Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-01 / 13. szám

javát igazán lelkén hordó öntudatos, elfogulatlan magyar prot. embert, ki — mint Litterati János ur — ezt nyiltan tevé, kívülről jövő segély után sovárogna. Hivatkoztak már mások külföldi példákra, megérthetővé tették, mennyire káros az egyház beléletére nézve minden kívülről jövő segedelem, mely midőn külső befolyásnak nyit utat, egyúttal a hívekre nézve a restség s tétlenség párnájává válik, mihez én még csak azon észrevételt teszem, hogy a bárhonnan jövő külsegedelem, olyan az egyházra nézve, mint egyes emberre nézve a kölcsönpénz, midőn megnyeri, jól esik az, de azon túl mindörökké annak kamatoz , a ki adta, s elvégre koldussá teszi azt, a kinek adatott. Az Istenért csak önerőnk által igyekezzlik előteremteni azt, mire egyházunknak szüksége van, a hívek buzgóságára építsük az egyház jövőjét, csak ez a biztos alap. Örömmel olvastam én ezért minden javaslatot, mely egyházunk szükségeinek önerőnk általi fizetésére ajánl módokat, habár eddigelő megvallom nézetem szerint egészen kielégítőt nem találtam is, mert mentől több ember foglalkozik ez eszmével, mentől több közli ez iránybani nézeteit, annál könynyebb leend majd a legjobb módot kiválasztani. Nem lehetetlen, hogy később magam is fogok egy erre vonatkozó részletesebb javaslattal előállani, eddig is azonban legyen szabad némely általános eszmét megpendítenem. Nézetem szerint, az egyes egyházak magánszükségeit , az összes egyház közös szükségeitől meg kell különböztetni, s nem egy és ugyanazon módot kell fedeztetésük végett követni. E téren, nézetem szerint, három irányban kell hatnunk, úgymint: 1. Azon kell munkálkodnunk, hogy minden egyház, tehetségéhez képest, javítsa, a mennyiben szükséges, ugy nevezett belső embereinek fizetését. 2. Azon, hogy minden egy ház vidékben legyenek — az egyházkerület felügyelete alatt — a lelkészek és iskolatanítók számára nyűg- és gyámdijintézetek s illetőleg pénztárak. o. Azon, hogy legyen minden egyházkerületnek egy erős pénzalapja, melyből a kebelébeni szegényebb egyházak segítessenek, minden, az összes magyar prot. egyház érdekében teendő költségek fedeztessenek, zsinati stb. kiadások fizettessenek, a tanintézetek gyámolítassanak, tanárok nyugdijáztassanak stb. stb. A mi már az elsőt illeti, ennek miként eszközlésére majdnem minden egyház sajátlagos körülményeitől függ, s itt, ugy hiszem, hogy az egyház belszükségeinek fedezéseinél a tehernek birtokaránylagos felosztása, meghatározott korlátok között, megengedhető lenne, mindenesetre az egyházi elöljáróság utján kellvén a kivetendő összegnek meghatároztatni, s a kivetésnek végrehajtatnia. Itt is azonban okvetlen szükséges a maximumot meghatározni, a melyen túl ha valaki többet bir is, csak a maximum gyanánt felvett birtokra kivetett terhet hordozza. A teher birtokaránylagos emelkedését, az egésztelkes birtokon túl — mint a mely a maximumot képezhetné •— terjeszteni nem lenne sem méltányos^ sem tanácsos. Nem lenne méltányos azért, mert a lelkész stb. egyházbani működései, nem vagyon, de személyhez levén kötve, annyival inkább nem lehet követelni, hogy a nagyobb vagyoni földbirtokos birtoka arányában lehet többször annyit is fizessen ezen szolgálatokért, mint rajta kivül az egész község, mert az egyházban annak tagjai valóban egyformák, s az egyház adalékai nem ezen világból valók lévén, nem nyújthatna az a több teherért több élvet is, mint ez a statusban történik. A fentebb említett korlátok között is csak azért helyeselhető az egyházi terhek birtokaránylagos viselése, mert másképen nem lehetne a szegényebb j sorsuak túlterhelése nélkül a célt elérni, s mert igy ebből semmi esetre nem fejlődhetnének ki oly botrányos és az egyházi hivatalnokok függetlenségére is veszélyes eredmények, mint ugy, hogyha ezen elv tovább is terjesztetnék, a midőn egy egy vagyonosabb ember, nem egy, de több lelkészt is, az ő zsoldjában levőnek tekinthetne, sem oly zavarok elő nem állhatnának, mint az utóbbi esetben például akkor, ha a vagyoneladás vagy bármely más uton, más hitfelekezethez tartozó birtokosra szállván, egyszerre lehet több egyházi szolga fizetésének alapja enyésznék el. Végül az egyház javának is megfelelőbb ez igy, mert midőn egy felől ez elégséges az egyház jövedelmeinek emelésére a nélkül, hogy ezáltal a szegényebbek túlterheltetnének, a fent kitett maximumnál is többet bírók nem vesztenék el ezáltal az adományozási kedvet, mely ha vagyonosabb hitrokonaink kebeléből kiirtatik, lehet ugyan az egyház folyó szükségeit adók és végrehajtások utján fedezni, de ujjat, nagyobbszerüt teremteni nem lesz lehetséges. Áttérve már most a 2-dik helyen említett nyug-és gyámdij-intézeti pénztárakra, ezeket az e végre lelkesen felszólítandó egyházak és hivek adakozásaiból kell, hol még nem volnának, megalapítani, hol pedig már léteznek, növelni, gyarapítani, ezentúl azok a tőkék részben ki nem adott kamatjai s a minden egyházi hivatalnok által évenkint rendszeresen fizetendő járulékok által fognak tovább erősbödni, gazdagodni. Épen azért tartom én helyesebbnek, hogy minden egyházvidéknek külön legyenek ily pénztárai, mert mind az egyházak és egyes hívek szivesebben fognak áldozni, ha tudják, hogy ez a körükben működő lelkészek s tan tók javára történik, mind magok az ilieto egyházi hivatalnokok szivesebben fizetendik járulékaikat — ha tudják, hogy az utánuk eső haszon épen reájuk vagy özvegyeik- és árváikra fog liáromlani. Végül a 3-dik helyen említett egyházkerületi pénztár volna már az, melyet vagy ugy mint az „országos egyházi domestica" című cikkben B. M. ur ajánlja, vagy ha találunk jobb módot másképen, de mindenesetre az összes hívek által elvál*