Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1842 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1842-09-29 / 26. szám

- 30§ -egymással érintésbe, egy igen parányi.csekélység lett folyvásti megzavarója a' szent békének, — a' fákról lehullott őszi levél! — A' hegybeli lakosoknak t.i. ritka esztendőben terem elég szalmájok, 's e'beli szükségüket, a' megkivántató trágya-készítésre, száraz falevelekkel kell pótol— niok. A' két szomszéd család közül mindenik, a' berek' fáiról hulló levelet a' magáénak nézte. Az egyik azért, mert az ő fáiról hullott le, a' másik azért, mert az ö rétjére hullott. A' szeretet itt igen is legjobb elhárítója lehetett volna minden kedvetlenségnek; de ez az égnek szülöttje eltávozott közűlök. Minden ősz, ennek a' viszálkodás' tárgyának összegereblyélése'idején , új háborút , és hetekig tartó csatákat szült. Több évek óta mind a' helybeli, mind az urodalmi, mind a' megyei bíróság szinte kifáradt a' magokat vétkesekké tetteknek megbüntetésében. Mert egyik viaskodó fél sem volt akármelly úton is reá bírható, hogy vagy fundusálól megváljon, vagy képzelt jogáról lemondjon. Végre a' földes ur, méltóságos gróf B. J maga, személyesen szólított fel, hogy kisérteném meg, mint lelki atya, a' versengő feleknek öszszebékítését. 'S illyen formán az ügyet hivatalos feladásomnak kelle néznem. Hogy az évek óta megrögzött roszat rögtön, egyszerre ki lehessen gyökerestől irtanom, azt képzelni nem voltam elég gyáva. De, hogy lassanként engedni fog a' gyűlölség állhatatos szeretetemnek, azt bizton reménylettem. Az idénre már nem volt több mit elhárítani, mert a' véres harcz be volt végezve. October' vége felé járt az idő, ~s a' kora tél' halottas szemfedele alá takargatta már halmainkat. A' feleket magamhoz hivattam. Mert, hogy kimenjek hozzájok, arra ez idő tájban nem volt soha elég időm , 's nem is volt tanácsos, mert mellyikhez mentem voina előbb, hogy a' másikat már ez által fel ne bőszítsem ? és mellyiket idézhettem volna a' másiknak házához? 's mi védhetett volna engemet garázdaságaik ellen, midőn a' maga kunyhójában, kivált az ily— féle emberek között, kiki joggal gondol kihághatni az illedelem' korlátin , és hajlandóbb a' rakonozátlanságokra. Eleinten mindenik félt külön vettem elő, hogy kitudjam miben áll a' dolog egész minőségében, mi ingerli mindeniket leginkább haragra, 's mellyik félen van a' nagyobb ingerültség? azután összesítettem mind a' kettőt, magam szólítván fel őket, hogy beszéljék ki egymás ellen mind azt, a' mi szivükön fekszik, csak azt kértem ki magamnak, hogy ezt, a' mennyire lehetséges, magok' mérséklésével tegyék, el nem felejtkezvén arról, hogy a'helynek, mellyen együtt vagyunk, az értelmesség' és békesség' lakhelyének kell lennie Mind e' mellett el lehet gondolni, az indulatok' millyen kitöréseinek kellett tanújának lennem, a' mire azonban el voltam készülve, tudván, hogy a' szenvedelmek'hullámai annál előbb csillapodnak le, mennél erőszakosabban kidühödték magokat a' viharok. Utóbb ugy is lett! Többszöri lármás összejöveteleink után, mellyek mindinkább józanabbakká teltéköket, közbejött intések, felvilágosítások, feddések, dorgálások által, 's mindnyájan unni kezdették a' csömörletes össze vissza kérödzését az ugyanazon keserűségeknek, 's könyörögtek, hogy összejöveteleinket ne szaporítsam , minthogy már a' többi község előtt azokért szinte gúny' tárgyaivá lesznek. Én pedig ezt kívánva kívántam. Az ember semmire sem büszkébb, mint eszére; előbb engedi magát rosznak, mint butának nevezni, 's azért semmitől sem irtózik annyira, mint a' kinevettetéstől, mert kinevetni csak az esztelenséget szokás Én tehát torzítani kezdettem az egész peres ügyet; nevetséges képekben állítottam ki a' két versengő családnak harczait ; megmutattam nekik , melly nagy kábaság parányi csekélységekért olly nagy lármát indítani, magának 's másoknak semmiért annyi nyugtalanságot és gyötrelmet okozni; ellenben melly boldogító isteni érzés megbocsátani megbántójának, embertársait szeretni, 's a' szeretetnek áldozatokat hozni; a' világ' megváltója, kinek, mint evangelikus keresztyének , hívei akarunk lenni , életét adta mi érettünk! — Sok szives, nyájas intéseim után már már ingadozni láttam legtöbbeknél a' makacs gyűlölséget, a' midőn, nagy meglepettetésemre közölök a' legidősebbik, egy közel 80 éves aggastyán, megszólalt : „de, édes Tiszteletes uram , akármit beszél, engemet csakugyan el nem tántorít- Ha az Isten engemet a' jövő őszig éltet, engem utse! az elsőnek, a' ki ezek közül a'hadak közül lábát rétemre teendi, hpgy a' levelet öszszegereblyélje, egyenesen ketté vágom a' fejét, azután akár mit csináljanak velem. Én érzem, hogy nem teszek vele roszat , 's azért minden bizonnyal nem leszek rosz keresztyén!*' —- „Megállj, öreg, az Isten' fiáért, mondék, ne szólj egyszerre annyi káromlást. Egy láboddal már sirgödröd' szélén állasz , és nem tudod , ha a' halál még ma nem ragad-e egészen annak fenekére, és te jó keresztyénnek mondod magadat , mig gyűlölni tudsz ? Nem hallottad-e ama' szentnek szavát, a' ki apostola által igy szóll. „ha valaki mondja, szeretem az Istent és atyafiát gyűlöli, hazug az; mert a' ki az ő atyafiát nem szereti, a' kit lát, mimódon szerethetné az Istent, a' kit nem lát!4

í

— Akkor az öreg, szavaimba ugratva: „de, ha nemcsak egyet ezek közül , hanem mindnyájokat agyon vertem volna is, olly kevéssé tartanám magamat bűnösnek, hogy nyugodt szívvel tudnám a' Tiszteletes ur' kezéből venni a' Krisztus' testét és vérét !" — Ijedve , borzadva állottam a' rémületes vén ember előtt, a' ki merően nézett szemem közé, nem tudván hamarjában mit mondjak , 's mi tevő legyek. Éreztem, hogy itt valami meg-