Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1848-07-16 / 31. szám
feliidézett helyen tett észrevételeivel, és a' tiszai papoknak „Észrevételek" czímü röpiratában található nyilatkozataival, hogy ez határozottabban fejeztessék ki. E' részben az általok történt módosításokra utalok. A' 2-dik különbféle kérdésekre ad alkalmat, és több oldalról több értelemben támadtatott meg. Azon alapos és megdönthetlen világosságnál fogva, mellyet az ügy Fáy András úr „Oramútató"ja által nyert|, többen a' kettős elnökség ellen nyilatkoztak. És valóban a1 dolog természete következtében csak egy elnökségnek is van helye, 's ha elfogulatlanul kérdezzük, mit mútat az eddigi tapasztalás , úgy meg kell vallani, hogy tettleg eddig is csak egyes elnökség volt: mert az erösb, túlnyomóbb és hatékonyabb egyéniség a' gyengébbet mindig megsemmisítette, 's az elnökség részén levő egész befolyást maga hatalmába kerítette. Vannak és voltak mindenhol esetek, hol majd a' felügyelő, majd a1 lelkész, vagy szellemi túlnyomósága vagy bátrabb fellépése által minden ügyek vezetését maga részére ragadott, és a' más részt vagy orránál fogva hordta, vagy a' boszantó átvizsgálást és legfeljebb az alárendelt csekély ügyeknek elrendezését bizta rá. Es ezen tapasztalás nem csak az egyes egyházak elnökségére, hanem az esperességi és kerületi elnökségre is kiterjed. Volt egy superintendens, ki még soknak emlékében él, kiről egy derék féríi azt mondá, hogy a' kerületi felügyelőnek couvert-gyártója volt, és voltak viszont és vannak superintendensek, kik okosságuk és munkásságuk által a'felügyelöt fölöslegessé teszik, és részére alig hagynak fel mást, mint eljárásukba az egyszerű beleegyezést. Vannak ugyan ismét más esetek is, esetek, hol vagy minda'kétegyéniség egyenlő munkásság, buzgóság és érzelem által, úgyszólván egy embert képez, mi azon testületre nézve, mellynek elöljárói a' legörvendetesebb, vagy különböző érzelműek, de egyenlő buzgók levén, mindketten féltékeny vigyázattal örködnek igaz vagy képzelt jogaik fölött 's görbe szemekkel kisérik egymás lépteit, mi az egyházra nézve kimondhatlan káros. És végetlen sok esetben megtörténik, hogy egy elnök a' másikra támaszkodik, a' testület végzéseinek végrehajtását, vagy a' közös kötelességek teljesítésében a' megkezdést egy a' másiktól várja, és az ügy illy módon vagy egészen elhanyagoltatik, vagy legalább csigamódon halad, 's minthogy a' felelősség nem egyet illet, azért az fel sem lelhető. Mennyire ártalmasak ezek, a' .dolog és ember természetében fekvő bajok az egyháznak, életből merített képeknek és valóságos példáknak végetlen sorával bizonyíthatnám be, ha erre az elfogulatlanoknak szüksége volna. másik kérdés támadna, t. i. kit illet ezen elnökség legelőbb is az egyes egyházakban ? Minden sok gondolkozás nélkül azt állítom, hogy a' lelkészt. Távol vagyok attól, hogy a' lelkésznek az elnökségi jogot a' jognak alapján tulajdonítsam,, 's még távolabb azon állítástól, hogy az , valamint az emberi ugy az isteni jog következtében öt illeti. És ha jól tudom is, hogy az első keresztyén egyházaknak tanítói, egyszersmind minden ügyeikben legfőbb vezetői voltak is, azon állításra még sem csábíttatom el magamat, mintha ennek okvetlen ugy kellene lenni. De milly állása van a' lelkésznek az egyházban ? Én ugyan nem nevezném öt az egyház szolgájának, mint azt Irányi úr teszi, hanem Isten igéje szolgájának, az egyház felhatalmazottjának, még pedig födologbani és első rangú felhatalmazottjának. És ha az egyháznak föczélja nem más, mint Isten országának felépítése az emberi lelkekben, és annak Krisztus tanításától és szellemétől való áthatása, ugy a' lelkész van az egyháztól megbízva, hogy a' kitűzött czél felé tanítás és intés által közvetlen törekedjék; szóval ö nyerte el az első részt, a' legfontosb felhatalmazást. De ha az egyház ezen fontos hivatalt és jogot reá ruházá, ha a' legszentebb ügyekben vezérlete alá adá magát, inikép lehet habozni, a" legfőbb befolyást is neki engedni abban, melly csak oda czéloz, hogy az ezen ügyet kívülről előmozdító eszközök elöteremtessenek és megtartassanak; a' kiről feltétetik, sőt feltétetni kénytelenség, hogy legőszintébben és legbuzgóbban óhajtja a' czélt, abban bízni is kell, hogy az eszközöket is akarja, hogy legtöbb belátással és okossággal bír az eszközök megválasztásában és használatában, hogy lelkén fekszik , hogy az istentiszteletben rend és erkölcsiség uralkodjék, hogy az egyháznak szabadsága kül- és beléletére nézve sértetlen maradjon, javai megőriztessenek és szaporíthassanak , és az országban levő egyházak egyéb alkatrészeivel való kapcsa el ne romboltassék. E' részben az akaraton kevesen fognak kételkedni, de annál többen a' lehetőségen ! Nem kevés álland elő azon kérdéssel , hogy a1 lelkész az embernek uralkodásra törekvő természeti hajlamánál fogva nem élend-e viszsza ezen joggal? Hanem mindkét esetben segítve van a' dolgon az egyházi tanácsok és a" már említett országos kapocs által. Az oldala mellett levő egyháztanács, a' canonok és a' felsőbb egyházi hatóságok bizonyosan elegendők a' lelkész netaláni uralkodási vágyait szemmel tartani és megakadályozni, buzgóságát élénkségben tartani és öt tanácscsal és tettel segíteni ott, hol vagy az igaz utat kijelölni nem tudná, vagy kötelességében eíjárni képes nem volna. Mindezen okokhoz még az egész földön levő protestáns egyházak példája járul. Vándorolja be bár;
