Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-09-25 / 38. szám

Még egy szó magyar protestáns egyházunk önálló fenállása érdekében. Magyar protestáns egyházunkra nézve alig merülhetett fel napjainkban nagyobb jótétemény, mint ezen lapok ujabb keletkezése: — mert az annak hasábjain eddig megjelent, sok oldalú ismeret, és szakavatottsággal irott cikkek , — nemcsak protestáns egyházunk életrevalóságáról testnek örvendetes tanúságot, — hanem félreismerhetlenül megvan azon legnagyobb horderejű áldásos hatásuk is, — miszerint részvét és buzgóságra villanyozván fel a híveket, közelebb hoznak bennünket egymáshoz. Hitem szerint, a magyar protestánsnak nem elég napjainkban tétlenül összetenni kezét, az egyesre nézve meglehet azon megnyugtató öntudat, hogy lelkében jó keresztyén, — hanem be is kell szóval, tettel vallania , miszerint felekezetéhez tartozik; a tétlenség, ha hiba volt mindég, bűnné vált napjainkban, — mert sohasem vala egyházunknak nagyobb szüksége arra, — hogy lelkiismeretes és a helyzetet felismerő fiai, — az egyház zászlójához kivétel nélkül tömegesen csatlakozzanak. Mint megannyi hatalmas eszközt e célra, kellő elismeréssel és belső örömmel üdvözlöm én mind azon jelesbnél jelesebb cikkeket, melyek e lap hasábjain napvilágot láttak, — és sok oldalról vitatták meg egyházunk érdekeit, — midőn szívesen bevallom, hogy ezen talpraesett értekezésekből sokat tanultam,'— engedjék meghitsorsosim, ha magam egy őszinte kérést ajánlok becses figyelmökbe. Napjainkban kettős, eléggé nem említhető kötelessége van a jólelkű magyar protestánsnak, — melyet ha egyházunk minden tagja híven teljesít körében , — fel fog virágozni az egyház olyan bizonyosan, minthogy az örökkévaló Isten, a kegyelem kútfeje. És e kettős kötelesség megifjodott erővel fellelkesedni egyházunk ügyei érdekében, és ugyanazon egyháznak fiai levén, — minden áron összetartani, — szerető kímélettel szólani egymás irányában, az ellenvéleményt becsülni, eltűrni tudni, — az Istenért nem gyanítgani egymást, — szóval akként nyilatkozni minden alkalommal, — mint azokhoz illik, — kik az érett férfi korban állván, — fel-felháborodó szenvedélyeiket féken tartani tudják. Tekintsük e lapot kedves hitfeleim ez idő szerint szellemi találkozásunk terét ugy, mint mely felett testvéri egyetértés geniusa őrködjék, — annak köréből gyanúsítások, — személyes bántalmak minden időre számüzendok legyenek. Szabadjon hinnem, kezet fognak velem higgadt itéletü hitsorsosim, ha sajnálatomat fejezem ki a felett, —- mikép jelesül a gyűléseinkben! ketttőselnökség megvitatása mellett fájdalom fordultak elo e lapokban olynemü célzások, — melyek hiszem a tollban fogtak volna maradni, — ha meggondolják az illető urak, — hogy ez által valóban nem tettek az egyháznak szolgálatot; lesz idő, alkalom az efféle kérdésekhez, minő az elnökség, maga helyén tüzetesen hozzászólanunk, — már eddig is derekasan megvannak vitatva, de később is reáérünk, — mennyiben bizonyára nem tartoznak egyházunk felállása lényegéhez. A mi már teendőink egymásutánját illeti, — egyéni meggyőződésem szerint, első legégetőbb szükség hitsorsosink kebleiben a morális kötelesség érzetét felébresztenünk, — és ez által magyar protestáns egyházunk önálló fenállását biztosítanunk. Magyar prot. egyházunkat, országos törvényekben foglalt, és több száz éves gyakorlat által szentesített autonómiánk nélkül nem is képzelhetem, — mjrt ez, annak fő életfeltétele, — törvényes autonómiánkat tehát kiválólag óvjuk és tartsuk meg. — Elvitázhatlan tény, hogy egyházunk szegénysége miatt, — mint e napig volt, többé fen nem állhat, — mert így a korigényeinek meg nem felel, — önálló haladást felmutatni képtelen; — áldozzunk tehát mindnyájan, hogy prot. magyar egyházunk maradandó biztos alapot nyerjen általunk, minden felülről jövő segítség nélkül. Ez igénytelen sorok irója szive szerint óhajtva, hogy lelkészeink vagyoni állása biztosítassék akként, — mikép az élet első szükségü gondjai terhe alatt nem elkedvetlenedve, hanem azoktól menten, — lelkészeink kizárólag szent és magasztos hivatásuknak éljenek, — és annak becsületesen meg is feleljenek; — szeretné, ha érdemben elaggott lelkészek özvegyei rol kellőleg gondoskodva lenne , — keble leghőbb vágya teljesednék, ha népiskoláink-, felsőbb tanintézeteinket, különösen a pesti prot. főiskolát oly mérvben látná adományozva és szervezve, — hogy a protestáns tanodákból kikerült ifjú nemzedék lenne a valódi míveltség és felvilágosodás lelkes képviselője hazánkban. Nagyszerű bár, — de nem merész tervek ezek, — és nem maradnak eléreti énül a pium desideriumok sorában, ha percre sem feledve, hogy magunkban kell a szellemi és anyagi támaszokat keresnünk, — egyházunk iránti szent kötelességünk érzetében vállvetve és kezet fogva, — felkaroljuk egyházunk állásának magasztos ügyét és annak biztosításához becsületes szorgalommal kiki módja és tehetsége szerint járul: vigyen azért hacsak egy tartós követ is minden, — szentegyházunk megujitandó épületéhez, — midőn pedig ez már mint egyesült törekvésünk méltó gyümölcse oly alapon fog nyugodni, melyet meg nem ingat egykönnyen a kétes jövő, akkor lássunk hozzá majdan maga helyén egyházaink, gyűléseink szervezéséhez, — szóljunk újra, — de csak a testvéri szeretet hangján többek közt az elnökség hogyan leendő betöltéséről is; sokkal több intelligentia és tárgyismeret van sorainkban, — miszerint ha akarjuk, sikerülend egyházunk belső organismusát rendezni ugy, mint azt méltán megvárja tőlünk a világ. Mi már a íentebbbi szent célra intézett adakozást illeti, — óhajtóm: méltányos alakban léptessük életbe a birtokarányos egyházi adózás eszméjét; — magam örömmel csatlakozom mélt. báró Vay Mik lós, gróf Teleky Sándor tisztelt barátim és több buz