Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-01-24 / 4. szám

nak kell szereznünk, 's annak megszerzésére fel is vagyunk jogosítva, nemcsak mert országos egyediség vagyunk, hanem még inkább azért, mert más nem is teheti azt érettünk. Legyen hát, kedves öcsém! hogy ugy szóljak, mint Plató, lelked az örök igazság felé fordulva, 's megtelvén az eszmék boldogító tudásával, szedd azután, leszállva égből, az országrajzban és történelemben azon tapasztalásokat, mellyeket országos egyediségünk nyújt. Igy valéban fejlesztheted a' tudományt, a' mennyiben azt egyediségünkre alkalmazni kell, — fejlesztheted, nem mivel hogy te erős vagy, hanem mivel mindnyájan gyengék és kevesen vagyunk, kik ez irányban gondolkodunk. Vannak ugyan még sokan, kik a' társadalom és állam ügyeiben a' tudománytól, vagy mint nevezgetni szeretik, a'theoriától iszonyodnak 's minden elmélet megett vészt és háborgást gyanítanak. Bizonyos elméletektől, mellyekre, az említettem bölcsész szerint, nem az örökigazság, hanem az önösség szülte az eszméket, — nem az isteniek látásába tisztult szellem, hanem a1

földiség barlangjában elvakult érdek támaszkodik, — lehet nagyon félni: de a' dolog lényét felfogó 's megértető tudomány időnkben szükségesebb, mint volt ezelőtt, 's jövőben még szükségesebb lesz, mint most; 's ezen valódi tudományt keresni 's megtalálni vas szükség kényszerít. A' körülmények hatalma, mint dagadó folyam hulláma, perczről perezre erősebben int; nem használ semmit a* kétségbeesés, melly illy mondásba : „kit el nem hajt, az majd reá hajt" rejti közönyösségét, az ellángolt önös érdek ezen hamvát; az epimelheusi gyász hiába kesergi a' prometheusi gondatlanságot. Teljél meg a1

valódiság eszméivel, váljál képessé a' felfogást kijátszani szerető tapasztalás megértésére, *s az ifjú elmék azon periagogéja, vagyis ugy fordítása, miszerint ők is az eszméket megláthassák 's a'tapasztalást megérthessék, akként fog neked sikerülni, mint Plató, az igazságban bízván, reményiette. De ugy első kivánatom is jobban Beteljesedik, sőt látod, hogy a' sikeres tanítás és a' tudomány-fejlesztés, azon értelemben, mellyben előadtam, egymástól elválhatatlan. Ki lehet tudományának teljes müismerője?(mestere).Ugy-e csak az , ki annyira jártas benne, hogy tovább fejlesztésére alkalmatos? Ki lehetbármilly ismeretben is helyes oktató, teljes tanító ? Ugy-e csak illyen müismerő? A' félszeg nem mester, hanem kontár, — illyentől pedig soha más nem telik, mint kontárkodás. Ila sikerrel tanítasz, mert a' tudományt fejlesztheted, híressé is lész. Nekem tehát felesleges a' kettő mellé a' harmadikat is kívánnom : de neked nem ugy fölösleges azt szívedben táplálnod. Hogy sikerrel taníts, hogy a' tudományt fejleszthesd, arra egy latin kifejezés szerint „labor improbus," ollyan munka, melly a' testet elnyomorítja 's a' lélek olaját elfogyasztja, igazán elnyomorító munka kell. Minden fáradozás önmegtagadással jár 's nem egy tekintetben a' munka ellensége az embernek. De már ez természetünk sajátsága : teli van ellenmondásokkal. Igyekvés, meg munka fejlesztik az embert : de ugyanazon igyekezet és munka megrövidítik élvezeteit 's megemésztik erejét. Hisz a'tökélyre-törekvés mi más, mint kiemelkedés az egyediségből ? Tehát az egyedi embernek izzadságos halálozása. Hanem jóllehet mindnyájunk rendeltetése egy : az mégis — inkább az irányban, mint a' czél megközelítésében — egy. A' pályán a' megállapodás annyi helyen történhetik, a' hány ember fut. Lehet hát *s van is élet, mellynek fáradalmai inkább egyeznek az élvezettel, mint más életé, *s mellyben a* munka szívesen fog kezet a' gyönyörrel. Mi ösztönözzön már téged, kedves öcsém! az elnyomorító munkára, melly nélkül hivatásodnak meg sem felelhetsz ? A'kötelesség szent szólítása ? Leginkább ez, 's ollyan bizonynyal ez, a' millyen bizonyos, hogy az a' keresztyén életnek legbensőbb magva, 's azon csodaerövel bir, hogy az egyednek homálybani vesztéből az egésznek fénynyel ragyogó megtartást készít. Sokan e' keresztyén erényt fölötte nehéznek tartják. Nehéz valóban, de ám — legnagyobb is! Hanem midőn a' kötelesség szent szólításátönmegadó engedéssel hallgatjuk, nemcsak szabad, de az emberi természethez illő is, egy más ösztönre szinte hallgatnunk, 's ez a' kitünés, a'hír. A'hír olly természetesen kapcsolódik a* tetterőhöz, hogy hol a* cselekvést nem ö buzdította is fel, a fényes tettet mégis elválhatlanul követi, mint virágát az illat kiséri. 'S a' millyen igaz Tacitus e' mondása: „adeo virtutes iisdem temporibus optime aestimantur, quibus facillime gignuntur :" szintolly igaz, hogy a' melly erények becsültetnek, azok virágoznak is, 's mindenik csak ezt állítja, hogy az erény a' hírnek fáradság-edzette fia, melly az egész földön imádtatik. A' kötelesség komoly, dísze nem látható, mert benső, — azért enyészik ha napra kitétetik ; a' hír lobogó kedvű, ragyog nyilvánosan, — azért tikkad, ha berekesztetik. A' kötelesség áldozatot kér, mellyet csak a' magába rejtekező öntudat fizet meg: a' hír az előlegezést, mellyet az erély koczkáztató reménynyel elpazarlott, a* világ előtt fényes kamattal fizeti vis?za. A' kötelesség magába szeret vonulni, 's az embert kicsi körében tartóztatni, — mert csak ugy erős, ha szük helyen szőrül össze : a' hír szállongva terjeszkedik, 's minél nagyobb kört tölthet be, annál erősebb. Innen a' kötelesség maga lankaszt, a' hír maga hiúsít; de hol a' kötelességet, mint irányozó súlyt, a1

lengeszárnyu hír magába veszi : olt az nemcsak hajt, hanem vezérel is, mint világító, soha nem mint hamvasztó. 'S a' hír, a' kitünés ne dobogtassa szivedet? A' meddig a' történelem hat, mindenütt a' hír sarkantyúzta a' hősöket, kik zajjal betöltők a' vilá-