Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-29 / 17. szám

het beszélni, mily véghetetlen sok rosznak kútforrása a télen nyáron minden áldott vasárnap soha meg nem sziinő zene és táncvigalom! A pap intheti, feddheti, csalogathat­ja, hivhatja az illetők1 szülőit, — és ha nem is tagadjuk, hogy hatalmas eszköz kezében maga az Isten igéje: mégis mig a hatóságok e részben hathatósabban kényszer eszkö­zökkel is nem gyámolítják, nem sok üdvös eredmény vár­ható, sőt még gyakran a papi hivatal fájdalmas compromis­siójával is jár, ha látja az Isten igéjével keveset vagy sem­mit sem gondoló, hogy a pap minden buzgósága mellett semmiképen célt nem tud érni. Ezen serdültek elhanyago­lásából támadnak idővel a legtöbb bajok, különösen a ve­szekedő házasfelek. A serdültek elhanyagolása jóformán a legbiztosabb mag, melyből konkoly, a gyülekezet romlott­sága, zajos és zenebonáskodó gyülekezetek keletkeznek. Egy másik osztályt képeznek a mindennemű lelki és testi bajok által meglátogatottak és szenvedők, a szó szoros értelmében vett betegek. Ezek a lelkipásztor után sovárognak, ha látják, hogy az minden jó és szentért hevü­lő , kegyes istenfélő életű férfiú. E részben utmutasásokat alig adhatni, mert ha valahol, tehát itt áll, hogy legjobban cselekszik a pap, ha egészen a sz. lélek sugallatára bizza magát. Itt családi körülmények, a betegnek előbbi élete, betegségének minősége mind meg annyi tényezők, melye­ket egy kis lélektannal biró pap fel fog tudni használni ar­ra, hogy a vallás áldásait árassza el, akár a beteget vigasz­talván, akár szivét, ha az előtt a vallás iránt közönyös vagy hideg lett volna, felköltvén és a jónak megnyervén. Természetes, hogy ha Luther Pál apostol után mond­ja Rom. 10, 17. hogy „a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig az Isten igéje által," hogy a rendes vasárnapi Isten itisztelctben össz­pontosul a prot. lelkipásztor minden tevé­kenysége, a miért is nemcsak illő, de m u 1 h a 11 a n kötelessége, hogy híveinek mindennemű lelki igényeit tekintetbevéve készüljön egyházi szónoklatára. „Itt vannak előtte tudatlanok, kiket ta­nítania, kételkedők, kiket meggyőznie, szomorkodók, kiket vigasztalnia kell; ifjak, hajadonok, férfiak, nők, öregek; érzéki világ emberei, a megszokás emberei; napszámosok, mesteremberek, cselédek, tudósok, művészek, hivatalnokok; egészségesek s reményteljesek, borult hangulatú betegesek; gazdagok, szegények; megelégedettek, elégedetlenek; szor­galmasak, restek; a vallás iránt fogékonyok és azt szeretők, a vallás iránt közönyösek és azt megvetők; az értelem, a gyakorlati élet emberei, tevékenyek, szőrszálhasogatók s buvárkodók; érzés emberei, felvilágosodottak, tévelygők, babonásak. *)" Mindezekre ugy kell a papnak szónoklata által hatnia, „hogy a szegényeknek hirdesse az evangyéli­omot, a foglyoknak hirdessen szabadulást és a megkötö­zötteknek a tömlöcnek megnyílását, hogy az Ur jó kedvé­nek esztendejét hirdesse, és a mi Istenünk boszuállásának napját, hogy minden siralmasokat megvigasztaljon." Esaias 61, 1. Csak ha igy fogja fel a pap hivatását és feladatát, fog szónoklata által hathatni. Ha ezen elősorolt körülmé­nyekre tekintettel nincsen, lehetetlen, hogy szónoklata által hasson. A legegyügyübb ész is be fogja látni azt, hogy a prédikáció, ha csak szombaton nyakra főre készül, és nem mint folytonos tanulmányozás, gondolkozás, irás, javítás és azon szilárd akarat eredménye, hogy hasson a hívekre, áll elő: célt nem érhet. Ha nem komoly tanulmányozás előzi meg a prot. papnak egyházi szónokolását; akkor csak­ugyan nem fog hathatni, ha még oly válogatott szavakkal ékeskedik, és még oly csengő hanggal adatik elő is az: nem fog hatni, nem fog találni, és minden bizonnyal ugy fog a pap harcolni, mint hijába vágván a levegőeget. I. Kor. 9, 26. Végre az egyház, noha az ország, melynek feje Krisz­tus, nem e világból való, mégis a mint a földön megjelenik, *) Boldogult atyám, Petz Leopold kézirati jegyzeteiből. az külső erkölcsi testület, oly szerves egész, melynek az álladalomtól elismert létezése van, és a mely saját hivatal­nokokkal s vagyonnal bir. Kötelessége e szerint a papnak egyháza kiilsö jóllétéről is gondoskni, egyházát az állada­lomtól elismert létezésben megtartani és védeni, más rész­ről annak vagyonát is épségben tartani és szaporítani. I. Tim. 5, 18. Rom. 12, 13. Természetes, hogy a gyülekezet, mint külső szerves egész és erkölcsi testület különös igaz­gatást is igényel. Ha van a falusi gyülekezetben oly világi felügyelő, ki vallásos ihlettség és meleg részvéttel, sokszor az illetők legkeserűbb hálátlansága mellett is, foglalkozik ezen munkával, mint nobile officiummal, s segíti a papot gyülekezete igazgatásában; boldog a pap, kinek oly el­nöktárs jutott. De hol vagy épen nincs világi felügyelő, vagy ha van is, vallása-, gyülekezetének, melynek maga is tagja, jólléte iránt közönyös, csakugyan a papra néz ezen terhes és keserves foglalkozás. Első helyen áll itt az anya­könyvek lelkiismeretes vezetése és őrzése, azután az egy­ház benső erkölcsi s ktilső anyagi jóllétének épségbentar­tása s gyarapítása, végre az egyházi fenyíték is, mely na­gyobbára annyira kijött a divatból, hogy annak már pusz­ta említését is sokan kárhoztatják. Pedig csak azon papról mondhatni, hogy lelkiisméretesen teljesíti lelkipásztori kö­telességét , ki mindezekre, még a legcsekélyebbeknek lát­szókra is kiterjeszti figyelmét. Ez igénytelen soraimmal, távol attól, mintha kezdő hivataltársaimnak utmutatást akarnék adni, csak a tévely­gőket szándékoztam útba igazítani: a hivatalon kivül álló­kat, nehogy azt higyjék, miszerint a protestáns falusi pap­ság privilegizált sinecura; a hivatalra készülőket pedig, hogy lássák be , miszerint jól megvizsgálják: „quid vale­ant humeri" a komoly tanulmányozás, tudomány és mun­kaszererettel barátkozzanak meg, mert nagy fába vágják fejszéjöket. Petz Gyula, ág. hitv. ev. lelkész. Tekintsük egyházunkat ne csak ideális, hanem reális oldalánál fogva is. „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak." —>• Mát. 20, 16. I. Az egyházunk szervezésére vonatkozó iránynyal irt eddigi közleményeknek nagy része kiválólag az egyháznak eszményi oldala körül forog. Ezt természetesnek találom. Mert a mely ponton kezd a fenyegető veszély komolyabb alakot ölteni, figyelmünk nagyobb ébersége is mintegy ösz­tönszerűleg oda irányul. De azért ekkor sem szabad az egy­ház reális oldalát teljesen ignorálnunk, mert ily megbocsát­hatlan figyelmetlenség — mondhatni, elbizakodottság mel­lett könnyen megeshetnék, hogy az egyházunk ideális ol­dalán nyerendő vívmányok haszna épen annak reális olda­lán lenne keserűen meghazudtolva. Mig egyházunkat ideális pontján őt illető sarkába akarjuk behelyezni, vigyáznunk kell, hogy az reális sarkán valahogy az eddiginél is na­gyobb rendetlenségbe ne jöjjön! Mielőtt azonban a felvett tárgy fonalát tovább ereszt­hetném , az egyház ideális és reális kettős oldala közti ha­tárvonalat kell röviden kijelölnünk. . . Eszményi oldalánál fogva ugy tűnik elénk ;i z egyház, mint oszthatatlan egység, mely a Krisztustól beleuitott tény­leges léterőnél fogva önmagában és maga által kiván fen­állani, s mely szerint autonomicus életműködésének szabad­ságát teljes jogérzettel vindicálja s mint ilyen, szellemere­jének hatását az államon is kinyomja, igazolja. Létszerü (reális) oldalánál fogva pedig már ugy jelentkezik , mint egyedekből, még pedig mint a szellemi, különösen a val­lási és erkölcsi életfejlettség különböző fokain létező és valláserkölcsi elösegéltetést igénylő egyedekből álló, habár theanthropologiai, de azért társasági intézet, melynek tag-

Next

/
Oldalképek
Tartalom