Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1848 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1848-01-09 / 2. szám

imperátori. Pagani jure sünt sub papae obedientia. — Yicarius Christi est papa, unde nulliis potest se subtrahere ab obedíentia de jure, sicut nullus potest de jure se subtrahere ab obedientia Dei. — Papa per se ipsum imperatorem potest eligere. imperátor est minister papae e o ipso, quod est minister Dei. — Medius inter Deum et populum christianum est ipse papa, unde nulla lex populo christiano est danda, nisi ipsius papae auctoritate. Sicut Deus est factor omnium regnorum et provisor, sic papa vice D ei est omnium regnorum provisor. Papa non potest aliquos. eximere a se ipso in temporalibus. Deus fidelis estet se ipsum 11 e g a r e non potest : Negaret autem se ipsum, si e x imeret aliquos a suo dominio temporali vei spirituali, quia tunc negaret se esse dominum omnium tam temporalium quain spiritualium. Cum igitur papa v e r u s vicarius Dei sit, si aliquos eximeret a se ipso in jurisdictione temporalium vei spiritualium, negaret, quod non esset verus Dei vicarius, et talis negatio in errorem Manichaeorum ipsum induceret, ponentium ab aiio principio spiritualia, et ab alio temporalia esse producta. — Kétségen kívüli dolog, hogy a' római udvar illy szószólók mellett — ha külső fényének. hatalmának 's még a' többség előtt nem csonkult tekintetének megfelelöleg önmagánál kezdi a1

reformatiót — soha olly crisisbe nem hozza az egyházat, mint a1

minőnek a' XVI-dik század elején szükségképen be kellett következni. Hiába kereste Alvarus Pelagius az egyház újjászületését a' pápa tekintetének helyre állításában. Már nagyon megingatta a' hierarchia hatalmát azon körülmény . hogy V. Ke le m e n pápa (1305—1314) Avignonban ütötte fel lakhelyét — és hogy valamennyi az ö szellemében választott pápa nem volt egyéb franczia udvari püspöknél, ki a' külfölddel 's a' hierarchia igényeivel szembe szállott. Ámbár VI Incze, szilárd és jóerkölcsü férfiú, kívánta a' reformatiót, mégis még inkább kelle sülyednie a' hierarchia tekintélyének, midőn a' népek Istennek két helytartóját látták a' pápai széken. A' pápák mind a' két részről bi-Jjornokokkal vették körül magokat, és e' szerint a1

pápák halála még a' szakadásnak véget nem vetett. Hogy két pápának háborúi és udvartartásaira a1

szükséges költség elötereintethessék, a' zsarolásoknak mindig új meg új nemei találtattak fel. Lehetetlen vala, hogy a" népek fel ne ébredjenek , nagykorúságukat ne érezzék, mikor egyik pápa a' másikat megátkozta, és mindegyik csak az által győzhetett, ha a' nemzetektől lön elismerve. Avignonban 1394. óta XIII. Benedek (Peter de Luna), Romában 1406. ótaXII. Gergely (Angelo Corrario) uralkodott. A'népek hivatván fel e' vitában kénybirákul, és a' tudomány képviselői levén legelső műszereik, a1

békét csak azon feltétel alatt látták helyreállíthatónak, ha mind a'két pápa egyszerre lemondana. A' két pápa végtére személyes összejövetelt határozott Saoncába 1307-ben. Benedek, a' franczia, ezen meg is jelent; de Gergely csak L u c c á i g ment. Ezen nyilvános szószegés anynyira indítá fel a' római bibornokokat, hogy pápájokat elhagyták. Ugyan ez időben Frankhon is megtagadván Benedektől az engedelmet, ez csak az által kerülte ki a' fogságot, hogy Perpign a n b a szökött. A' bibornokok pedig, kik pápáikat elhagyták, felebb hivatkozván Krisztusra és egy általános zsinatra L i v 0 r n 0 ban egyesültek 1408-ban. Igaz ugyan, hogy eddig csak egyesek voltak^ kik a1

pápaságot teldntvén minden bajok (schisma ingens) forrásának, azt egészen cl kívánták töröltetni az egyházból; de a' mitől a' pápának leginkább kell vala rettegnie, az volt, hogy s aj át hívei is hatalmának túlságos kiterjesztésében, világias irányában és világi hatalom utáni törekvésében vélték minden egyházi bajok eredetét találhatni. Visszakivántattak az idők, hol a' királyok saját belátásuk szerint hívhattak öszsze egyházi zsinatot; nyilván kezdének zúgolódni a' pápai zsarnokság és zsarolások ellen; névszerint sokat vitatták e'kérdést : „M i n ö viszonyban áll a' pápa az egyház izsinath 0 z?" és a' vita, az akkori idők szellemében, a' pápa ellen döntetett el. Az egyház illy zavaros állapotában kívánatos volt egy zsinat, melly nemcsak a' két pápa közötti vitát végképen eldöntse, hanem egyszersmind a' pápának hatalmávali visszaéléséi tovább haladtában elfojtsa. És a' századnak végével a' közvélemény által el vala döntve, hogy a' reformatiónak az egyháznakfejénkellkezdödnie. A' közvélemény szószólói, különösen párizsi Iheologok. a' reformatiót lényeges összefüggésben állni mondták a' schisma kiegyenlítésével. A' p i s ai zsinat (1409. mart. 25 — aug. 7) tagjai közöl leginkább PéterdeAlliaco, Cainbrayi püspök és Gerson János, a' párizsi egyetem kanczellára voltak a' reformatori párt fejei. Ezen zsinat megerösíté Gerson azon állítását: hogy az egyház Krisztus erejénél fogva önálló a' pápa nélkül. A'két papa, XIII. Benedek és XII. Gergely, letétetik, és miután a' tervezett reformatio valamennyi bibornok ünnepélyes lekötelezése által elegendöképen biztosítottnak látszott, V. Sándor választatik pápává, így most az egyháznak egy időben három feje volt; mert Benedek még Spanyolországtól, Gergely Ruprecht császár és a' német fejedelmek egy részétől lön elismerve. Azonban a' reformatio Sándortól egy három év múlva összehívandó zsinatra halasztatván, az egyház reménye meghiu-