Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-22 / 16. szám

megvetett, hivatásunk oly közönséges valami-e, hogy egy kis irás és olvasáson, és a katechismust nyomorultan tanítási mesterségen kivül semmi sem kívántatik hozzá ?" stb. stb. Valamint a hires festész Rafael, kérdeztetvén, mi volna mit festményeiben követ, feleletül adá: „Io hounaidea;" ugy szeretném, ha minden kezdő theologusban a legnagyobbszerli eszme hivatásának fontos voltáról dagasztaná keblét. Ezen eszme testté lőn a Krisztusban, melyet mint eszményt mindenben, mit tesz, gondol, tanul, élénken szeme előtt tartson. Akármelyik ágát vegye hivatalának a theologus, az által, hogy Krisztus mint élete eszményét folytonosan szeme előtt tartja, akár az egyházi szónoklatban akár a gyermekek tanításában, akár az egyházi szertartásos mütételekben, akár a szoros értelembe vett lelkipásztorkodásban kimutatva látandja az irányt, melyet követnie kellend. Itt vagyunk azon ponton, hogy papolhat valaki, taníthat , végezheti a szertartásokat — teheti mindezt ugy, hogy alig tehet valaki ellene alapos kifogást, mégsem lelkipásztor. Más részről pedig állíthatjuk azt, hogy mind az egyházi szónoklat, mind a gyermekek tanítása, mind magok az egyházi sanctiók csak az által nyernek kellő nyomatékot, ha a lelkipásztorkodásra való tekintettel vitetnek véghez. Szóval a papolás és tanítás csak ugy lesz hathatóssá, ha a pap minden dolgait akképen intézi, miszerint abból kilátszassék, hogy mind az egyháza egyetemére, mind saját gyülekezetére különösen, mind az egyházában uralkodó szellemére, annak benső erkölcsi életére, mind annak külső jólétére van gondja és figyelme. Ily értelemben méltán mondhatjuk Httffellel, hogy „a lelkipásztorság koronája a protestáns pap teendőinek; hivatalának minden egyébb részei és oldalai ez által szentesíttetvén." Szép és érdekes ezen hivatal, mert a mire mások csak kivételkép vesznek magoknak időt, lelkökkel, azzal, a mi örök és maradandó az emberben, foglalkozni; azt kötelességévé, mindennapi dolgává, életfeladatává teszi a papnak. Nehézsége ezen hivatalnak, érteni különösen azon ágát, melyet lelkipásztorkodásnak szokás nevezni, onnan vehető ki, hogy ezt semmiféle kézikönyvből meg nem lehet tanulni. És ha valaki minden segédeszközöket vagy útmutatást arra felhasznált volna is; mégis minden lépten nyomon meg fog akadni, hanem az a magasztos felfogás hivataláról, az a nagy felelősség, melyet hivatalának elfogadásával felvállalt, irányozza lépteit. Távol attól, mintha ezen sorok által tanítást és útmutatást akarnánk adni kezdő hivataltársainknak, csak néhány fővonásokban akarjuk előadni a lelkipásztori ! hivatal gyakorlati ügyvezetésének fontos voltát. Fő a papi hivatalban minden szent és isteni iránt kegyeletes érzés, melynek, mint kiolthatatlan tűznek, a lelkipásztor keblében kell égnie. Ezen minden szent és isteni iránt való kegyeletes érzés fogja benne szülni azt, kogy egyházának semmi életjelensége iránt közönyös nem maradhatand. Csak ez által lesz képes a pap odaműködni, hogy a mit a szószékről mond, a mit a gyermekeknek tanításközben előád, és magok a szertartási mütételek ís azon célt segítsék elérni, hogy Krisztus mind az egyház egyetemében, mind az egyesekben alakot öltsön. Természetes, hogy legelső conditio siue qua nonja minden lelkipásztorkodásnak a minden szent és isteni iránt kegyeletes érzésből folyó kegyes és istenfélő élet, mely nélkül a legremekebb egyházi szónoklat is csak zengő érc és pengő cimbalom marad. Mit ér az egyház, a hívek gyülekezete azzal, ha van ki neki naponkint a szabott időkben végzi az Istenitiszteletet, ki keresztel, esket és temet, ki az Ur sz. vacsoráját osztogatja: ha a mellett hiányzik az igazán Krisztus szellemében működő, őrködő, intő , vigyázó, feddő, atyáskodó, gondoskodó tevékenység, mely az elvetett magot a hívők sziveiben öntözi, csiráztatja és nyesegetés által növekedésében előmozdítja, életre segíti? Kiki első pillanatra látja, hogy az olyan pap, ki ezekkel nem gondol, bár a legszigorúbb pontossággal végezze dolgait mig hivatalos alakban és ruhában jár, de mihelyt azt levetette, megszűnik utólagosan tanácsaival, életével, példaadásával, atyáskodásával a kivetett magot életre fejleszteni, test, melyből a lélek hiányzik. De hogy félre ne értessem, ki kell jelententenem, miszerint a lelkipásztori hivatal gyakorlati ügyvezetése alatt nem az u. n. prudentia pastoralist értem, melynél fogva a pap mindenféleképen őrizkedik, hogy a híveivel való együttlét és társas életben kudarcot ne valljon; hanem azon apostoli lelkesedettséget hivataláért, melynél fogva mint a jó i pásztor kész életét hagyni juhaiért. Sok az igazán Krisztus szellemétől ihletett és a sz. lélektől átlengett papnak teendője. Feladata a lehetlenséggel határos, ha felvesszük, hogy 18—20000 léleknyi egyházainkban csak két pap van. Mig a pap minden szigorú értelemben vett egyházi szolgálatot, u. m. papolást, katechizátiót, keresztelést, esketést, temetést teljesített, sok és gyakori beszédeire elkészült, mig anyakönyvi kivonatait, népmozgási tabelláit elkészítette, panaszokat kihallgatott, viszálykodó házastársakat egymással kibékített, egyházi számadásokat elkészített, egyházi és világi hatóságtól vett rendeleteket s körleveleket lemásolt s foganatba vett, iskoláit látogatta s betegeihez eljárt, tudományában előbbre haladt, tudományos folyóiratokat, lapokat olvasott, alig marad ideje családjának élni, gazdálkodása után nézni, pedig csak kell hogy ki is pihenje magát. Ehez járul, hogy papi állomásaink nagyobb része, fájdalom ! olyan, hogyha a pap gazdálkodásával nem gondol, csakugyan nem lesz képes magát s családját a mindennapi szükségekkel, élelemmel , ruházattal ellátni. (Vége következik.) P'etz Gyula, ág. hitv. ev. lelkész. A magyarhoni protestáns egyház szent zenéjéről. I. Ének tevén a protestáns egyszerű Istenitisztelet egyik részét, kétségtelenül nagy figyelmet érdemel az főleg korunkban , midőn belső ösztön s külső kényszer következtében , a protestáns egyházi énekek tárgyában már többen fölszólamlottak. Igen, külső kényszer s belső ösztön verte föl e tekintetben a buzgóbbakat: —• mert a hol századokig kontárkodtak avatatlan kezek, ott az alásülyedést, romlást, elferdítést lehetetlen föl nem ismerni. Megtarthatják-e magukat a jobbak, hogy föl ne jajduljanak s a baj orvoslásához hozzá ne járuljanak? De szabad-e a közös szent ügyet csupán egyesek magánápolására bízni, s nem kötelessége-e az egyetemnek ezen égető szükség kipótlását hathatósan előmozdítani ? Köztudomásu dolog, hogy nálunk az énekek elferdítve énekeltetnek; — nálunk avatott orgonista vagy kántor ritka, nálunk egy helyütt igy, más helyütt amúgy énekeltetik ugyanegy ének ; — nálunk a seminariumokban nincsennek igazán avatott s kiképzett tanárok (ide nem értve a ritka, dicséretes kivételeteket); — nálunk még akad olyan pap, a ki nem ismeri kellőleg az énekeket melódia tekintetében ; — nálunk már az iskolában tanulja meg a gyermek a hibás éneklést; — szóval, nálunk az éneklés nagyon rosz lábon áll. Ezen állapot főoka az, hogy nincs egy authenticus partitúránk, melyben az énífcek melódiái zöngéről (tónus) zöngére ugy lennének följegyezve, a mint azoknak lenniök mulhatlanul kell, a melyhez aztán magát az egész magyarhoni protestáns világ ugy, mint az Némethonban van, szorosan alkalmazná. Ismerek honunkban egy igen tekintélyes számból álló protestáns egyházat, melynek éneklési