Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-27 / 21. szám

517 518 Iáinkban törekvésüket nem arra irányozták, hogy a tudományt előbbre vigyék, az irodalmat gazdagít­sák : hanem inkább arra, mikép intézzék a tanítást legügyesebben ugy, hogy a tanuló a kiszabott tudo­mányösszeget minél rövidebb uton s minél rövidebb idő alatt sajátjává tegye. Ily tekintetből tanáraink az ifjúkat a tudomány kész ebédjéhez ültették, hogy jól lakjanak. Jól is lak­tak, legtöbbször meg is csömörlöttek s aztán hátat fordítottak ebédnek és gazdájának. Innen lett aztán az, hogy tán sehol a földkerekségen nincs annyi ta­nult és oly kevés tanulni szerető ember, mint minálunk. Oly intézet, hol a tanuló a tudomány műhelyé­bebevezettetnék, — hol mint tanúja a mester nem tá­gító ügyekezetének, mindennap megujuló munkás­ságának s a látszólag legcsekélyebb eredmény felett nyilvánuló örömének, hasonló szellemi élvezetek ke­resésére ösztönoztetnék,—merőben hiányzott. A tu­dománynak, mint ilyennek, nem volt hajléka, mely be­fogadja, nem volt ápolója, ki gondját viselje, s azért ha itt ott külföldről hozzánk vetődött is, nálunk meg nem lionosult: hanem csak mint idegen jövevény helylyel közzel fel-feltiinedezett, hogy utána annál nagyobb legyen a sötétség. Ha egyes férfiak itt ott a magasb tudományos­ság fáklyáját lobbantván, uj ösvényeket készültek törni theologiai irodalmunkban, ritkán találkozott, ki őket követte, s tovább fejlesztette volna megkezdett művöket, mert a következő nemzedék ismét külhoni vezetőkhez fordult, s a gyöngén megkezdett fejlődés fonala ismét megszakadt. Hol volna protestáns theologiai irodalmunk most, ha a 16-dik században kivülről vett lendület és hatalmas kezdet után, mi a nyert kincseket Önál­lólag érvényesítjük és nemzeti protestáns tudomány és irodalom fejlesztésén dolgozunk ? — Hová jutot­tunk a követett uton, hogy minden uj nemzedék az idegen bölcseségért idegen földre zárandok olt, s ha­zajővén, itthon a dolgot mindég ab ovo kezdte ? Oda jutottunk bizony, hogy midőn ujabb időben egy or­szágos protestáns főiskola eszméje megpendült, talál­koztak nem kevesen, kik a dolgot kivihetetlennek tartották már csak annálfogva is, mert nincsenek alioz való férfiaink, nincsenek különösen a theologia-és philosopliiának oly szakemberei, kik a tudomány európai szinvonalán állva, annak virágoztatását elő­mozdíthatnák. ÍMily irtózatos rendszer az, melynek háromszá­zados nevelő befolyása alatt, három millió lelket szám­láló egyház oda sülyed, hogy egy egyetlen főiskolát nem bir ahhozvaló férfiakkal ellátni! Valóban, ha minden practicus intézményt leginkább gyümölcsei­ről lehet megítélni: ekkor e rendszer maga magát Ítélte el. Azonban, Demosthenessel szólva, semmi okunk e jelen viszonyaink felett kétségbe esni, mert a mi azokra nézve a múltban legkedvezőtlenebb, ez a jö­vendőre nézve előnyünkre szolgál. Mert ha viszonya­ink a múltban azért alakultak oly mostohává, mert semmiben a szükségest meg nem tettük: teljes remé­nyünk lehet a javulásra, ha kellőn a dologhoz hoz­zálátunk ; holott ha eddig is mindent megtettünk volna és mégis ugy állanánk, reményünk sem lehetne, hogy viszonyaink valaha megjavuljanak. De értsük meg egymást jól: Én a függési rend­szert kárhoztatom, melynek nyomán a külföldi egye­temek látogatása tekintetéből elmulasztottuk az itthon teendőket és nem volt senkinek gondja arra, hogy a protestáns tudománynak a hazában is hajléka legyen. — Nem azt mondom tehát, hogy ifjainknak nem kellett volna a külföldi egyetemeket látogatniok: hanem hogy ugy kellett volna intéznünk hazai tanü­gyünket, hogy a külföld látogatása a hazai tudomány­nak minél nagyobb hasznára váljék. Pusztán hivatal­ra előkészítő intézeteink sem a honmaradóknak ele­gendő kiképzést, sem a kimenőknek kellő készültsé­get nem nyújtottak. Nem remény, — hanem teljes meggyőződésképen merem állítani, hogyha ifjaink itt­hon tökéletes tudományos kiképzést nyernek, össze­köttetésünk a külfölddel nemcsak élénkebbé fog vál­ni, — a tudományos képzettség legnagyobb ösztön lévén bővebb tapasztalat gyűjtésre, — hanem áldás­dúsabb is lesz egyházunkra nézve, mint eddig lehetett, midőn a tanulmányait különösen valamely vidéki ma­gyar iskolában végzett ifjú, szótárral zsebj ében indult a külföldre, s a künmulatási idő alig volt elegendő arra, hogy nagynehezen magát megértesse vagy az idegen szólót megérteni tanulja. Minél jobban képez­zük ifjainkat itthon; minél jobban ismertetjük meg velők a protestantismus igaz szellemét, saját nemzeti szempontunkból: annál égetőbb vágyat támasztunk keblökben ismerni annak bölcsőjét, és eredeti hónát. Bármennyire, habár túlságosan emelkedik is a hazai I szellemben mívelendő protestantismus mellett a buz­! galom, ez soha ellentétbe nem jöhet amaz iránynyal, mely külföldi rokonainkkal való vallásos összekoté­| sünket sürgeti. Másfelől e buzgalommal uj élet költö­zendik az egyház minden ereibe, mert oly eszmével jön kapcsolatba, mely legbensőbb érzelmeinkhez szoro­j san hozzátapadt. Jól tudom, hogy kényes dolgot feszegetek, s míg egyfelől megvédem magam azon vád ellen, mint­ha csupa röghez tapadt domi doctusokká akarnám neveltetni a jövő nemzedéket: másfelől hitfelekezeti szükksblüséget fognak némelyek szememre lob-I bantani. De hiába, mi nem tartozunk azon világboldogí­tók sorába, kik az emberiséget önteremtette eszméik azon egy kalapja alatt egyesíthetni hiszik. Mi a szel­lem legszabadabb nyilvánulásait is bizonyos nemzet­egyéni korlátokhoz látjuk kötve elannyira, hogy az elméletileg dicsőitett egyetemiségben, a mint a való­ság színpadján kell föllépnie, csak a halál megdicső­ülését látjuk: míg másfelől az egész történelem fo­lyamában a polgárisodás szükséges kezdeteképen mindenütt valami szűk emberkörre szorítkozó testü­leti szellem lengését tapasztaljuk, mely haladásában mind diadalmasabban lobogtatja a mívelődés zászló­ját s ellenállhatlan hatalommal nyilatkozásra fa­kasztja a társadalom lelki ereit minden irányban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom