Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1846 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1846-11-08 / 45. szám

szani és szerinte és mellette a'gyermekeket éneklésre tanítani. Mert az egy és puszta emberi hang csakugyan nem elég és nem eléggé biztos eszköz jó egyházi éneklésre szerttevésre, az emberi hang ngyanis, elreked, az ember felejt, a' dallamok változnak, az öregebb hívek nem tanulnak 's igy &z egyházi éneklés, mint az istentisztelet egyik külső tényezője, silányul, a' melly különben, ép orgona 's annak művészien ügyes és értelmes játszása mellett, mégis csak inkább épen tartja fen magát és épületes. Söt az orgona már maga is — az ügyes játszó ujjai és lábai alatt, szent hangokkal tölti be a' szent falakat, és a" rekedt torok, melly különben fülsértő hangokat ejtegetne és krákogna, nem mer illyenkor még csak lélekzeni sem, midőn az ember egész valóját a' tisztább öszhangzat szárnyain emeli az áhítat. Ki nem emlékszik — hahogy valaha jó orgonálót játszani hallott, már akár minden ének nélkül is, teszem akkor, midőn az evangy. szertartása szerint, kenyér és bor a' papnak halk szavával áldatnak, — vagy a' midőn a' hívek az asztal, avagy oltár körül Összesereglenek, hogy a' szentelt eledelt és italt vegyék, és a' szende ós méla hangú orgona a' híveknek ez imádat és szeretetteljes útját kiséri, — avvagy akkor, midőn a' feltámadás ünnepén az orgona mellett zengik a1

női hangok az örvendetes jelenetet, Urunk feltámadását, velőkig hat illyenkor az egyszerű orgona, hozzáértő kezek által játszva; ki nem emlékszik, mondom, olly pillanatok hatására és ki nem fogna — hahogy az illynemü, emlékezetébe mélyen vésett hangokat és dallamokat újra hallaná, ugy mint ama Faust, még a' borzadalmas vész árkának partjain is, térdre hullva az egy Istent imádni és azon órát áldani, a' mellyben ez orgonadallamokat legelőször hallá! — Egy hozzáértő szakmüvész barátom által hallám egyszer vitatni, miként a' keresztyén istentiszteletnek csak két eredeti, más vallásokban nem is ismert hangszere van, 's ennek egyike az orgona, másika — a' mennyiben t.i. ezt is hangszernek nevezni lehetne — a' harang, többi hangszereket nagyobbára már a' régiektől vettük át, a' legújabb tanulmányuak pedig, minők p. o. a' zongora, a' harmonika 'stb. még nem alkalmaztatnak az istentisztelet körül, de, ha is, nem lesz egy sem képes pótolni vagy felérni a* kettővel. Érez mindkettőnek a' hangja, kemény érez az anyag és mégis olvadékonynyá teszi a' szivet; nem hiába mondá Schiller a' harangról : „vivos voco, mortuos plango, fulgura frango" — hogy az az élőket hívja, a* holtakért zokog, a" vihart megtöri. 'S ugyanazt teszi az egyház falain belől. Hívja az élőket, siratva zokog a' holtakért 's megtöri a1

kebelben fellázadt vihart. A' harang megtölti a' levegőt, egész az ég boltozatáig, gyakran mérföldekre is elhat, mint semmi más hang, még csak az álgyu sem, a' harang húrjai a' szelek 's ezeknek értelmet ad az érez nyelve ugy, hogy hallva szép és magasztos harangszót, bizton ballaghatsz az erdő rengetegiben, vigasztalva a' sirok között magasztos érzelemtől megtelve az örömben, hogy szinte meg nem fér lelked testedben hanem felragad önkénytes imádatra oda, a* hova a* harangozó siet, a* hivőt az égbe a* nemhivöt a mindenségbe. — Igy az orgona is, ez megtölti a* templom boltozatát, mint hozzáfoghatólag semmi más hangszer; sípjai hangoszlopok, mellyek ég felé szólnak , érczkeblek, mellyek érzéketlenül mégis reszketve imádkoznak, veled sírnak és örvendnek, téged vigasztalnak és serkentenek, egyedül kaczagni nem tudnának veled, hahogy teroplomiatlan elméd a'szent falak között kaczajra indítani merne. A' harang és orgona, mindkettő komoly és igy csak magasztos vallásérzélmeket költhető hangszer 's az istentiszteletnél épen azt kell alkalmazni, mi mellett épülnöd igenis, de ne -vetned sohase lehessen; minden egyéb hangszernél tehetni azt 's innen van, hogy az ember némellykor ollynemü zenét is hall templomokban, mellynek elzengése mellett inkább lábbokáját ütné össze vagy keringene, semmint hogy szive megfordulna kebelében 's válnék oltárrá, mellyen a* néma érzelmek imák. — Igy okoskodott művész barátom 's a' részemről tett ellenvetéseket mind megezáfolgatá, legdöntőbb argumentumul használván azt, hogy kézen ragada 's elvezete a' templomba, leültete ennek legvégső zugában, ő maga pedig felment az orgonához és a'mi itt ujjaiból fakadott mindannyi ima volt a' mellynek részemről csak szavakat kelle kölcsönöznöm. Épen ugy figyelmeztem ez idő óta a' harangra is, és — hacsak repedt nem volt az érez, vagy részeg a' kötelethuzó, vagy pedig igen parányi a* csengetyü, mindenütt valósulva találám állítását 's épen nem tudom sajnálni együgyüségében azon pórt, a' ki — midőn velőig ható harangszót hall, lerántja süvegét és imádkozik és az illyen mód és áhitat vájjon müveletlenséget árulna-e el a'müveit embernél is ? Hát a1

ki orgonát hall 's rajta hallja eljátszatni valamelly ismeretes egyházi ének dallamát 's éneklésre fakad, hogy a' sípok tiszta érczhangjával az ö hangja együljön, vallástalan ember-e az? Mind ezekből koránsem akarom még elvképen kihozni, hogy a' valódi prot. istentisztelet, külső — az áhítatott ébresztő szerekre is szorul, — azt nem, mert imádkozni részemről tudok íróasztalom mellett is, ámbár azt egykor kétségbe akará vonni egy tisztelendő barátom, — hanem ki akarom hozni azt, hogy jó, remekül készült és remekül összeállított orgonáknak egyházainkbai behozatalát véleményem szerint ajánljam. Nem az orgonát fogom imádni, habár oltár alakjában állana is faragott szentjeivel a' kóruson, nem fölibe becsülni hangját az ige szent hangjánál: de mégis engedni fogom miként azon idő alatt, mellyben elő 45*