Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-01 / 1. szám

Volt idei midőn magyar hazánkban az akkori felfogások szerint protestáns iskoláinkat jóknak lehetett tartani. Óh azon idő a protestáns egyházi és iskolai élet boldog ideje volt! Boldog idő volt az, mivel eleink akkor még nem csak névhanem szellem- és tettben is protestánsok, vallást és egyházat meleg részvéttel szerető protestánsok voltak. Akkoron a vallásosság magasztos érzete megszentelte a buzgó hívek szíveit, és ezen szívek szent érzelemmel telve szorították magokhoz az egyházat. És az egyház jólléteért magasan dobogó szív keresztyéni nemes tettekre buzdulva a közanyaszentegyház ügyéért, megtagadta önmagát, nem ismert fáradságot, meg- hozta áldozatát. Ha kellett mindkettőt egyszerre tette le szeretett anyaszentegyháza oltárára, és áldozott mindkettővel miként Abel , melynek megszentelt füstje az oltár köré gyűlt hívek fohásza és ámenével emelkedett fel a mennyei atyához, ki gazdag áldást és virágzó sikert bocsátott alá menyekből egyházára. — -Hol van ma már e boldog idő ? csak mythosként lebeg ez a jobbak előtt, míg nagy részünk azon édes álomban ringatja magát, hogy egyházi állapotunk és ezzel egybeforrott iskolai ügyeinket még most is a régiek szelleme lengi át, hogy azok most is rendin vannak. Valljuk be azonban nyiltan , hogy a kik ezt hiszik álhit és tévelyben révedeznek. Nézzünk széllyel egyházi és iskolai ügyeink körül, és meglátjuk, hogy azokban sok olyan van, melyeknek ott lenni nem kellene , és sok olyan kívánni való van, melyeknek ott meg lenni kellene. De én nem vizsgálom egyházi életünket, vizsgálják meg azt mások. En csak iskoláinkba pillantok be, és a midőn oda bepillantok , szívesen hívom fel e vizsgálódásra minden protestáns atyámfiát, — pillantsunk be oda mindnyájan együtt. Belátunk ezen helyekbe mindnyájan és felismerhetjük, hogy iskolai állapotunk szenved. Figyelmes vizsgálódásunk után iskolai életünkön azon nal észrevesszük, hogy azt nem fejlesztettük a folytonosan haladó idővel, nem haladtunk előre azon kiegyengetett úton, melyen azt atyáink megindították — meglátjuk hogy jó ideje már, mióta megállapodtunk. Észrevehetjük, hogy többször áltattuk magunkat azon hittel, mintha mi jobbak volnánk másoknál, talán azért mert protestánsok vagyunk. Ezen hitünk nem ritkán fajult önhitséggé és valljuk meg, már már majd nem oda jutottunk, honnan közel kilátás van a megoszlattatáshoz. Azért atyámfiai vegyük el szemünk elől a ködfátyol csalóka leplét, nézzünk rá iskoláink ügyére álhit és önhittség takarója nélkül. Es ha igy felismertük a bajt, nézzünk szemébe annak férfiasan és komoly határozattal nyuljunk azonnal a javító munkához. Kezdjük meg annak helyrehozását, mit elmulasztottunk, még nem késő! még van mit megmentenünk! Ha így a bölcseség első kezdetén: „Ismerd meg magadat" egyszer túl vagyunk, azonnal értsünk egyet az egy célfelé való törekvésben, együtt-akarásban és együtt-tevésben. Ha mi bennünk közohajtás támad fel, ha minket egy közakarat fog lelkesíteni, ha a terjedő vész elébe öszszevetett vállal építünk gátakat, ha a felépített gátakra mindnyájan felállunk; meglátjuk rövid tíz év alatt felemelt fővel nézhetünk iskoláinkra. Önérzettel fogjuk elmondhatni, hogy iskoláink, melyeket újból épiténk fel, egyházunk virágozó és gyümölcsöző veteményes kertjeivé válának, melyekben egzházunk támaszát és e hon méltó örömét leli. De miként vethetjük mi e cél elérésére vállainkat öszsze? Ugy hogy ha mindenikünk tehetsége szerint hord ezen épület felépítéséhez anyagot, úgy hogy ha ezen egybehordott épületanyagot helyesen rakjuk egy összehangzó csinos épületté. Hozzanak azért némelyek szellemi kincseket, jó tanácsot, útbaigazítást. Mások, kiknek úgyis hivatalos tisztökben áll, közvetlen munkájokkal adjanak életet a jó tanács és útbaigazításnak. Mások ismét tegyék le filléreiket az egyház oltárára. Igy aztán megkezdett munkánkban sebes léptekkel fogunk előre haladni. PÁPA íme én ezúttal jó akaratomat, tájekozásúl szolgáló néhány gondolatomat teszem le az egyház oltárára, leteszem pedig azon reményben, hogy még találkozni fognak mások is, kik ezen igénytelen gondolatok mellé jó tanácsot és ezek mozgató kerekét, néhány fillért fognak csatolni. Legelső szükségnek mondottam önmagunk, vagy állapotunk megismerését. E felett nem kell nagy vizsgálatot tartanunk, ha népnevelésünk lényegébe benézünk, látjuk azonnal hogy az meglehetős árvaságra jutott. Mielőtt hát felsőbb iskoláink felett tartanánk szemlét, vegyük szemügyre népnevelésünket, s igyekezzünk azon segíteni. Én részemről úgy vagyok meggyőződve, hogy ha a köznép erkölcsi és szellemi állapotát jó karba hozhatjuk, az által nemcsak anyagi jóllétét mozdítottuk elő, hanem egyházi életünk kifejlésére és megszilárdulására hatalmas factort teremtettünk. Mindenek felett azon kell lennünk, hogy hitfeleink miveltségre nézve legalsóbb fokon álló és legnagyobb számát oktassuk, világosítsuk és ügyesítsük. Azon kell lenni hogy ezen munkánk legelső sikere egyházunk életére jótékonyan hasson, a mint hatni is fog az olyan arányban , a milyen mértékben igyekezni fogunk e tárgyban komolyan cselekedni. És ki ne kivánná ezen boldog állapotot? En mint igérém megkísértem a népnevelés körül még most csak főbb vonásokba foglalt nézeteimet kifejteni. Ha Isten éltet és a Protestáns egyházi és iskolai lapok fenállhatnak, főbb kötelességeim közé számitandom időnként részletezni ezen alapnézeteket. A népnevelés feladata mi lehetne más, mint a köznépet értelmessé, vallásossá és jó erkolesüvé nevelni, Az embert, tartozzék az a nép bár mely osztályához, csak úgy lehet értelmessé nevelni, ha lelki tehetségei fokozatos fejlődését figyelemben tartva, ezeknek kifejtésére szolgáló nevelési eszközeinket szinte olyan fokozatosan rendezzük egymás mellé, mint a milyen fokozatosan fejlenek a lelki tehetségek egymás mellett. Ugyanazért, midőn értelmes embert akarunk képezni, jól kell tudnunk, hogy a lelkitehetsógelc képzésére foidított tantárgyakat miként kell képző eszközökül felhasználni; tisztában kell lennünk főleg azzal, hogy a tantárgyak inkább szellemi erőink formálói, mint az elélhetést egyenesen kezünkbe nyújtó materiák. Tudnunk kell ezek mellett, — és ezt szeretném ha közöttünk mielébb közvéleménynyé válhatnék, — hogy az ember testi és szellemi ügyessége kifejtésére, a tantárgyak magokban nem elegendők, és hogy az ember minden oldalú ügyességgel bírjon, azokhoz még egyéb is kell. Ezen állításom bebizonyítására elégséges, ha egy solid tudományos miveltséggel biró, de másként ügyetlen emberre hivatkozom. —• Én az embert természetes hajlamaival ismerem embernek. Az ember természetes hajlamaiban nem áll első helyen a t u dvágy, ezt benne ébreszteni kell mert hiszen köz tudomású dolog: „ignoti nulla cupido" Az ember s úgy a gyermek természeti hajlamaiban első helyen áll a tenni akarás, a tevésvágy. Ezen természeti hajlamánál fogva kell tehát a gyermeket felfogni, ennél fogva kell megragadni és ezen hajiamat kell az ő mivelése első eszközeiil felhasználni. 11a a gyermek ezen ismeretes tevésvágyát lassankint munkálkodást kívánássá, mint a tevékenység természetes második stádiumává kifejtettük : csak akkor lehet reményünk tudvágya igazi felébresztéséhez. De miként is lehetne tevékeny munkásságra ébredés nélkül gondolni is azt, hogy valaki valamit tudni vágyjék és ezen felébredett vágy fejlésével többnek többnek tudása után törekedjék? A köznép egyénei is emberek, és igy hajlamaik az emberi hajlamokkal közösek. — Mondhatom a köznép gyermekeiben a tevésvágy, a tevékenység még rugalmasabb elevenségben nyilatkozik, mint a felsőbb osztály gyermekeiben. Annál több kedve lehet az iskolai tanító és a lelkipásztornak ezen hajlamok tekintetbe vételére s ez által a gyermekek munkássági vágya kifejtésére. Mind a tanítók mind a lelkipásztoroknak oda kell tehát törekedniök, hogy magán- és nyilvános oktatásaikkal hassanak a szülékre, melyek szerint ezek kisdedeik tevékenységeit ideje korán munkássági hajlammá