melyek az öszszes felekezetet illetik, minők például: a közerővel felállítandó pesti egyetem költségei, egy az egyházkerületek közti összeköttetést zsinaton kivül eszküzlő — eddig is sok hátramaradással nélkülözött — egyházi testület költségei, s más egyebek, melyekhez számítom én a mindig zsinaton kijelölendő hazai szegény egyházak rendszeres segélyezését is, mert jogilag ugyan nem, de keresztyénileg helyesnek találom, hogy az ily segélyezés nem az érdeklett egyes egyházkerületek, hanem az összes egyház terhe legyen , keresztyéni kötelessége levén a vagyonosabb kerületeknek, szegényebb testvéreiket segíteni. Ezek folytán tehát, megállapítván a zsinat az egyházi domestica költségvetését, ossza azt föl lélekszám szerint az egyházkerületek között, ezek aztán elkészítvén, zsinatilag helybenhagyatván, saját költségvetésüket, osszák ki mindkettőt, ugyancsak lélekszám szerint, egyházmegyéik között, melyek hoz csatolván saját, egyházkerületileg helybenhagyott költségvetésüket is, hasonló módon osszák ki, az egyes egyházak között, melyek is végre saját — egyházmegyeiig is helybenhagyott költségvetésüket is hozzáadván, vessék ki az egészet híveikre birtokaránylag fokozatosan, mindenkor kijelölvén, hogy a kivánt adományból, külön külön mindenikére a megnevezett négy különfajta pénztárnak mennyi esik. Szükséges ez, mert nem lehetetlen, sőt talán méltányos is leend, ezen különböző rendeltetésű adakozásokat nem ugyanazon kulcs szerint vetni ki, hanem szaporítani fölfelé a fokozatokat, ugy a mint a pénztár — melynek számára azon adakozás történik — szélesebb körben mozog. — Az egyházi domesticára nézve maga az egészen birtokaránylagos kivetés sem levén már annyira veszélyes, mint az apróbb körű pénztárakra nézve, melyeknél csak néhány ezer hold földbirtoknak más hitfelekezetü egyénre átmenetele is igen nagy zavarokat idézhetne elő, s nem is lenne annyira méltánytalan, itt már nem állhatván elő az az eset, hogy egy ember vigye ezerekért az egyház terheit. Sokat lehetne még e tárgyról irnom, de azt hiszem , hogy ki elfogulatlanul olvassa e sorokat, ebből is megértheti nézeteimet, célzataimat, azt pedig, hogy így lesz-e helyes vagy máskép intézni egyházunk anyagi ügyeit: az idő majd kifejtendi, nem rabolok azért el több helyet véleményem további indoklásával, hanem átmegyek az egyházi domestica című cikk szellemében tett indítvány és adakozások taglalására. Mint minden jele az egyház irányábani áldozatkész buzgalomnak, ugy a b. Vay Miklós felszólítása és ajánlata is kellemetesen hatott reám, annyival inkább, mert egyikét legrégibb barátaimnak láttam nemes áldozatot hozni az egyház oltárára, melynél áldozni a legszentebb kötelesség teljesítése, nem áldozni pedig Isten és ember elleni btín. — De bár ezen öröm ma is él lelkemben , bár barátságom és tiszteletem iránta mind végig csak növekedhetik buzgóságának ily csalhatatlan jelenségei által: kénytelen vagyok, sajnálva bár, de határozottan kijelenteni, hogy az utat, melyet választott , a modort, melylyel buzgóságának tért nyitott, nemesnek bár, de helyesnek nem tarthatom. Nemb. Vay-t,— mert ő, reménylem, hogy jobban ismer, — hanem azokat, kik nem ismernek, kérem , kíméljenek meg azon ugy is alaptalan gyanútól, mintha én szükkeblüségből roszallanám az emiitett utat egyházunk javára áldozni. Mint már emlitém is, a legszentebb kötelességnek tartom én ezt, s hogy ezt nemcsak szóval mondom, de tettel is vallom, azt tudják, kik közelebb esnek hozzám, a távolabbiak pedig bármikor megtudhatják. Ne vegye senki dicsekvésnek, hanem állításom igazolásának, ha egy szóval kijelentem: miszerint ha nem tehettem is szentegyházam javára anynyit, a mennyit tehetni óhajtanék, megtettem saját Hkörömben a mit tehettem, tettem minden esetre jó-PÁPA füimm i)