Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-13 / 19. szám

választását, só't nem elhibázhatja egész egyh. kerület a superintendensét ? Egyedül akkor érdemli meg tehát — szerintem — a választás a szabad melléknevet, akkor az tisztán és egészen prot. szellemű, akkor érethetik el általa biztosan a kitűzött cél: ha az nem csupán egyszer mindenkorra gyakorolható, hanem koronként megújítható. Minő ifjuvér, érdekes változatosság, élénk tevékenység, eszmezsurlódás, kölcsönös gyöngédség, jőne ez által a mostan csak pangó, vegetáló, iegfölebb zsémbes, mert beteg egyházi életbe, mintha látnám. Belső missiot sürgettek ? azt nem lehet mástól eltanulni, azt nem adja semmiféle lelkészképezde, a legmíveltebb, legtudósabbnál hiányozhatik, a legegyügyübbnél ott lehet, arra még teremni sem elég, arra az is kell, hogy az ember a neki való elemben — körben mozoghasson. Ugyanazon ember, ki egy helyen bármit próbáljon elkövetni, semmire sem boldogul, mert a népnek vagy legalább azok vezéreinek rokonszenvét és igy a tevés kulcsát nem birja; más helyen — minthogy az egyházaknak mint az egyeseknek izlésök sokféle — enthusiasmust, s az által bámulatos eredményeket idézne elő. Sőt annak is, kiben nem nagy mértékben találtatnék az, a mi érdekel, vonz, és tettre hevít, már maga az újság némi érdeket és varázst, tehát hatási erőt bizonyosan kölcsönözne. Es igy csak egy kissé szabadabb mozgás, mindjárt jóval több élet lesz. Hogy pedig a hurcolkodás kellemetlen, és kártékony ne legyen mind egyházra, mind lelkészre nézve, az egyház lássa el a paplakokat a kellő illedelmes bútorokkal stb. melyek papról papra maradjanak. De miként lehetne az egyházak ezen nagy szabadságát, a lelkészek érdekeinek minden sérelme nélkül, sőt azoknak is előnyére keresztül vinni ? Ugy hogy a lelkészek díjazására nézve fogadjuk el, és léptessük életbe az egyenlőség testvéri elvét ; tehát minden anyaegyház rendes lelkésze a magyar hazában, mint lelkész húzzon egyenlő évdijt, de becsületest, hogy ne csak anyagilag szükséget ne lásson, hanem a művelődés kellő eszközeit, a szellemtápjait is, rendesen beszerezhesse; csak igy lehetvén tőle jogosan követelni, hogy aztán be is szerezze és felhasználja. Az évdij csupán készpénzből álljon, a hol föld van, annak haszna is beszámíttatván; ezenfelül maradjon meg mindenütt beszámítás nélkül — a népesb egyházbani több teher egyedül arányos kiegyenlítlietésére — a palástdij; esperesi, superintendensi, s más kellő' hivatalok viseléseért, s képviseleti megbízásokért külön díj adassék; ama külföldön divatban levő mód helyett, hogy bizonyos évi hű szolgálat után, fokonkinti díjemelésben részesül a lelkész, inkább óhajtanám azt, hogy minden gyermek, — különösen főiskolában neveltetendő figyermekre évi segély nyujtassék, s igy a gyermek ne csapás, de áldás legyen a szülőkön, s a mívelődés eszközeire ajánlott összeget, a hivatal hátrányára föl ne emészsze; végül a szolgálatra tehetetlenné vált lelkészeknek, és a lelkészek özvegyei- s árváinak sorsuk lehetőleg biztosíttassék. Ez az egyik teendő, a másik pedig ennek mikéntje. Az eddigi separatisticus modorral semmire sem boldogulunk. Most ugy élünk, mintha az apostoli hitformában épen nem volna „hiszek egy közönséges ker. anyaszentegyházat, szenteknek egyességét" mindenik egyház egy isolált, magában kezdődő és végződő egészet képezve — a más bajára szemet hunyva , Iegfölebb az igen tolakodva koldulónak egy fillért dobva — viszi a maga terhét; melynek természetes eredménye, hogy a népes egyház tagjai terhöket meg nem érzik, a kicsinyéi pedig alig bírván aprónkint önállásukat elveszteni, s affiliálódni kénytelenek. Ezt nyugodtan nézni nem lehet; ezt én nemcsak hátraesésnek, veszteségnek, hanem magunk, sőt elődeink iránti bűnnek is tartanám. Nekünk csak egyetlen -— bármi csekélynek látszó •— positiocskát is, melyet már hős elődeink annyi küzdéssel elfoglaltak, annyi nélkülözéssel fentartottak, könnyeden feladni nem szabad, a mi hagyományos szent kötélyünk: előre menni, — nem protestáns, a ki azt nem vallja, hogy „a jövő mienk"; — és ha e részben kétségeskednénk , a helyett, hogy gyáva tétlenségünk igazolására ürügyeket keresgetnénk, nézzünk inkább mint vonzó és buzdító példára, a külföldi protestánsok nagyszerű mozgalmaira. Egymásnak terhét hordozzátok, a kicsinyt, az erőtelent felvegyétek, a meglevő 99 mellé, a veszendő századikat felkeressétek, mond szent könyvünk. Tehát ha ezen tisztán ker. elvek nyomán akarunk eljárni, akkor a legközelebbi zsinaton, hiteles és kimerítő adatokra építve, egy országos egyházi j költségvetés készíttessék, kategóriák állíttassanak fel, melyek szerint a m. hazában lakó minden protestáns egyháztag viselje a terheket, s ezen ekkint magunk által ajánlandó, behajtandó és kezelendő pénzből fedeztessenek az egyház minden létező és létezni kellő intézményeinek s hivatalnokainak szükségei. Ha minden prot. lelkész mint lelkész egyenlő teher után egyenlő javadalomban részesülne; s minden prot. egyháztag egyenlő javadalom után egyenlő terhet viselne: mennyi bajt enyésztetne ez el, s menynyinek venné elejét, az kibeszélhetlen. Határozottan merem állítani, hogy olyan szer, melyben a szabad; ság és rend egymást rongáló, fölemészteni törő ellensarkiságai mérgöket vesztvén, becsületes, tartós, ég egymás jogait nem sértő békére olvadhatnának, tudtommal csak egyetlen, s az: egyenlőség. Visszapillantva fölvett tárgyunkra, hogy az egyenlőség elvének ezen kettős alkalmazrísa által a szabadság és szeretet jóval nagyobb tért nverne az eddiginél a lelkészválasztási ügyben, az kiáltó; tehát szót sem vesztek rá. De hát a haladási ingerrel mi történnék, ez talán minden hatását elvesztené ama nagyon elterjedt fogalom szerint: egyenlőség halál ? A ki ismeri az emberi természetet, az tudni fog ja, hogy az igazi haladásnak fejlődésnek, ha hatásköre s eszközei vannak, semmi positiv külsegélyre szüksége nincs, az magától megy; csupán negatíve kívánja azt, hogy más legyőzhetlen hatalom által el