Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1845-02-09 / 6. szám

alig volt és van cultus, mellynek főfőrésze ne lett volna az éneklés. Az anyagnak láthatlan-vékony végszálai itt kanyarodnak, itt olvadnak bele a' szellemibe, — az ihletett próféta ez elragadtatásban hallgatta régen a' csillagok messze énekét, 's az üdvezült köllész, csolnakában ülve, igy merenghetett a' főnrepülö darvak zúgása után: Ültem csolnaUomban, habzó vizén. Hallék zúgni darvat röptében fen 'stb. De ereszkedjünk alá e'magosságból földi alacsony templomainkba, hol a' távolság nem olvasztja el mysticus zűgássá a' rendetlenül-kanyargó hangokat, — hol az ember hallja magát az éneket, és látja magát az éneklöt. Itt az anyag durván játszik, 's a' szellem nem talál éldeletet; sokkal durvább oldalt fordít a' szellem felé, mint vele ennélfogva össze-olvadhatna; nem talál magának helyet, hova leszállhasson, — felriad és tova-röppen, mint a' madár, mikor a' fagép a' szomszéd bokron vagy fatetőn kelepelni indúl. Sokszor ez a' templomi fagép, mint egy sovány fakelepcze, a' rector vagy kántor tisztes személyében zörög a' pulpitus mellett, 's olly hangon kezdi el énekét, millyenen a' fürj szokta kezdeni. A' sorok végén egymásután szakadoznak el, mint fonalak, az egyes hangok, — míg végre kikopik közölök a' kezdő hang,'s hosszan nyújtva a' véghangot egy nyekkenéssel köti a' másik sor elejéhez. Az ének legvégén még sok helyen megvan a' végczikornya, melly, mint némelly állatoknak farka , két-három karikába kunkorodik fel codaalakban az ének után, és sokszor olly hosszan nyúlik el, hogy a' lelkész bátran fölmehet rajta a' szónokszékbe. A' praecentor vagy hangadó körül rendesen egy csoport gyermek sivít föl, épen ugy, mint mikor az öreg rácz-harangot néhány apró csengetyü kolompolja körül. Míg győzik, octávákon nyargalnak a' föhang hátán: de, ha az ének magosabbra emelkedik: egymásután lemaradozva alant ügetnek mellette, míg viszont hegyébe szökhetnek. Ez igen kellemetlenül hat magára az egész éneklésre, — megzavarja az ájtatos érzéseket, és az embert leejti azon magosságból, hova magából indulva emelkedett Még ez mind tűrhető volna; de szálljunk le a' karból, a' pulpit mellől, hol mester-uram a' fa-számokkal zörög, szálljunk le, mondom , a' nép közé és halljuk, mint énekelnek ide alant! — E' hangzavart csak Édes Gergely rekegő hexameterei volnának képesek leírni: ezt hallani kell; hallani kell, kivált köznapi éneklés alkalmával, az egyes hangokat, — melylyekböl szálanként sodródik össze vastag húr alakjában a' vasárnapi ünnepélyes közéneklés, hogy róla némi fogalmunk lehessen. Itt tactusnak híre sincs. Tactusnak lehetne mondani talán a'nyújtottabb vagy sebesebb éneklést, melly csaknem minde'gyik gyülekezetnél különböző : többnyire azonban ez is elvesz ama zűrzavarban, melly között a' templomi éneklés meg-megindúl, rneg- megáll Itt egyik ének-hős, megeresztve minden csatornáit, megragadja az andalgó éneket, 's vele két-három hangot, mint megannyi árkot, túlszökve, elgázolja a' halkalabbmenő hangokat, 's ebből aztán az lesz, hogy, vagy a' többinek torkába sülnek a1

véghangok, vagy ö lesz kénytelen a' nagyobb erőnek engedve, oda hátrálni, hol az éneket megkapván, a'köteleket eltépte. A' csöndesen elnyúló ének ad ugyan valami ünnepélyes komolyságot a' hangoknak; a' halkal-lejtö éneken elandalodik a' lélek, és észrevehetlenül mélyed le azon titkos érzelmek közé, mellyekböl, sokak állítása szerint, a1 vallásosság buzog föl. Én ugyan — mellesleg legyen mondva — nem szeretek titkos érzelmeket a' vallásban, mert ugy a' babonásnak és idegkórosnak , vagy a' művészeti elragadtatások után sovárgónak legtöbb vallása, — legkevesebb a' hideg ész emberének leend. Azonban hagyjuk meg a1

maga épségében korunk igen kedvelt eszméjét, már csak azért is. mert az ének hatását tisztán kiokoskodni nem lehet, és menjünk tovább! Legyen hát vontatva-Iassú népünk templomi éneke , mondja azt hosszan nyújtva és megczikornyázva, módjával még mind tűrhető: hanem van e' hosszan-nyúló templomi énekek egyes hangjai között, népünk szájában, valami ragasztó, melly azokat ollyan-formán köti össze, mint némelly rosz szónok szájában az elakadt gondolatot összecsatolja egy másikkal például a' köhentés. Ez a' ragasztó az ugy-nevezett hehentés. A' hangok vége t. i. le- vagy felhajlik, ugy, a mint a' következő hang le- vagy felkivánja, — mindaddig, míg az egyik a' másikba bele nem talál. Ez az, véleményem szerint, mi leginkább elnyavalvásítja a' nép templomi éneklését, nemcsak, hanem jelentést is zavar botrányosan. Énekelje valaki például hehentéssel egyik énekünk íme sorát: Békeséget hoz népe javára, — vagy a' sok helyen előforduló Úr Isten felkiáltásokat! Nincs továbbá ízlés, nincs aesthetica népünk templomi éneklésében, — és igy nem lehet benne harmónia. A' mit eddig némelly helyen szaggatva, néhány szebbizlésii tanító, az ugy-nevezett cantussal, az éneklésen szépített, szint annyit ártott vele későbben; miért? mert a'melly parasztgyermek egyszer cantusban énekelt, — az torkát sem ugy köszörüli, mint a' többi: ö többé tenor hangot nem mond, hanem a' helyett, kell vagy nem kell, discantizál, vagy, ha még az új bornak miatta torka el nem rekedt, altizál, — még pedig olly erősen, hogy elhallik a' faluházáig. Ezt ugyan némellyek igen szépnek, vagy alföldiesen, rettentő-szépnek tartják és benne rendkívül gyönyörködnek : holott nincs biz abban semmi szép, — sőt sokszor, egy illy kirívó hang ugy eltorzítja az éneklést, mint mikor a' simán-lefésült hajból a' szél egy csomót felkap és azt magosan