Prágai Magyar Hirlap, 1938. június (17. évfolyam, 125-147 / 4568-4590. szám)
1938-06-12 / 134. (4577.) szám
6 A fkodOMM Iría: Farkas István Juan és Jósé késő este maradtak le a csapattól. Az uj orosz tankok fdidülbörögtek még,, amint fedezték a visszavonulást, de az emberiek, úgy szerteszéledtek az esőben és sötétségben, hogy hírük is alig maradt. Kis, tengerparti faluban voltak, messze hegyeket lehetett sejteni, amik őrködtek az ég fekete kárpitja alatt, de a neikibolondul't világról rejtelmesen hallgattak. Egy szétlőtt házikóban kerestek menedéket. Találomra feküdtek le a padlón, éhesen és kimerültén. Jósé sebet kapott a vállába, de érezte, hogy kisebb seb, ráér az ápolással s csak úgy futtában kötözte be tépett ingdarabbal. Juan egészséges volt, csak a fáradtság döntötte le lábáról s azzal még tizennyolc esztendeje sem bírt megküzdeni. — Ha hajnalodik, igyekszünk továbbélni — mondta Jósé. — Nekem kötözőheilyet kell keresnem, mert a seb megüszkösödik. Nagy szakértelemmel ismételte a „megüszkösödik" szót, mert két hónappal ezelőtt még Barcelonában volt orvostanhallgató s a háborút csalk mint ifjúkori élményt szívta magába. — Fenét üszkösödik, — vigasztalta őt egyszerű, külvárosi nyelven Juan, a péksiegéd — mások is megsebesültek már, most az a fontos, hegy aludjunk. No, itt valami kemény van, de most nem érék rá megnézni, mart éjjel van. Már aludt is, egészséges, mély álommal, fiatalságának erejével. A tenger felől erősebb ütemben kéredzkedett beljebb a szél. Egészen messze, inkább csak merengő, kutató szemmel kivehető távolságban apró fény imbolygóit a láthatatlan vizen. Valami cirkáló hajó lehetett. A tenger vize fel-felbodro- zódot't és ijedt halak mélyebbre bújtak haragos ölében. Az egész világ foelesürüsödött most a bizonytalanul leszálló csendbe, mely végigömlött az elhagyott falun, mint jószándéku, magát kellető melegség. Az éjszaka anyatej szelídségéivel takarta be a csuffátett nappalt és felhőt borított a csillagok fejére. Talán nem akarta, hogy igazi májusi éjjel legyen ezen a darabon, ahol a dal és az imádság már régen elfeledték egymást. Jósé pihegve szedte a lélegzetet és kezdődő seblázában nyugtalanul hánykolódott. Megpróbált visszaemlékezni az elmúlt napra, a gyors paranccsal végrehajtott előnyomulásra, majd társainak arcát idézgette s a neveiket is elmormolta magában: — A jobbfelemien Jósé mellett Löwy volt, a lembergi fiú. Amellett Nemec, a cseh. A másik oldalion Dautier, a fiatalabb. Ki is volt mögöttünk, amikor a tank ránkszaladt és majdnem magával sodort? Angol volt-e vagy orosz? De bizony akár török is lelhetett, furcsa ember volt, még a nemzetközi dandárnál is megbámulhatták vlina . . . Cih, édes Szüzanyám! Meddig kell még. várnom, szenvednem? Ekkor hirtelen teljesen józanra ébredt és megijedt. Ha most hangosan gondolkodott volna! A Szüzainyát említette! Mi közük hozzá, mikor védte őket? Valamikor, egészen kiskorában nevelték őt a tiszteletére, de most már látja, hogy bábként állították eléjük, s minden humbug. Nincs Szüzanya, csak a papok és apácák találták ki, hogy a szegény, írástudatlan népet jármukba tartsák. Lám, Oroszországiban már régen kivetettek magukból minden mairadiságot, ott teljes a szabadság s a gondolat hősei most születnek. A kiképzés idején mindent megmagyaráztak neki, talán csak ez a láz tette, hogy most gyermekkorára gondolt. — Anyám — suttogta visszaifelejtlkezve a valóságnak látszó, titokzatos szépségeket ígérő félálomba, — anyám, segíts! Juan mélyen, nyugodtan aludt. A feje lecsúszott, de nem vehette észre, mert sötét és rideg volt minden. A felhők súlyos bilincsben tartották az eget. Csak a szél járt éjjeli lesen, mint megrögzött vadász, aki miég tilalmi időben sem tud nyűglődni. Minden olyan furcsa és titokzatos volt ebben a halottnak tetsző éjjelben, mintha sohasem lett volna háború és a városokban minden kő a helyén maradt voltra. A felhőbilincsek mögött futó délibábként épségben maradt tornyok mutatták magukat. Körmenet ment végig a tejut helyén és jószagu tömjénillatot űzött maga előtt az ünnepi szellő. Tisztán öltözött, apró gyermekek sétáltak a délutánban és muzsikaszó csendült,- mint édes mákony. A felnőttek lusta kényelemmel tárgyalták meg ritka szavakban az eseményeket . . . Egyszerre aztán vihar támadt, jégeső hallott s a fák dermedten védték lombjukat. Madarak kóvályogtak nagy csapatokban s úgy kerestek menedéket, mint a kiscsirkék a kotilós körül. Sok idő telt el, talán már éjfél is elmúlt, talán már annál is több volt, mert az apró fény beleszürkült a korán ébredő, mindig józanra kialudt tengerben s a felhők széle szürkén kiitara- jozódott, mint tépett gyolcsszegély. — Anyám — suttogta Jósé. Egészséges kezét ölelésre nyújtotta s anyja kezét érezte benne balzsamos melegséggel. Akkor megfogta a kezét, magiához szorította s álmában úgy mosolygott, mintha szentképnől lopta volna le a ráfestett áhítatot. — Hoppla! — kiáltott Juan, s nagyot nyújtózott. — Ébredj, cimbora, mert itt a hajnal, aztán rajtacsipnek! Igyekezzünk miinél hamiaí- zább eliszkólni, mert a Franco-csapat itt van a hátunk mögött. Jósé fölijedt. Már derengjeJt a2 ég és olyan, BMrrmrwtfttnffiffflMii m 1938 junius 12, vasárnap* tCülőH&dlenuÍHy. Vidéki színház II. Elvették a közönség gusztusát a színháztól, — ezt akartam mondani múltkori cikkemben. Főleg a vidéki közönség gusztusát vették el, mert ez kisebb közönség, kimerülése, csömöre gyorsabban észlelhető a nézőtér üres padsoraiban. Olcsó, brutális édességekkel’ szolgálják ki a közönséget, az üzletes színház tömegfogyasztási cikket árul vidéken is, ahol nincs tömegfogyasztás. Az igazság azonban az, hogy az olcsó kiszolgálás megteremtette a lappangó válságot a nagyvárosi színházban is és voltaképpen ez a válság mutatkozik meg gyorsabban és élesebben vidéken. A probléma nem újkeletű és több mint tiz évvel ezelőtt a „Nyugat" is ankétot tartott a színházi válságról. Ez persze olyan akadémikus mellébeszélés volt, a válság ment a maga utján, nem hagyta magát zavartatni... Időnként elmaradtak a tünetek, mint a vérbajnál, bevágott egy-egy nagy siker, szerencsés egyvelege romantikának, édességnek, „bemondásoknak". A jó színjáték és kiállítás Budapesten megtette a magáét, ó, akadtak darabok, amelyek elfutottak százig, kétszázig. Aztán megint kezdődött a hőmérő nyugtalan ugrándozása. Ma már nincs középút többé, ma már ott tartunk, hogy vagy százas széria, vagy bukás. A pesti színházak állandó harcot folytatnak a letért, arra vannak beállítva, hogy egy nagy sikert kell kifogniok a szezonban, rá ked hibázniok a darabra, amelyikben „pénz van". A legtapasztaltabb színigazgató sem tudja ma már ezt előre: próba szerencse! Nagyvárosban — megint visszatérek egy percre a múltkori cikkre —- a mozival való szerencsétlen versenyfutást folytatják a színházak, vidéken pedig, ahova ma csak a fővárosi színház anyaga kerül, ez a versenyfutás sokszor eredménytelen. Eredménytelen, mert a vidéki színház távol van attól, hogy játékban és kiállításban versenyezhessen a filmmel, nem szólva a filmtémák növekvő művészi igényességéről. A vidéki színház mindenütt komoly válságban van. Nemcsak a kisebbségi magyar színpad, hanem a magyarországi vidéki színpad is. A fokozatos leromlás egyre szembetűnőbb, a versenyképtelenség egyre tátongóbb. Akárhogy szépítjük és kerülgetjük művészi elméletekkel, a színházi válságot a film idézte fel és kétségtelenül ez az oka, hogy vidéken a válság kiélezettebb és gyorsabb ütemü. A kérdés adva van: végleg legyürheti-e a mozi a színházat, elsősorban a vidéki színházat? Meggyőződésünk az, hogy nem. A vidéki színházat sem. Minthogy azonban a betegség a vidéki színházban mutatkozik meg a legerősebben., a gyógyulásnak is a vidéki színházban kell kezdődnie. Az a harminc esztendő, amely alatt a filmipar kivirágzott, fokozatosan lesorvasztotta a vidéki színházat. Az uj találmány első áldozatáról, a nemzeti kultúra igazi napszámosáról van szó, illik tehát aggasztó, de *— mondottuk — nem reménytelen sorsával egészen komolyan foglalkozni. A rontás, amit a film véghezvitt a vidéki színpadon, kétféleképpen történik. Felfokozta a közönség igényét a színjátszás és kiállítás iránt és egyszerűen elvonta a közönséget a színháztól. Ha visszagondolunk a harminc év előtti vidéki színházra, elszorul a szivünk. Terebélyes, igényes kultúrintézmény volit, fantáziánk, életörömünk legvonzóbb hajléka, világos volt, mintha apró lámpát égettek volnia a halászbárka mélyén. Megtörölte a szemét és eszmélni kezdett. Ép kezével még édesanyja kezét fogita, hogy soha el ne maradjon melillolie s most félig ébren, félilg álomban olyan tanácstalanul nézett, hogy minden elmúlott mellőle s a rossz álmok szívlelhető valósággá ágyazódtak benne. — Mi az, mi? Mit szoirongatsz úgy? — kérdezte csodálkozva Juan, — Mutasd meg már, hogy máit találtál? Jósé elpirult. Még mindig, az édesanyja keze volt s most edszégyelte magát. De a másik pillanatban már maga is 'érezte hogy valóban kezében tant valamit, amit álmában szedhetett fel s hogy az álmot megédesítse, görcsös mozdulattál magáinál tartott. — Valami szobor vagy mi a fene — mormolta Juan. — Mutasd csak! Jósé szétnyitotta a tenyerét. — Madonnái! Anyám! — kiáltotta régi édesség gyönyörétől ittasan. körülötte forgott nagyravágyásunk, szerelmünk, emlékünk. Szándékosan kerüljük a kulturhivatás sznobos hangsúlyozását, mert a vidéki színház akkorban szinte észrevétlenül, a legtermészetesebben teljesítette ezt a hivatását, életesen, levegősen, emléket- adóan. Játszott a vidéki színház mindent: tragédiát, operát, népszínművet, vígjátékot, operettet, klasszikusokat és modernet egyaránt. Volt divatos operett is, amit a közönség akkoriban épp úgy falt, mint most, talán még inkább: nagy élmények, szerelmek, házasságok épültek a híres operettek hangulatából, örökéletre szóló szerelmi vallomásokat közvetített a nagy ária. Igaz érzelem, 'főleg pedig igaz muzsika volt ezekben az operettekben, ha nem is burjánzott úgy ez a műfaj, mint manapság. Emlékezetes színésznők és színészek szerepeltek, -a primadonna a vidéki élet királynője volt, pedig valamely nagy társulatnál nemcsak egy primadonna volt, hanem kettő. Egymással versengtek, a helyilap megszavaztatta a közönséget érdekükben s nem volt előadás hatalmas virágcsokor nélkül. De a rózsaszínű operetten kívül megvolt minden: a színigazgató éppen olyan nyugodtan tűzhette ki a Traviatát, mint a Hoffmann meséit, a Lear királyt csakúgy, mint Don Carlost, A cornevilleii harangokat, A képzelt beteget, a Vadkacsát, A balga szüzet épp úgy el lehetett játszani, mint A piros bugyel'lárist és a Cigányt. Mindenre volt közönség, tehát minden szerepre volt szinhész, énekes és drámai szi- nész kiadósán. Díszlet is volt, zenekar is volt, a leghíresebb katonazenekarok álltak a vidéki színház rendelkezésére. Nem volt minden este telt színház, mégis megélt a társulat és szerény vagyont gyűjthetett az igazgató. De ne édelegjünk a múlton, — azt kell tudnunk, mi a teendő ma. Hatalmas, el nem hanyagolható értékről van szó, ki kel! hát mondani a nagy szót: mentsük meg a vidéki magyar színészetet. Itt helyben, sürgősen. A távoli, ma akadémikusnak látszó, de egyetlen célravezető feladat: visszavezetni a közönséget a művészi mondanivaló igényességéhez. A csömört okozó édességtől az éltető, soha meg nem unható kenyérhez, a tingli-tanglitól — Az ember tragédiájához. A világirodalom, a belső nemes művészet az egyetlen menedéke a vidéki színháznak a film langyos, áporitó özönvize ellen. Ez a távoli cél — ismételjük, — de máris el kell indulnunk feléje. Az elgyengült beteget pem állíthatjuk ki erőszakkal az egészséges élet tisztitó szélvészébe, a betegnek magának kell kívánnia a friss levegőt. A közönség elrontott ízlését magának a közönségnek kell megjavítania. Igen, társadalmi összefogásra van szükség, megint és pedig nagyon fokozott mértékben. Egyszerűen: a közönség necsak üzletfél, hanem mecénás is legyen a színházban. Ne törődjünk azzal, hogy mi van másutt a vidéki színházzal, mi fogjunk itt hozzá a talpraállitásához, nekünk fontos, nagyon fontos. Tegyünk, példát és a jó példát követni fogják. A társadalmi szervezkedés régi keretei megvannak, de helyenként elsorvadtak és a tömeg kihullott belőlük. Most készülnek a nagy felújításra, a Szimpártolö Egyesület a közeli napokban tartja Kassán nagy átA kezéből csonka Madonna-szobor hullt ki é% egy ezerszer látott, tiszta arc nézett föl rá embermaigiasságba. — No nézd! — csodálkozott Juan, de utszéli hangija egy árnyalattal tisztábbra vált. — Babona ugyan, de azt mondják, hogy szerencse kíséri azt, aki Madonnával álmodik. Akkor hát menjünk, amíg' nem késő. Legalább egy naipipal toldjuk ki aiz életet! Fütyür észni p óbált és úgy keresett utat a törmelékek között. Jósé hallgatagon ment a nyomába, de először miég fölemelte a poriból a csonka Madonnát s hirtelen mozdulattal a kenyér- zsákjába tette. A tenger felől; irózsaszimü fátyol terült eigy darab égboltra. Vidám sirályok mit sem sejtve hajnali szárnyalással csapkodták a lecsendesült vizet. Juan és Jósé egymás mellett mentek és velük ment a Madonna, hogy elkísérje őket a szenvedéseken és megaláztatásokon által, saját élete árán is, mint jóságos, mindenkinek egyszerre simogató, kedves anyasziv, •«. -s -g > j szervező közgyűlését. Tudjuk, hogy a lelkesedés megvan és minden kilátás megvan, arra is, hogy a vezetés a legjobb' kezekbe fog kerülni. De éppen: több feladat vár erre az erkölcsi testületre, mint amennyit legszebb régi virágzásaiban kitűzött maga elé. Az egyesület a konjunktúra idejében alakult, azóta pedig sok minden megváltozott. Az átszervezendő Szinpártolö Egyesületben nemcsak a vezetőségnek, de minden egyes tagnak tudnia kell, hogy feladatát nem rótta le, mikor a tagdíjat befizette. Még kevésbbé rótta le azzal, hogy a szini- szezon kezdetén megtartott ankéton közli kulturális követeléseit az igazgatóval. (Az idén is volt ilyen ankét, a színigazgató meg is próbálta előadni a kívánt darabokat, de a nézőtéren alig voltak annyian, mint az ankéton.) A Szinpártolö Egyesületnek a színház pártolásával1 kell foglalkoznia. Vagyis elsősorban azzal kell törődnie, hogy a közönség bemenjen a színházba. A színházba járó közönséget kell megszerveznie, nemcsak az egyesület tagdíjfizetőit. A Szinpártoló Egyesület vállalja elsősorban az üzleti, ne pedig a művészi gondokat, hogy igy a színigazgató elsősorban a művészi, ne pedig az üzleti gondokkal törődjék. Az egyesületnek módjában van a közönséget visszanevelni a színpadi művészethez, a színigazgatónak ez nincs módjában, hiába okolják elméleti bőik cseink egyszerűen a színigazgatót a közönség ízlésének elrontásával. Legkevésbbé okolhatják a vidéki színigazgatót. Tanuk lehettünk rá, hogy a vidéki színigazgató erején felül kísérletezett a tiszta művészettel, eleget szégyelhettük magunkat néhá- nyan, az üres nézőtéren lézengők, a távol- maradt közönség miatt. Az egyesületnek előbb gondoskodnia kell a közönségről, azután követelheti a nemes művészetet a színpadon. Mindenképpen el kell jutnia odáig, hogy jkövetelihesse. Széles propagandával, előadásokkal, újságcikkekkel, személytől személyig való toborzással. Az egyesület vegye kezébe a bérletrendszer uj kiépítését, nem tetszéssze- rinti előadásokra szóló szelvények árusításával, hanem határozott, páros és páratlan napokra szóló 'kötelezettséggel. Ahogy a régi békeidőben volt például a kassai színházban. A páholybérlő ma mecénásnak érzi imagát akkor is, ha három-négy gazdag család áll össze egy páholy szelvényeinek a megvásárlására, amiket akkor vált ki. ha akar, — a kötött bérletben azonban sokkal különb mecénás lesz valamely szerény erkélyülés állandó bérlője. Legelőször is meg kell szervezni a színpadi művészet barátainak társaságát. Ezek a szezon elején bérletet váltanak meghatározott számú, a hét bizonyos napjára kitűzött előadásra, amelyen igényes, művészi prózai mü kerül színre. Ezt a szervezést is csak a Szinpártoló Egyesület végezheti el, a színigazgató maga képtelen rá. Ez a kezdet, amely idővel megteremtheti a széles divatot. Meg kell teremteni a becsületes színpadi művészet divatját. A divat a művészetben sznobizmussá válik, de az sem baj. A jól tenyésztett sznobizmusból nő ki idővel az igazi művészi hozzáértés. A súlyosan elrontott ízlést ma már csak a sznobizmuson és a társadalmi kötelezettségen keresztül lehet visszavezetni arra a természetes hajlamra, amely tanulságot és élményt igényel a színházban. Talán naivitás ennyi mindent követelni a kő zönségtől és a Szinpártoló Egyesülettől. Pedig követelni kell, mert a színpad győzedelmeskednék a mi segítségünk nélkül is. Csakhogy az már nem volna a mi színpadunk. SÁNDOR IMRE. A Kh Magyarok Lapja rejtvényszeivénye A 24. szám rejtvényeit megfejtette: \ HőSgyeimi Le a köt@ISiveI! Itt a XX. század |j szenzációja a szab. £ ^ @2*3 Síi a kézikStökészűlék Munkája kézimunka, minden kötési minta köthető. Néhány óra al itt köthet magának .pullovert, blúzt, vagy ruhát. Kezelese egyszerű. Ára szállítási költséggel együtt 30> P., amely összeg nemzetközi postautalványon előre beküldendő. Kérje X. ismertetőnket. Áruforgalmi Kft. Budapest IV. SUtő-i^cca 2. féíemelet 3.
