Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-13 / 19. szám

ármány korlátozására, s a célszerű rendelkezésre. Igy jő be részint gyámkodólag részint, egyesek tülnyomóhatalmáts önkényét ellensúlyozólag a rend, bármely társaság biztos fenállhatásának egyik nélkülözi íetlen tényezője. Fáy említi „Óramutatójában — tehát egészen biztos és hiteles kútfő — hogy 1839-ben ott a Duna körül, csak egy tractusban 11, azaz tizenegy vén pap maradt egyház nélkül minden hibáján kivül. Lehetetlen tehát nem kivánnni, hogy se az egyházak se azok hivatalnokainak sorsa, ne függjön egyesek önkényétől, vagy épen a vak véletlentől, hanem az, törvény által biztosított rendre legyen alapítva. 2. Hogy egy lelkész állandó sükerrel működjék arra nem biztos alap egyedül a szeretet. A nép kegyének ingatagságáróli egyetemes meggyőződés, példaszóvá vált. Hozsánnázd, feszítsd , imádd, ezek a kedélyéletnek nem valami szokatlan hullámzásai, hanem rendes mozzanatai. Csaihatlan az, hogy ki milyen mértékben szerettetett valaha, olyan mértékben fog gyülöitetni rövidebb vagy hosszabb idő multával és pedig minden helyes okot szolgáltató hiba nélkül is, sőt épen az lenne legmegbocsáthatlanabb bűne, ha semmi hibája nem volna. Tehát valami biztosabb s állandóbb alapról szükséges gondoskodni, s ez lesz a tekintély. Ha hivatalába egy fensőbb ellehállhatlan hatalom által rendeltetik valaki, az előlegesen is tekintélyt ad, mely utólagosan az által erősbödik, ha a rendelt egyén csakugyan minden jogos igénynek nemcsak megfelel, hanem szellemi fensőbbsége, egyenes jelleme s hivatali hűsége által legnagyobb becsmérlőit is lefegyverzi, s hódolatra ragadja. Ily egyént pedig ki ne csak a hagyományos tekintélyt fentartani, hanem ujat szerezni, s annak erejével jótékonyan hatni bírjon, bizonyosan jobban tud választani a fensőbbség, mint bármelyik egyház. 3. Csak a remény is — mely pedig közelismerés szerint csalfa — mennyi jót szül, tapasztaljuk; hát még azon bizonyosságtól, hogy a célt, melyért küzdünk, el is érjük, mit nem várhatunk ? Az egyházaknál levő szabadhivási jog, ha ugy tekintetik, mint az érdem megjutalmazása, valóságos vak szerencse; száz eset közül alig talál egyszer. Ismerniök kellene mind a jutalmazandókat, s még akkor sem lenne biztos, hogy a legérdemesbiket eltalálják; hát még igy hogy nem ismerik csak névről sem, mit várhatni tőlök ? Mindent, csak azt nem, a mi legszükségesebb, a minden mellékérdekeken felülemelkedő méltányosságot. Ilyesmit csak egy fensőbbség gyakorolhat, mely ismeri minden egyéneit, azoknak képességét , szorgalmát, szolgálati idejét, jó vagy rosz állapotját. • Tehát szabadság, szeretet, haladás, az egyik — rend, tekintély, és méltányosság, a másik oldalon, három három ellen! Ki csodálhatja a győzelem nélküli hosszas küzdelmet, mikor ilyen hatalmas, eltagadhatlan érdemli, s egymáshoz méltó ellenfelek vínak küzdtéren. Szabadság & Oomp. az egyik zászlón, rend & Comp. a másikon. Melyiket dicsérjem, melyiket gyalázzam ? egyiket sem birom. Az első a teremtő-, a másik a megtartó erő, tehát mindenik szent, mindenik kegyelettel tekintendő, s a kellő határon tiilterjengéstől mindenik megóvandó. Ha a szabadság elnyelné a rendet, akkor semmire sem lehetne biztosan támaszkodni, törvény, intézmény és minden csak buborékléttel birna, megalakulna és szétpattanna; ha a rend nyelné el a szabadságot, akkor az életnyilafckozatnak legalsóbb neme, a mechanismus lenne uralkodóvá, melyben a legfőbb mozgató erő: nyomás. — — — — Óhajtandó azért, hogy legyen szabádság is rend is, szeretet is tekintély is, haladási inger is, de aztán méltányosság is, még pedig mindenik nagyobb mérvben, mint eddig tapasztaltatott az egyházi életben. De váljon elérhető-e ez ? kisértsük meg legalább papiron. A mi eddig ez ügyben történt, — apró részleteket nem említve — ide megy ki: A komjáti canonok szerint, az egyház, melynek lelkészre szüksége volt, meg sem kérdeztetett, hanem az esperesek tartoztak „sua propria authoritate et potestate" városokra és falukra lelkészeket rendelni. Később az egyházakra ruháztatott át a pap választás joga, sed cum consensu seniornm. Ez a záradék az, mely felett a legnemesebb erők egymást emésztve és keserítve, a világnak, ha nem legmeddőbb, de legsükeretlenebb harcát, sokszor nem igen nemes tatkitával, századok óta folytatják. Az ev. atyafiak, és az élet, átalában egy uj fokozat előhirnökeiül tünedeznek fel, melyben a megürült egyházak minden előleges consensus és concessa nélkül, — csak az eredményt mint bevégzett tényt jelentvén fel — teljes szabadsággal választanak lelkészt, azon csombókkal a választásjog végén, hogy az igy megválasztott lelkész aztán többé pör nélkül el nem mozdítható. Sok ember azt hiszi, hogy ez a szadság netovábbja az egyházakra nézve, pedig még ezt meghaladja a budai zsinat azon canonais, melyben az abalienatio animorum a papváltoztatásra, mint helyes és érvényes ok emeltetik ki; sőt meghaladja a több mint két százados Gelei Katona-féle canon is, mely a nova vocatiot emlegeti. Ezeken alul tehát pirulás nélkül állást nem vehetünk, vagy ha veszünk, azt sokáig meg nem tarthatjuk. En tehát ama dolog természetében fekvő egyetlen szabály megtartása mellett — hogy azon egyház, melynek papja csak változik, hivási szabadságát ugy gyakorolja, hogy az által rendes pap hivatalából ki ne maradhasson — egyébkint a papi tudományokat kellőleg végzett tehát papképességgel birók közüli feljes szabadválasztást oliajtom, és pedig nem egyszer mindenkorra, és igy nem holtig! Igen testvéreim, akárhogy sophizmázzunk, az nagyon hiányos szabadság még, ha az ember egyszer a választásnál bakot lőtt, és annyira meg van kötve — canonicus hibák a törvényes felléphetésre nem levén — ho£y azt többé helyre nem hozhatja, és azt egy egéss nemzedék, egy emberéleten kéresztül mindig csak bánni és nyögni kénytelen. Pedig azt kívánni egy egyháztól, hogy a választásnál el ne hibázza, túlfeszített kivánat. Hát | nem elhibázza olykor egész egylázmegye esperes-