Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-27 / 21. szám

gika és okosság szempontjából védeni nem lehet: de ha mi igy akarunk boldogok lenni, s ha ezt minálunk a többség pártolja, kinek mi köze hozzá? — Mikor Krisztus fölött hangzott Jéruzsálemben a '„feszítsd meg" — ez is többség volt! — pedig — már ha csak parodoxon gyanánt mondom — azóta is — még a keresztyén egyházban is többször volt az igazság kisebbségben. — Ne adja Isten, hogy zsinatunkon is abban maradjon. Én pedig őszintén kimondom személyes meggyőződésemet : Valameddig köztünk minden ember fia, pap nem pap, nem akar, vagy restell, oly becsületes lelkésznek, milyen a merengések írója, egyeselnoksége alatt ülni és tanácskozni: addig a magyar protestantismusban régi elavult formáiból kitisztult egyliáziasság nincs. Es valameddig lelkészeink és — ne feledjük — iskolatanítóink nagy része oly nyomott anyagi és szellemi állapotban hagyatik, miszerint benne a vallást nézze le nemcsak a rokon — de a m á s h i t ü is: addig a magyar protestantismus jegyzőkönyvi többsége nem fogja a protestantismust minálunk felépíteni és felvirágoztatni. Sokat mondtam, mi soknak nem tetszend! — Ha most férfiasan nem tudjuk kimondani, és — eltűrni az igazságot, ugy egyházépítéshez ne is fogjunk. — Szívesen eltűrök mindent, — csak azt ne látnám, mikép bajaink oka — még pedig nagy részben — magunk vagyunk. Záradékul két szót. Felesleges mondani, hogy ezen dolgozatnak a nyelv- és nemzetiséggel semmi köze! Az egész arra megy ki, mit elől mondék: legyünk magyarok a haza és nemzetiség terén! — Az egyház terén legyünk egyetemes protestánsok! G. B. Nem-merengés. III. Ne zavarjuk össze a dolgokat, hanem mindeniket a maga sajátságos volta szerint vegyük ugy, a mint van; mert onnan támad aztán azon logikai rendetlenség, a mit a franciák „gallimathiasnak" mondanak. A belső ev. egyházat nem kell hasonlítani, p. o. a világi társulatokhoz, melyekben méltóságok, tekintélyek, hivatalnokok szerepelnek ; mind ezen elemek túlnyomó befolyást gyakorolnak a társadalom ügyeire: de az ev. egyházban csak egy tekintély van, és ez: a megirott evangyéliom, ez nekünk mindenünk ; a mi ev. egyházunkban nincsenek a politikai élet nyelvén.nevezett hivatalnokok, nem is kell, hogy legyenek, hanem ezen jézusi jellemzésekre: „ti vagytok e földnek savai,"— „ti vagytok e világnak világossága,"— „ti vagytok az aratók,"—• „a ki titeket hallgat, engemet hallgat, és a ki titeket megvet, engemet vet meg" stb. — ezen jellemzéseket, melyek oly magasztos missiora mutatnak, tessék egy kimerítő kifejezéssel meg nevezni: és azokká lesznek aztán a mi papjaink, tanítóink stb. Mert ismételve mondva, a mit minap is mondtam, de a mit Czékus ur nem hallott, hogy a pap nem mysticus személy, hanem olyan hittársunk, kit mi megbíztunk, hogy ev. egyházunkban a megirott evangéliom szerint „legyen a földnek sava, a mi világosságunk" stb., tehát nem mintha már vagy szolgát csináltunk volna belőle, hanem hogy vallásos és erkölcsi törekvéseinkben legyen^gyámolítónk, segítőnk, tanácsadónk, vezérünk, kinek lelke'a mienkkel egybeforrván, ismeri szükségeinket, óhajtásainkat, törekvéseinket, és ismeri a módokat is, melyeket az evangyéliom javai. Én érzem e hivatásom magasztosságát, és áldom az Istent, hogy méltóvá tett reá! De ha önök, t. atyafiak, e magasztos hivatáshoz jobban értenek , és jobban tudnak neki megfelelni, mint mi papok: akkor mi félre állunk, és önök foglalják el mostani állásunkat; legyenek önök a belső egyháznak elnökei, kormányzói, önök, kik nem tudnak megbízni a mi elnökösködésünkben és kormányzásunkban , foglalják el önök a papi tanítói állomást — nem az én gondom, hol kapnak egyházközséget, mely kezeikre bizná magát, nem azért, mintha ahhoz, a mit most „paposkodásnak" neve alatt értünk, önöknek kellő tudományuk, htiségük, akaratuk, buzgóságuk nem lehetne ; nem ; hanem mert sokakban mindez vagy nincsen meg, vagy mert más az önök hivatása, két urnák nem szolgálhatnak, mert vagy egyikhez ragaszkodnak, a másikat megutálandják. Nem szolgálhattok Istennek és a világi gazdagságnak, mondta már Jézus, Máté 6, 24. versben. Jézus rendelése szerint, az egyházközség deferenciájából, bizalmából, a pap állítva van a belső-egyház ügyeinek élére, de midőn e magasztos hivatásának vezetésében — bocsánatot e kifejezésért — laicus testvérünknek is helyet, direct befolyást, hatalmat és jogot adunk, világos, hogy ezáltal ügyeink menetét nehezítjük; a mi, hiszem, hogy senkinek sem szándéka; ezen ikerelnökség szerintem csak ugy volna némileg kivihető, ha elnöktársamnak szomszédságomban parochiája volna, és másra ki nem terjedne sem figyelme, sem gondja, sem studiuma, mint a „paposkodásra," különben nem lesz a működésben annyira szükséges öszhangzás. Egy széket ketten meg nem ülhetnek egyszerre. Ha látnám, hogy a „paposkodástól" az egyház kára nélkül el lehetne szakítni az egyház igazgatását — a legnehezebb részét a paposkodásnak — örömmel és köszönettel adnám másnak , de még akkor is paptársamnak szeretném adni; sőt e megosztást még akkor is megsínli az egyház, ha a collegák nem rokonelvüek, mennyivel nagyobb mértékben fájlalná azt akkor, ha oly atyafival kellene megosztanom azt, ki az egyházi és vallásos életnek minden csínját binját nem is tanulmányozta ki, ezt csak mellékes ügynek nézi, ki abban különös kegyelmet akar láttatni az egyház irányában ? Egyébiránt én is csak az egyes egyházak igazgatásáról szólok, egyes gyülekezetekéről, mert szent ohajtásom, hogy ép, egészséges, erős, és Istennek kedves egyházai lehessenek , a mit szerintem sokkal inkább elér egyes, még pedig papi elnökség és kormányzása alatt, mintha ketten igazgatják a gyeplőt. — Nemcsak a mi egyházunk egyetemiségére apellálni, hanem kivált csak azon érdemes atyafiakra, kik mint felügyelők vagy főcurátorok, vagy akár csak simpliciter mint „hívek" a pap gondjaiban és törekvéseiben a legbensőbb kegyelettel és hűséggel osztoznak és őt gyámolítják, kik nem annyira egekig lelkesülni látszó phrasisokban, hanem inkább nagy áldozatokkal párosult tettekben, melyek a hittől telt szívből fakadnak, bebizonyítják , hogy egyházunkat tisztelik, szeretik, és szerencséseknek tartják magukat, hogy tagjaivá tette az isteni kegyelem; — önökre apellálva: nem érzik-e, nem látják-e, nem tapasztalják e mennyire emelheti még a gyenge pap is az egyházat, ha mellette és vele az erős hitti és szent buzgalmu presbyterium működik, vagy pedig egy Teleki József, vagy Radvánszky Antal intézkedik ? Melyik paptársam nem áldaná az Istent, és melyik nem örülne lelke mélyéből, hogy gyülekezetében „Istennek ily emberét, kinek tekintete olyan, mint Isten angyalának tekintete" (Birák XIII. 6) tisztelni, s bölcsesége, tanácsa, hűsége, buzgósága lángjánál mennyei melegséget nyerhet? De mennyire leverő, mennyire szomorító azon tapasztalás, midőn annyira jutottunk már ma, hogy nagyon ritka felügyelő, főcurátor az, ki hivatásának magasztosságát felfogná, szentsége előtt meghajolna, az iránt ihlesűlni tudna;

mert különben más-