Prágai Magyar Hirlap, 1938. június (17. évfolyam, 125-147 / 4568-4590. szám)
1938-06-28 / 146. (4589.) szám
Móra Ferenc: Kincskereső kis ködmön Ma6tónfca (2) Nagyon megnyugodva tettem a kezem a kezébe, mert éreztem, hogy ez az öreg néni nem lehet más, mint a ködmön-tündér. Az ideje ugyan nem lett volna még itt, de bizonyosan azért jött elő, hogy segítsen rajtam. Hát a kincseket ugyan előadja-e mindjárt? A skatulyát az én karomra húzta, aztán ballagtunk egymás mellett apró lépésekkel az üres uccákon. Néha meg-megráztam a skatulyát, csörög-e benne a kincs. Nem csörgött, csak zizegett. Keskeny padlón mentünk át egy folyóka felett, a tündér azt mondta, jól megfogjam a kezét, hogy le ne csússzak. Jól átfogtam a markommal a vézna, finom ujjacskáit s éreztem, hogy a középső ujján keményebb a köröm, mint p többin. Aranykörme van, mint Szép Meluzinának, mondtam magamban, mint mindenféle mesékben tudományos kis fiúhoz illik. Igen takaros kis házban lakott az aranykör- mü tündér, elmondhatom, hogy azóta se láttam olyan kis házat. Nem is ház volt az, csak házacska és nem ajtó volt rajta, csak ajtócska és ablakocska és abban muskátli-bokrocska ici-pici cserepecskében. •— Mindjárt megkeressük a gyufácskát és imeggyujtjuk a lámpácskát — tipegett ide-oda a tündér és én kezdtem nem érteni a dolgot. Minek őneki a gyufácska és lámpácska, mikor sokkal könnyebben is csinálhat világosságot? Csak megkopogtatja a körmével a gerendát s abból egyszerre kipattan egy aranylámpa és ... És az aranylámpa csakugyan ott sugárzott már az asztalocskán és elöntötte fénnyel a két székecskét és az ágyacskát és sublótocskát és a falon a kakukkos órácskát és a kanári madár kalitocskáját. De én ezt mind csak később láttam, az első tekintetem a tündér ujjára esett —• és ó, nem aranyszínű volt rajta a köröm, hapern fekete. ■— Vaskörme van! — szomorodtam el. Mindegy, a vaskörmü kezecske oly gyorsan kinyitott egy faliszekrénykét és olyan fürgén szedett onnan elő fehér cipócskát, ludmájacskát, tányérkákat, hogy azt a világon semmilyen pranykörmü kéz nem csinálhatta volna ügyesebben, S ebben a percben igazán nem jutott eszembe, hogy az én meséimben a tündérek soha nem ettek libamájat — úgy gyúrtam befelé, amit elém raktak, mint akármelyik mesetudatlan, csodaködmöntelen éhes gyerek. Csak arra kaptam fel a fejemet a tányérból, mikor a tündér megszólalt: — Hát te, pajtás? Nem vagy éhes? <— De még egy kicsit éhes vagyok — sunyi- tottam a tálra. Biz ott már sokkal kisebb darab májacska piroslott, mint amekkorát én betessékeltem. A tündér kis kacajocskája újra felcsendült. — Nem téged értettelek, kis fiú. Azt a pajtást értettem, — mutatott a kályha felé a vaskörmével. A kályha előtt egy nagy fekete macska hu- zakodott és ásitozott. Az ő neve volt Pajtás. Nagyon furcsa volt ez a feketeség a csupa fehér szobában s nekem megint kezdett nem tetszeni a dolog. — Vaskörme van, fekete macskája van. Lomha, puha léptekkel a Pajtás oda oldalgott az asztalhoz, fölért majd a lapjáig. Fejét oda fektette a tündér ölébe, az pedig kétfelé szegte a maradékmájat. — Ne pajtás, ne kis fiú. ömaga nem evett semmit s ezen egy kicsit felderültem. No, mégis tündér lehet. Hát különös tündér volt. Ránézek megint a kezére, ahogy szép fehér ágyat vet a liliputi kanapéra •— hát már nincs rajta a vasköröm. Uram fia, ennek lejár a körme! Éjszakára bizonyosan leveti. Ilyent még a mesékben se hallottam. Nagyon elbámészkodhattam, mert a tündér gyöngéden megfricskázta az orromat. — Mi az, kis vendég? Mire tátottád el a szemedet? — A ... a... a körme ■— mondtam zavarodottan. — A körmöm? — nézett a tündér a kezére. — Hát mi különös van a körmömön? Gondolom, ez is csak olyan, mint más emberé. Egy kicsit eltűnődött, aztán megint furcsa, kedves kis nevetés következett. — Ahá, tudom már mire gondoltál! Nem kórom volt az, te bohóka, hanem a gyüszüm. No szép kis szücsgyerek vagy, ha még a gyüszüt se ismered meg! De most már nemcsak ő nevetett, az öreg
