Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1858-04-01 / 13. szám
fejlődött történeti uton a mi mindig megvolt, hanem épen az, a mi a történet folyama alatt állott elő; ha csak az volna a történt a mi emberi emlékezet óta mindig meg volt, ugy a világ teremtetése lenne az egyedüli történeti tény. Még kevésbé hiszem fentebbi állításomat, a gyakorlati életből, jelen viszonyainkból vett okokkal megdönthetőnek. Tudjuk azt —• nem kell tehát bővebben fejtegetnem hogy az egyháznak is vannak nehéz napjai. Vannak idők, midőn annak szent érdekeit védeni csak óvatosan, és egyszersmind komoly kellemetlenségekre készen állva lehet, s váljon ily körülmények között nem a világiak voltak-e —• a dolog természeténél fogva—• többnyire az elsők, kik az egyház védelmére előállottak ? s nem azok kell-e, hogy az elsők legyenek továbbra is, kik maguk s családjuk fenntarthatása nem hivatalukhoz lévén kötve, annyival kevesebbet veszélyeztetnek? Kiknek ezen felül összeköttetéseik, világbani állásuk több módot nyújt az egyházat ezen irányban szolgálhatni, mint a menynyivel a legbuzgóbb és önfeláldozóbb lelkész is birhat. Tudjuk pedig azt is, hogy miután nem minden történik, és nem is történhet minden a gyűléseken s a gyűlések által, az elnöki iroda azon hely, a honnan leggyakrabban kell az egyház szent érdekeit védeni, s ugyan egy, hivatalával rendesen mindenét vesztő egyházi elnöktől méltányosan kivánhatjuk-e azt, hogy egészen magára hagyatva, az egész felelet terhét vállain hordva, családja s önfentartása iránti kötelességeit elfeledve, állását s ezzel magát és családját minden percben kockára tegye ? Ismerek és tisztelek ma is lelkészeink között erőslelkü férfiakat, de hiszem, hogy épen ezek meg fognak engemet érteni, s elgondolva a fent említett helyzet súlyát, át fogják látni, hogy nem irányukbani bizalmatlanság az, mi engemet a kettőselnökség pártolására késztet, hanem azon óhajtás, hogy mindenki tegye meg azt szent egyházunk javáért, mit helyzeténél fogva inkább tehet, mint mások, s a lehetségig senkit ki ne tegyünk majdnem emberi erő feletti kísérteteknek. Hiszem azt is, miszerint nem mondhatja senki időnkivülinek ezen aggodalmamat, mert hiszen nyáron kell a házról gondoskodni, a melyben télen melegedni akarunk. Nem azért akarom én a kettőselnökséget, hogy ezáltal a világiakra díszt vagy méltóságot ruházzak, hanem azért, hogy teljesítsék azon szent kötelességüket , melyet teljesíteni, helyzetüknél fogva ők hivatvák, de épen azért nem is tartom a világi elnök hivatalát a gyűlés végével befejezettnek, sőt inkább megkívánom tőle, hogyha az egyház rendes folyó belügyeinek vezetését egészen az egyházi elnöknek hagyja is, ki ezeket jobban is intézheti, minden egyéb elnökileg intézendőkben részt vegyen s az azokérti felelősség terhét az egyházi elnökkel együtt hordozza. Nem félek én — sőt említését is nevetségesnek tartom — a hierarchiátóll és még inkább nem irigylem lelkészeinktől az egyedüli elnökség csekély méltóságát, hiszen én őket már csak egyházunk emelése szempontjából is — minden hitelveinkkel vagy az egyház ezen földi jóllétével nem ellenkező dísz- és méltósággal környezni óhajtanám, és mégis a kettőselnökség mellett kell szólanom, mert az történeti fejlődés utján jővén létre, a kedélyeket megnyugtatja s az egyház szükségeinek megfelel, mert az oly államban , hol más uralkodó egyház létezik, nemcsak az egyházra, de magokra a lelkészekrenézve is, legjobb, legcélszerűbb. A kettőselnökség mellett szólok pedig a Merengések tisztelt írójának 3-dik formulája értelmében. Es ezzel bár még sokat lehetne róla írnom, abban hagyom ezen kérdés további fejtegetését, azon igaz szívből jövő testvéri kérést intézve minden hitrokonaimhoz , hogy tekintve amaz igazán életkérdéseket, melyek jelenleg a magyar prot. egyházban fenforognak, s melyek a reményünk szerint nem sokára tartandó zsinaton tárgyaltatni fognak, ha már nem tehetik is, hogy az elnökség kérdéseit ne feszegessük , tegyék ezt ugy, hogy sem egyik sem másik részét egyházunknak ezáltal ne sértsék, s a régebben már annyit ártott, most is fájdalom csak alvó szenvedélyeket fel ne zaklassák, mellőzzenek oly bizonynyal roszul ható vádaskodásokat, minővel többen, leik e tárgy felől irtak az egyház világi tagjait már eddig is illették. Megvallom, általuk magamat semmi részben találva nem éreztem, s épen azért elfogulatlanul merem mondani: miszerint ezen vádak részint alaptalanok — a mennyiben több igaz buzgóság találtatik ma is a világiak keblében, mint a mennyit az érintettem cikkek tisztelt irói feltenni látszanak; részint pedig ha igaz is az, hogy a jelen időben nem mutathatunk fel épen oly nagyszerű áldozatokat, minőket a régibb időből tudunk, ennek oka a korunkban a lelkészeket épen ugy, mint a világiakat megragadott indifferentismusban rejlik, s midőn magok a hit hirdetői is megfogyatkoztak az apostoli buzgóságban, hogy lehessen azt a híveknél keresni? Ne tegyünk tehát szemrehányásokat egymásnak, lássuk meg a hibát magunkban épen ugy, mint másokban, és testvérileg kezet nyújtva egymásnak, teljes lélekkel munkálódjunk azon, hogy minden egyházunkba beharapódzott hiba, legyen az bárhói, kiirtassák. * # * A fizetési kérdést illetőleg, midőn elsőbben is kijelentem, miszerint tudom és érzem, hogy vannak egyházunknak lelkészei, s a tanítók legnagyobb részben , kiknek anyagi állásuk nemcsak szánalmat ébreszt , de a róluk való gondoskodást elmellőzhetlen kötelességünkké is teszi: kénytelen vagyok megemlíteni, miszerint tudom azt is, hogy hála Istennek, nem sülyedt még a magyar prot. egyház távolról sem oly mélyen a nyomorba, mint ezt némelyek, nem tudom mi okon hirdetik. Legyen azonban a szükség nagyobb vagy kisebb , hogy létezik, az tagadhatatlan, s bizonynyal _rot. ember, ki ezen szükségen segíteni lelkéfl í ből ú^^jtana, de ismét alig képzelhetek egyháza PÁPA
