Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1842 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1842-09-29 / 26. szám

- 30? -barátném, sőt igen szívesen , a'készülethez kevés idő kell, de hiszen minek a'nagy sietség? Nem látok én ittsürgető veszélyt, nekünk előbb beszélgetnünk kell egymással. Nagyon csudáikozom, hogy te ma egyszerreolly igen kivonod, a' mi után 38 esztendeig semmi vágyod nem volt. Van okom gyanítani, hogy rugója eltökélésednek nem ollyan , mint millyent ama szentség kiván Valld meg igazán, te hallottad, hogy annak az asszonynak, kit ma temettünk, halotti beszédet nem akartam tartani és félvén nehogy veled is hasonló történjen, sietve akarsz meggyónni? Ha igy van, sajnálom a' mi történt, mert nem akarom, hogy az kényszerítő legyen olly foglalatosságra, mellyre kinekkinek önként kell készülnie. Hagyjad tehát az ur' vacsorájával élést holnapra, és ma értekezzünk annak czéljáról, hogy arra illendően elkészülhess, meri csak ugy lehet az üdvös.1

— Hát ha még az éjjel meg találok halni? — „Arra az esetre irgalmas lesz az Isten neked is, nekem is. Neked hogy méltóképen akarsz hozzá közeliteni, nekem hogy készületlen nem hagytalak hozzá járulni/* Az estvét bizonyára épületes elmélkedésekkel töltöttük és mély megilletődéssel váltam meg tőle. Más nap olly lelki készületben találtam betegemet, a' millyent mindeneknek óhajtók, kik megváltónk' végvacsorájával élnek. Nem sokára az asszony megholt és kevés ember állott sirja körül, ki könyüketne hullatott volna. Egykor néhány hetek múlva, mikor épen erős eső esett, félékeny kopogás után benyilik az ajtóm és belép hozzám a' 78 éves Sch. Gy. sok bocsánatkérés után, reszkető hangon kérdezte, ha egy igen buzgó óhajtását teljesíteni kész volnék-e? En, úgymond, megváltó uramnak végvacsorájában kívánnék vele, magammal, és egész világgal kibékülni, ne tagadja meg tőlem Tiszt, uram, szives szolgálatját. Nyakába borultam a' könyező öregnek, cs sokáig mindketten zokogtunk. — Barátom, mondók, végre szóhoz jutván, nagyobb gyönyörűséget nekem nem szerezhettél volna, mint ezzel, a'min még a' mennyekben is örülnek; mert a' mint Idvczitőnk mondja: „örömük vagyon az Isten' angyalainak egy megtérő bűnösön ! És bizonyára nagy öröme lesz gyülekezetünknek is, ha egy eddig tőle idegenkedő tagja kebelébe ismét visszatér." Erre az öreg , mint egy álomból felriasztva monda : ugy de én arra kérném kegyedet, hogy áhitatosságomat ma itt szobájában hagyja végeznem. — „Itt a'szobában, mondék álmélkodva, mennyemből egyszerre kiesve; — mi okból itt a' szobában ? Tehát a' megtérés csak félig történjen meg, kímélni akarod-e azt a'gyűlölséget, mellyet eddig tápláltál? Abból semmi sem lesz. Communiónak nevezzük mi a' szent vacsorát, minthogy ama' szent, a' világi élet' viszonyai által egymástól elidegenült embereket összesíteni akarja oltárának zsámolyánál; azért a'hivek' gyülekezetében kell ahoz járulnod, ott vagy sehol sem leszek én gyóntató atyád- Akkor azzal kezdett mentegetődzni, hogy magát elátkozta, ha valaha e' templom' küszöbét átlépné, 's nehéz volt meggyőzni arról, hogy az esztelenül kimondott átkot eltörleszteni kötelesség — Végre azt hozta fel, hogy félsiket lévén nem értendi meg a' község között szavamat, pedig kivált most előszer nagyon szeretné dorgáló szavaimat hallani. Erre megnyitván neki a' templomot, felküldöttem oda, intvén, hogy egy negyed óráig ott összeszedvén lelkének éberségét, béküljön meg a' még nem látott épülettel is. — Magával küzdve ugyan, de mégis elment Én pedig a' kiszabott idő' multával utána mentem. Bélépvén az egyházba, csudáikozva néztem körül, mert senkii sem láttam, mig közeledvén az oltárhoz, ott a földre borultan, homlokát az oltár'zsámolyára tévén, zokogva találtam az öreget, olly szívbeli türcdelmességgel tartani számadását az Isten előtt. mint ez öreget, még keveset láttam. Azután mind haláláig, melly kél évvel történt későbben, mindennapos volt templomunkban. Azt kérdezem: hieracha voltam-e , papönkényt gyakoroltam-e, midőn ezeket miveltem ? 's ha nem, ki mondhatja, hogy a' szegény kevés jelentésű protestáns pap csak akkor emelkedik valami kis potentiára, mikor világi factort irnak elébe? IV. Az ollyan ügyekben, mellyek egyenesen papi, vagy lelkipásztori körömbe nem tartoztak, hanem világi biró elébe valók voltak, elveimnél fogva, sohasem avattam magamat másként, mintha magoknak a' feleknek bizodalma barátságos közbejárulásra felhívott — Igy történt, hog> már hatéves pap vollam gyülekezetemben, és évenként igen sok megszomorító híreket hallottam egyik filiámból két szomszéd családnak egymássali villongásáról, vérengző verekedéseiről, hogy majd egyiknek zúzták be a' fejét, vagy a' másiknak törték el a' kezét, majd a' harmadiknak tiporták le oldalbordáit, — 's én a'történtekért, azonkívül a' mellyeket nyilvános tanításaimban ő reájok vonatkozólag mondhattam, sem egyiket sem másikat soha nem vontam kérdőre. Mert nem tartottam, valamint még most sem tarlom jónak, ha valaki papjának azt mondhatja : ,,mi köze van tiszteletes urnák ahoz, a' mi nem illeti? Lásson a'maga dolga után " A'patvarkodásnak eredete ez volt: egy egész helyes gazdának két fiai, atyjok'halála után, úgy váltak el egymástól, hogy az öregbik , atyjának sessiójára házasodott, az ifjabbik pedig a' tőszomszédnak leányát vévén feleségül, annál lett gazdává; a' sessión fcliil levő örökségben megosztoztak. 'S igy esett, hogy az egyiknek , a' többek közül, egy berkecske, a' másiknak az említett fekvő kis rét jutott. Eleintén a'testvér szomszédok, vagy szomszéd testvérek jó barátságban birták örökségüket egymás mellett. De utóbb elszaporodván a' két család, midőn többen jövének *