Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)
1938-04-10 / 84. (4527.) szám
6 1938 április 10, vasárnap^ ~MlEL'-' Min nevettek s min rémüldöztek Bolyongás a Jókai Egyesület könyvtárában elődeink ? Irta: Szombathy Viktor KOMÁROM. — ... Jó néha visszatekinteni a múltba s ezen a lüktető, lázas, izgalmas tavaszon elővenni ó-könyveket, régi ritkaságokat, hogy megpihenjen a lélek s ha lehetséges, legalább néhány óráig feledkezzünk a régmúlt időkbe. S a régi jó idők leg- hübb visszaidézői a könyvek. Családi könyvtárak gazdag sora Ezekről a régi könyvekről kell beszélgetnünk kissé, abból az alkalomból, hogy a Jókai Egyesület — a múzeumi gyűjtemények alapos rendezése után — nagyértékü könyvtárát kezdi újra rendezni, csoportositaHUBERT J J. pezsgőgyár POZSONY-BRATISLAVA ni. Ez a könyvtár jelenleg mintegy 40.000 kötetből áll, legeslegnagyobb része régi családi könyvtárak gyűjteménye. Modern könyv itt alig van — kivéve a fordulat utáni, szlovákiai könyvek gyűjteményét s a komáromi nyomtatványokat —, a könyvtár a háborús gyűjteménnyel úgyszólván lezárult. Nem is fölületes könyvolvasónak való könyvtár ez, annál inkább tudósnak, irodalomtörténésznek, kutatónak, iróembernek. Kulcsár István, az Ányos-család, a Ghyczy-, a Szilvay-család, idősebb Szinnyey József, Palkovich Viktor, a régi Komárom-várme- gve könyvgyűjteményei vannak itt főképen. Százéves gyűjtemények, néhány lelkes könyvbarát egész élete munkájának gyümölcsei. Olyan értékek, hogy ma alig fölmérhetek, a magyar művelődéstörténet s a könyv- nyomtatás szempontjából pompás adatok. Kiegészíti ezt az érdekes folyóirat- s újság- gyűjtemény: a napóleoni idők újságjai éppúgy megtalálhatók itt, mint a Klapka tábornok Komároménak hírlapja, Kossuth negy- v' nnyolcas lapja, a kiegyezés utáni idők s a világháborús esztendők újságjai, egészen a mai napig ... A gyűjtés ma is folyik kellő rendszerességgel. A gyűjtemény egyelőre a nagyközönség elől zárva van, a rendezés befejezéséig. Hadd mutassunk be azonban időnkint belőle néhány érdekesebb s jellegzetesebb darabot. Napóleon Horaliusa Finom vörös bőrbe kötött, aranyozott nyomású zsebbeli könyvecske. Papírja is finom, betűi a mai nyomdáknak is díszére válhatnak. Párisban adták, ki, — mint a könyvön írva vagyon: ANNO VIII, 1800. Horatius versei. Horatius minden munkája helyet foglal, ebben az ínyenceknek való, finom kötetben. Hanem ilyen Horatius-kötet- ből több is lehet, egymagában a kötet még nem ritkaság. Könyvolvasó ember számára izgató azonban ez a textus: „A könyvet I. Napóleon, a Francziák páratlan dicsőségő császárja ajándékozta egyik kedvelt tábornokának, aki ezt egy magyar-osztrák bajtársának, ez pedig barátja, Szlávy Ede, Pozsonyban lakó nyugalmazott őrnagynak emlékül adta. A sors szeszélye a nevezett hadaggastyánnal 1868-ban összehozván, tőle e könyvet, — mert idézel vendégszerető I házában süvével, a vagy 200. év óta ősi fészkéből elköltözött úgy nevezett „Bihari" Turzók utódjával Ignáccal találkoztam, mintegy e viszontlátás megörökítéséül kapva, azt rokon barátjának, nemes Szilvay István, Trencsény vármegye árvaszéki ülnökének szives emlékezetül a mostoha idők előidézte szétdult családi könyvtárának immár folyamatba tett gyarapítására nyújtja Trencsényben 1886 nyarán Enyédi Turzó Miklós kir. tvszéki jegyző.” Illő kegyelettel forgatjuk e finom könyvet. Habent sua fata libelli, valóban. A Szilvay-család könyvtárát a SzMKE-nek ajándékozta néhány évvel ezelőtt s a könyvtár most a SzMKE letétje a Jókai Egyesület nagy könyvtárában. Ezzel együtt a finom Horatius is. Horatius mellett egy másik, apró, finombetüs, 400 oldalas kis könyvecske pihen: P. GYLLII, de BOSPORO THRACIO: Lug- duni Batavorum, apud ELZEVIRIOS, anno 1637. — Leydenben készült Ízléses kis Elzevir ... .Rajzmetszeteit valaki kézzel színezte ki. Min mufattak eleink ? Vékonyka, fűzött könyv, 1833-ban nyomták Pesten. DEMOCRITUSI CSEPPEK, Szekrényesy-től. így jelzi a címlap s a könyvet Lan- dauer nyomta, viszont Hartleben K. Adolf könyvkereskedő tekintette tulajdonának. Ebben a könyvben csupa tréfa van. pontosan százat gyűjtött össze Szekrényesy ur s hogy az olvasót bevezesse a nevetés rejtelmeibe, előszót is ir a nevetésről, eképen: „A nevetés éltünk valódi fűszere, testünk egészséges rázkódtatója, s lelkünk szellőzője; szóval, reánk nézve az, a mi a jóltévő mennydörgés a természetre nézve. Mig azért más az életet legrutabb oldaláról tekinti s pókként minden virágból mérget szív; nézzük mi azalatt azt furcsább oldaláról, s ott is, hol más tűnődik s bosszankodik, mi De- mocritusként — inkább nevessünk.” Az olvasó talán megengedi, hogy a jóltévő mennydörgést előidéző democritusi cseppekből néhányat idecsöppentsünk: 1. „Egy város Magyarországon egy ünnepet éjjeli világítással akara diszesiteni. A város dobosa, se német, se magyar, martia- lis komoly tekintettel zörgeté tehát a szegleteken a dobot, hogy a gyertya gyújtás idejét köz hirré tegye, de rossz német lévén, (— mert nota-bene ezen mágyar városban németül volt a hirdetés —) e kép kiáltotta el magát: „Sobald das Rathaus brennt, soll jeder sein Haus anzünden.” Az az: mihelyt a város háza ég, kiki gyújtsa fel a maga házát!” 2. „Az utósó országgyűlés után X. városa azt végezé, hogy az eddigi gelobt sey helyett „dicsértessékkel” jelentse fertályonként, hogy ő a városra vigyáz és nem alszik. Ez már igen dicséretes dolog, — jegyzé meg erre egy elméncz — lám itt a honi nyelv terjesztése közóhajtás szerint felülről kezdődik ...“ 3. „Valaki két egymás ellen dolgozó ügyvédeket az ollónak két élivei hasonlitá ösz- ve: Egymásnak —- úgymond — semmit sem ártanak, s csak azt metszik meg, ami közik- be jő!” 4. „Mit csináltatok azalatt, mig én oda voltam? — így vévé kérdőre egy anya hazaérkez- tekor két serdülő leányát. Én, felel a nagyobbik engesztelő őszinteséggel, azalatt az ablakon néztem le. Hát te? — kérdi az anya a túlsó szegletbe vonult kisebbiket, ki nénije lassú feleletét nem jól hallotta. Én — édes anyám — mond habozva — én, nénémnek abban segítettem!" 5. „Tud-e az ur magyarul? — igy szólitá meg egy paraszt a pesti Rózsapiacon; s midőn e kérdés különösségén áknélkodám s a kérdezőt ebéli kétkedéseiért dorgálni kezdeném, — ne haragudjék — úgymond — az ur! Már két urat hiába szóldték meg, pedig azoknak bajuszuk is volt. (öh, te dicső nemzetisedés!)'* 6. „A bájoltó művész, Hagn kisasszony egyik játékján a pesti játékszín legszorosabb értelemben olly igen tömve vala, hogy egy falusi ur hátra tekintvén, ha valljon a lógek is olly töm- vék-e, mint ide lent? — fejét nagy szorultság miatt többé előre nem csavarithatta s úgy maradt a feje játék fogytáig!" 7. „Valaki egy közpénztárban pénzt fizetvén le, arról nyugtatványt kére. Az nem megy, uram, feleié a tárnok, szemöldjeit komoly tiszti re- dőkbe szedvén, jöjjön az ur délután, a nyugtatványt előbb még concipiálnunk kell." 8. „Fényes pompával fogadtatott egyik európai udvarnál a tőrök követ s ez alkalommal — természetesen — az éltes udvari dámák is mutatni kívánták magukat. Minden szép, minden dicső, monda a musélman, csak a mi az egy háremet illeti, ez egy kevéssé roszsz Ízlést mutat!" íme, ezen mulattak éleink, pontosan száz évvel ezelőtt... És min rémüldöztek ? Vegyük elő a „NOVELLÁK Kuthy Lajostul" cimü kötetet, amely Bmich Gusztáv sajátjaként 1843-ban nyomódott Pesten. Kuthy, a „Pesti titkok" tudója, afféle korabeli Wallace-nek is számíthatott, mindenesetre divatos iró volt s értett ahhoz, hogyan csigázza fel az olvasó érdeklődését, izgalmat hogyan okozzon neki. E novellái a romantika, a vér, a borzalom, a szerelem csodálatos vadhajtásai. Nem is tartalmuk a fontos a mai ember számára, — eredeti francia s német mintái sokkal jobbak voltak, — hanem a mód, a stílus, ahogyan történetei szóltak: „Egy viharos éjjelen minden csillag kialvék Buda fölött. Még akkor világító lámpái nem vajának, mert amit el akarok beszélni, 1437-ben történt. Égen s földön nem volt semmi fény. Némán feküdt a tömött éjben az ősváros, mint egy vak rém. Csak az északi orkán dühöngött, a vár bástyáinál, mintha irtózatos méhraj zsibon- gana óriás kas között. Hirtelen vörös folt kerekedett a király lak kormos csarnokán. Miért e szokatlan fény az éjfél óráiban? Talán a kösz- vényes király haldoklik . . .? Nem .. .! hiszen azt lekiáltaná a lélekharang. Vagy csak éber kínjai üldözik annyi bűn után .. .?" így kezdi a novellát. Egy lovag mászik föl titkon a várkastély ablakára, hogy meglesse Ciliéi Borbálát, Zsgimond feleségét s közben monologizál a dereik lovag: „Az önérzet ebei verték föl fektéből az erkölcs tépett testével táplálkozó szörnyet . . .? vagy uj tolvajnak fecsérli orgazdául a férjnek esküdött jogokat.. .? Várjatok, én fölhágok a csarnok nyirkos rovátkáin s bár illy merények veszélylyel járnak, fölhágok mégis. Hadd verdessen hideg szárnyaival a felülről zugó szél, nem bánom . . .“ Röppenjünk át a novellásköteten s a Mátka- áldozat cimü novellát kezdjük olvasni figyelemmel. A Mátkaáldozat Írója 1809-ből keltezi önvallomását, ilyenformán: „Itthon vagyok temérdek kínommal. Annyi éve után a fővárosi fesznek, egyszerűen jelenhetek meg a szabad természetben. Előttem nőnek ismerős mezei füveim, mellyek között gyermekéveim kevés baját hamar elfeledem. Élnek a bokrok, mellyeken gyakran lesék fészkelő madárkát s járom a kert-utakat, hol annyiszor eltévedek esti játékaimban. Csalódbokrain látom születni az átyolrózsa ezergyermékét, mit költők lapjain a virág bokraiban félszegül ismer a város népe. Miért nincs számomra szabad lélek - zet a béreztetón, enyhítő csepp a hideg hegy- árban?" Tisztára Werther-keservek, Goethe lángesze nélkül. A „Vetélytárs" cimü novella is a szerelmes szivek borzongatója: „Hah, itt van ő, lőtt vaddal jő! kiáltó kitörö örömmel a leányka s 'becsapván ablak-szárnyait szabadra nyíló csarnokba futott elfogadni a kedves érkezőt. Érez tekintetű férfiú érkezett elébe holt testet vetve lábaihoz e szavakkal: Vedd gőgödért e hálabért! — Dezsőm, szerelmem, fölsikolt kétségbeesetten Lizinka, lelketlenül hanyatlva Jenei holt testére. Harmad napra kettős sírkő jelzé a mátkapárt." Kuthy Lajos tudta, mivel szerezhet örömet a regényes hajlamú kisasszonyoknak, akik árnyas méhesekben olvasgattak szerelmes történeteket s most, hogy az egykorú könyvék porát elfujjuk, végiglapozzuk a könyvtár száz és száz ritkaságát, értékes nyomtaványát, meg kell vallanunk. hogy az ember, — ahogy a könyvek mutatják, — mindig egyforma volt. Sem jobb. sem rosszabb a mainál. Örök ember. Nincsen könyv, amely mást mondana ennél... Pmsohqí létek Irta: Mezei Gábor Mosolyogsz? Azt gondolod, a lokálpatrióta beszél belőlem? Igaz, Pozsonyban láttam meg az áldott napvilágot Ez eltagadhatjatlan. De ha történetesen nem ott születtem volna, a pozsonyi lélek varázsa akkor is megkapna. Ismered a helyzetet: a germán, a magyar és a szláv rí^elvterület ütközőpontjában, három kultúra kereszteződésében fekszik a kedves barokk város. A négytomyu jellegzetes várrom, domb tetejéről néz a látóhatár felé. Hová tekint? A messzeségben a magyar alföld síksága kezdődik. A város mögött a Kiskárpátok nyúlványai és nyugatról Hamburg meg Becs integetnek, E három tényező határolja meg a pozsonyi lelket is, S mig a szőlőhegyek között szilaj csárdás zendül, fiatal leányai németül csacsognak, magyarul kurjongatnak, Peperl, az őspozsonyi úgy csapja a szelet a magyar- ruhás, pártás Katónak, hogy jobb, ha nem is beszélünk erről. A lélekelemzés finom és fölöfctéb érdekes tudományának pár excellence alanya lehetne a pozsonyi ember. Tudod, mindig kissé szerelmese voltam az osztrák életformának, amely könnyed, gracióztis és vidámságával az élet mélységeit takarja. Annyit reklamálják a szlovákiai magyarság körében a nyugati magyar típusát, a humanista gnoáolkozásu embert, amely eszmény és cél egyaránt Nos, ha van magyar életforma, amely elsa'nyúlás nélkül meg tudta közeli terű ezt az eszményt, akkor ez Pozsony életformája. Mosolyogsz? Igen, megteheted. Nem vesz- sriik zokon. Hogyan is értenéd meg te, aki csak törve beszéled a németek és mégjobban törve a szlávok nyelvét, hogyan is értenéd meg te, tiszta magyarságodban, a szélek életét? Amit nagyhangú politika évek óta gar- ral hirdetett, a középeurópai megbékélés és együttműködés, azt megtalálod kicsiben a hajdani magyar koronázó városban. Mert a kicsinyes torzsalkodásokon és türelmetlenségeken túl, a pozsonyi szív győzött eddig mindig és győzni fog a jövőben is. Mert a humanizmusnak sokféle formája lehet, a légies, szemöldök-feLhuzó, orrcimpát-tágiíó, hűvös és intellektuális szellemiségtől, az egyszerű, természetes emberségességig, a félszeg, bécsi „aranyos sziv“-től a pesti körhinta hajóslegényéig, a Liliomig. Lehet, hogy mindez zavarosnak tűnik neked, pedig, hidd el — nem az. Még ókkor is, ha javíthatatlannak tartasz, be kell jelentenem, hogy a pozsonyi lélek amalgamizáló ereje változatlanul hat ma is. Elmondjam annak a cseh- nek az esetét, aki Pozsonyban leszoko tt a sörivásról, és a kapások borait kortyolgatva magyar nyelvtant magóli? Vagy a német családnak históriáját, mely addig járt le István-nap- ra Budapestre, amíg leányai nyalka magyar vőlegényt nem szerezlek? A Pozsonyba került csallóközi magyar kislány hétköznap dimdli- ben jár talán, de az iskolában, ahol tanítónő, magyar nyelvre oktatja az apróságokat és vasárnap, a csárdás közben szerelemmel hajtja pártás fejét Peperl vállára. Elárulom nevét: Katónak hívják, ismerősünk. De csitt, szót se többet róla. Német-magyar lakosság, magyar történelem és múlt, szlovák és cseh jelen, — kell-e ennél jobb „középeurópai együttműködés"? Mindamellett, a pozsonyi lélek igazi titkairól sokat mesélhetnék még. Bizony, merengés nélkül nem lehet cigányzenét hallani, tokajit inni ünnepnapon, magyar lányokat csókolni. Észreveszed, hogy hány lélek lakik az igazi pozsonyi szivében? Ezek a sorok pedig abból az alkalomból kerültek a papirosra, hogy a prágai postás könyvet tett az Íróasztalomra. Budapesten a Révai-nyomdában készült, szerzője Aixinger László, címe: Pozsony. A város-könyvek sorozatban jelent meg. Előszavát Jankovics Marcell irta. A képekkel illusztrált kis mü, röviden, színesen, ügyes és élvezetes csoportosításban mutatja be a város múltjának emlékeit, történelmét, magyar szellemiségét és vonatkozásait, majd áttekintést nyújt a máj Pozsonyról, őszintén mondhatom, magyar nyelven már régen nem olvassam ilyen kellemes, precíz és találó város-leírást, mint Aixinger Pozsony- könyvét A négytomyu várrom domb tetejéről néz a látóhatár felé. A domb alján magyarok, németek, szlovákok, csehek nyüzsögnek ma. Kész és félig kész pozsonyi lelkek, Középeurópa etí miniatűré, s ha tetszik, egy speciális emberségesség: humsnité de Fressbourg ... Lokálpatrióta vagyok? Ilyen kijhülmények között vállalom, még innen Prágából is. És ha kedved tartja, mosi mosolyogj, öregem. Nem vesszük zokon.
