Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)
1938-04-16 / 89. (4532.) szám
20 íéüÜBÍ lm rifíilffWTHlttliTPv 1938 április 16, szombatsarai Édesapám mesélte el a kedvei esetet egy langyos tavaszi délutánon, mikor először mertük eza- lonnasüté.ssel fűszerezni az estihajnali szalonkalest. Kedves emlékem az a.z este azért is, mert — mint ötödikes gimnazista — először kaptam „nagy- puskát44 a kezembe. Addig csak hatos flóberttel volt szabad verébre, szarkára vadásznom, persze, golyóval. — A történet is „a14 puskáról szólt, mely sokáig ott függött a fegyverrámán, mint régi-régi, előtöltős időkből megmaradt emlék, nem- r-gibén alakíttatta át édesapám „lankaszte-rré44— a fia számára. így lett az ő első nagypuskája az én elsőm is. De hadd beszélje el ő maga az esetet: — A hatvanas években történt, amikor a szomorú emlékezetű Badh-korszak utolsókat, — de nagyokat rúgott. A K. K.-uralom ~ még nem került volt közbe a nagy, közjogi jelentőségű ,,u. betű sem, — úgy keverte a maga alá kényszeritett sokféle nációt, mint a sipista a kártyát, azzal a szándékkal, hogy a monarchia sokféle nációja egymást németesitse el. így került egy N. nevű olasz piarista páter Selmec-re tanárnak a gimnáziumba. Kifelé szigorú aszkéta volt, diákok réme, befelé aranyos szivü pap-bácsi. Ezt persze csak mi, a rokonság vettük észre. Nekem úgy volt rokonom, hogy édesapám meglátta a látogatásra jött testvérét, megszerette, el is vette, de az Itália kék *ge alatt született szegény édesanyám nem bírta tokáig a solmecvidéki zord éghajlatot. Mikor ez a történet megesett, én már anyátlan árva voltam. A jó N. páter tartotta tovább is a szoros jóviszonyt velünk s hűen vezetett latinnyelvü naplójába 186... virágvasárnapjára is beirta a nap fontos eseményét: „ALphonsus novis colihurnis Wind- eohachtam ivit.“ Ami mindössze annyit jelent, hogy „Alfonz uj csizmában ment Szélaknára44, de rám nézve igen mély jelentősége volt az esetnek. Több ok miatt. Legelőször azért, mert az uj csizmát maga a jó önkii mérette a lábamra, másodszor, mert gyönyörű, magyar szabású, rámás csizma volt. Olyan ..csakazértis44 magyar csizma, a paszománttal kirakott magyar diákruhához.— Ez volt a kártyakeverés eredménye, hogy még az Olaszországból a német Seirneere dirigált piarista, páter is — elmagyarosodott tőle. — A mi magyar nevünk is egészen újkeletű volt. Alig pár hónapja (hirdették meg Esztergom és Hont vármegyékben, ahol a Siegler-familia tagjai éltek, hogy az Udvari Kancellária 10 pírt. lefizetése ellenében megengedte Siegler Józsefnek, Esztergom váró* főbírójának és testvéreinek, — többek közt Vilmosnak, az édesapámnak — nevüknek Szik!ay-ra való magyarosítását Hát ez is olyan „csakazértis“ volt, néma tüntetés a „zsarnokság44 ellen, mint a vitézkötés és a rámás csizma . — No, de ha ilyen nagy feneket kerítek a dolognak, elrepülnek a snepfek! — Akkor is nélkülünk röpködtek azon a tavaszon, pedig minden reménységem megvolt, hogy már én is beleszólhatok egy-egy nagydob-ütéssel az esti snepfhuzás isteni szimfóniájába! — Mert az uj csizma is egyik láncszem volt, abban az oki és okozati láncolatban, melynek végén ott fénylett a biztató reménység horgonya. Édesapám már karácsonyra meg akart lepni egy „nagypus- kával“, — ez a szépmtivü, egycsövű se rétes jószág volt, — persze, még kapszlis. előtöltő, de éppen N. bácsinak rólam való, nem valami hízelgő véleménye miatt — egyelőre az édesapám duplája mellé került a fegyverrámára, mint „noli me tan- gere“, elérhetetlen vágy-álom, vagy talán, mint örökké szem előtt lebegő figyelmeztetés: „Tessék megjavulni s tiéd leszek.14 — Ha tehát N. önkii, ahelyett, hogy uj fél talpat veressen a régi lyukasra, uj csizmával honorálta megfeszített, igyekezetemet, jogos lehet a reménység a karácsonykor Ígéretnek maradt puskára is! No nem? ... Az énekes rigó megszólalt egy kopasz nyárfán, elkezdte már esti imádságát. Édesapám felneszeit rá, tudta, hogy egy kurta félóra múlva ' kezdődik a húzás, rövidebbre fogta a meséjét: — Arra nincs már idő. hogy elmondjam, mi■ Iyen büszkeség dagasztotta kebelem, amig az uj csizma viszont a sarat dagasztotta Selmec és Szélakna, — pardóu! Schemnitz és Windecihacht— között az utón. És amit vártam, be is teljesed ett Álmaim álmát nem a fegyverállványon találtam, de szépen lefektetve az ágyamra, jeléül annak, hogy ezentúl az én tulajdonom. Árra sincs idő, bogv beszámoljak, hogy csókoltam össze a drága jószágot 8 csak azután döbbentem rá, hogy mégis, az első örömcsók talán annak a kéznek járt volna ki, amelyik odatette. Nem lett baj éhből a sorrendi tévedésből, jó apám megéretté az okát s ő ölelt magához: — „Látod, ha jó vagy!” — Úgy látszik a jó önkii előre beharangozta megjobbu- lásom hírét, mert édesapám meg sem nézte a zsebemből előhúzott , &c,hulzeugniss“-t, pedig „príma classis” volt elejétől végig. — Hiába zengi a vadászkalendárium: „Palma- rum • trallarum”, bizony a Szitnya oldalában, meg a pocsuvadiói tavat, környező begyek vágásaiban, mintha még „Remlniseere — putz4 die Gewehre” járná. Mindegy no. Az uj puekával, — szent Hubertus is segit,, - nagypéntekig talán még le lehet bűzni azt a „hosszuesőrüt”, amelyik megmenti a „vadászembert” attól a szégyentől, nogy heringfejet kap vacsorára. Vadászember! Micsoda fölemelő érzés az, mikor egy „ezépreményü ifjú” először érezheti magát annak! — Az lettem. Nagy puskám van s holnap együtt indulunk el jó apámmal, át a telepen, az erdőbe, mint két vadász! — Az, hogy mindezt karácsony óta tervezgettem és sejtettem is a beteljesülést, nem vont le semmit a boldogságom értékéből. Sőt, valami külön értéket nyert avval, hogy alaposan megdolgoztam érte. Jó és szelíd voltam, — bármilyen nehezemre esett, — tudatosan elkerültem minden bűnre csábitó alkalmat és mint egy megszállott, magoltam a deklináció fortélyainak biztos beidegzésére ki fundált % nyak törő sémát: „Hio gallus cantans, in arbore sedens, pira, poma co- medens, kiklriki dicens” — Máig se feledtem élt 1 —- És még evvel sem telt meg színig az örömök kelyhe. Megjött a válasz Esztergomból is, unokabátyámtól, még a farsang alatt irt levelemre, hogy jön! Megöntözni a windsohaohti szép lányokat, no, meg az én levelemben jelzett célból is. — Hogy mi volt ez a titokzatos cél, arról csak ketten tudtunk. De megértettük egymást anélkül, hogy nevén nevezzük a gyermeket. Persze beszámoltam volt a levelemben, — ékes virágnyelven, — a puska kezemből való Elcsúszásáról s bár erős volt az elhatározásom s biztos a reménységem, hogy husvétra megkapom, ezt nem mertem ilyen nyíltan megírni. Mit lehessen tudni melyik level jut atyai, vagy onklii kezekbe s melyik gyerek tud eligazodni a nevelők különös eszejárásán. Ha szint vallók, ha megtudják, hogy azért vagyok jó és szorgalmas, mert ki akartam érdemelni az —■ úgy hittem — életem határkövét .jelentő puskát, ki tudja, nem rontja-e le szemükben az érdem hitelét az érdek s nem vetnek-e szántszándékkal valami cselt az utamba, hogy elbotoljam rajta. Vagy talán maga a különös korszak is rászoktatta az embert a képes beszédre? Mint gyerek alig éreztem ezt, de láttam, hogy a nagyok még négyszem közt is halkan és példázatokban beszélnek s minduntalan körülnéznek, nincs-e „füle a falnak”. Elég az hozzá, hogy az én meghívásom is tele volt titokzatos mondatokkal: „Mire husvétra itt lesznek”, — remélem, hogy „nemcsak remegő idegszálakkal fogom hallgatni a sziszegést és korrogást”, 1— de „mint aktív résztvevő álihatok a posztomon.” „Csak hozz magaddal jó bőven port és ólmot, mert dús lesz a halál aratása.” — Ottó bátyám, aki elfogadta a meghívásomat, már gazdász volt a keszthelyi akadémián. Nagyobb tekintély ez egy „sintaxista” kamasznak, mint, — Uram bocsá4, — akár az apa, akár az önkii. Ezek mellett csak gyerek marad, de ha egy idősebb .barátjával”, egy akadémikussal állíthat be a „jányos házakhoz”, ez megnöveli a tekintélyét. Legalább is „poétának”, ha ugyan nem .„filozófusnak” hiszik. Hát még, ha délután vele indulhat, — saját puskájával a vállán! — az erdő felé! — Teljes volt a boldogságom, mikor estefelé bedöcögött Bakabánya felől a postakocsi s kiszállt belőle ritkáé, puha, szőke szakállal az illán, puskával a vállán az én „barátom”. — Azt mondják, a vacsora alatt úgy néztem rá, mint egy szentre és szájtitva hallgattam csodálatos meséit a dunántúli vadászélményeirőL Az meg, hogy már szarvast is lőtt, sőt, hogy a rajta lévő nadrág is a maga-lőtte szarvas bőréből készült, egyenesen az Olympus legosucsára szöktette szemem-ben a vendégünket. Pedig alig volt közöttünk négy-öt évnyi korkülönbség. Milyen tenger idő az a gyermekes férfikor halármesgyéjén! * — És még az éjjel lecsapott boldogságom felhőtlen egéből a mennykő! — Úgy látszik maga a német világban, német városban magyarra váltott német név !a szemet szúrt a Baoh-huszároknak. Csak tetézhette a bűn- listát a vitézkötés, lelógó szalagos kalpag és a — magyar csizma. A „Bezirksvorstand” meg is izente jó apámnak, — csupa .jóindulatból, — hogy különös figyelemben részesítik. Persze minderről ■halvány sejtelmem sem volt, nyugodtan, boldogan aludtam az igazak álmát, mikor... — Mikor úgy éjféltájt hatalmas kapudöngetésre s durva, idegen hangsulyu „Aufmaohen!” onditozásra riadtam fel. Alig eszméltem föl, már az ebédlőben álltam két szuronyos zsandár közt s az asztal túlsó végében két gyertya közül egy püffedt, rózsakrumpli orrú pápaszemes, pokoli arc vigyorgott felém. — Az uccáról hangok szűrődtek be. Mint később megtudtuk, pár perc alatt egész Wind- sobaoht talpon termett. Szerették édesapámat, aki a telep bírája is volt, 8 hallatlan szenzáció-számba ment, hogy pont nála tartanak éjjeli házkutatást. No, de a bölcs, előrelátó „Bezirksvorstand” ur, aki személyesen vezette a vizsgálatot, mindenre fölkészült. Á ház körül egy egész szakasz katona vont kordont, idebent pedig hat zsandár és két protokollführer végzi a munkát. Minden előtalált egyént külön szobában helyeznek őrizetbe s négy ember átkutatja a házat padlástól pincéig. — Amig ott reszketek a szörnyalak keresztkérdéseinek pergőtüzében, hallom a kíméletlen motozás zaját. Most az ágyakat hányják szét. Most a szekrényekből szórják ki a holmit Hallom édesapám többször, egyre türelmetlenebbül hangzó kérdéseit: — Az Istenért, — később: — „az ördögbe is“, — mit keresnek? És mindannyiszor goromba, ste- reotip válasz sziszeg rá: „Das ist Amtsgehoimnis.” — Aztán behozzák a vértörvényszékké varázsolt szobába. Látom jóságos arcán a tehetetlenség lefojtott dühét izzani. — A kérdések meg zu bognak felém. Alig értem őket De ha érteném és lenne időm felelni rájuk, sem tudnék, — mert az inkvizitor csak gondolkodni való szünetet sem tart, — hiszen úgy érzem, mintha az a fekete börmü, püffedt kéz nem a ludtollat szorongatná, de az én torkomaL — Mit akarnak attól a gyerektől?! — Tör ki végül is jó apámból a düh, — magyarul — Nem tudsz németül? — Kérdi végre a fö- zsandár. — Dehogy nem, mondanám, de megmakacsolom: — Nem! —• Jelentem ki határozottan. — Daz ind unméglich! — Mondja, de elkezdi magyarul az inkvizíciót: — Mogo osztot irt. az övé nettének, hoty huze- vétre itt lesziiek! -k- Kik itt lesznek? — Hol itt vonok? — Minek kel a, wie sagt mán: „Kugel und Bleí?” — Hol mogo okorja poszton áíni? — Milyen aktív részeié, — eh, Scbmarn, — (utána lapoz az aktacsomagban) — „resztvevó”. — Was ist das, resztvevé? — És milyen sziszegés mogo hallja? Ki itt sziszek? — Hangja fortissimóba csuklik: — Aki in österreicb sziszek, az csak tud ein Rebell lenni. It mindenki muszáj boldok lenRadványi Zoltán: FALIÓRA Elmés szerkezet, valaki kitalálta, és benne korong, valami sima tálka csak forog könnyen, utánozza az időt. Gondolatom mestert kutat, keresi őt Mert az óra leleményes nagyon. Ha üt a szerkezet, egy angyalon aikad meg szemünk, kis fehér jelenség. Ez tán a hit, az áhitat, a szentség. Reggeltől estig az angyal dominál, kis feje az ablakon kikandíkál. Ez jót jelent, éjt győzőit le a reggel s nézem az angyalt tágranyitotí szemmel. Bájos, kedves, nyi tógát bennem valamit, kicsike csengőt csendit bennem, hajnalit n. Az este más, elekor egy surranó alak halad az ablak előtt, fél, tovaszalad. Nézek utána, mintha kisértet járna. A kis toronyban este s éjszakára egy figura jön elő komoram s árnyék suhan el az ablakokban. amint lop-va, mint a kígyó sskamlik s az éjben denevér módján iramlik. így néz ld az, akit szült a sötétség s élettársává lett a ború s kétség. Az órás tényleg mestere a szerepnek és atyja a megnembékülő feleknek. Az életet rajzolta, a napra éjét, s a magasra rajzolt szakadékot, mélyet. ra. Az ember is olyan, mint e fali óra. Fantóm iizi és angyal inti jóra. Forognak benne is esték és hajnalok, kis korong kering benne és színes sxallagok Forgatnak benne angyalt, Lucifert Az egyik hitet, a másik sikert sürget. Mindegyik más módon operál. Jaj. mi lesz, ha a fali óra megáll?! S benne a szerkezet töhbé nem dalol s az angyal is bujdokol már valahol. Olyan lesz a kis fali óra, mint a vár, amelybe olykor egy vén bagoly hálni jár De hogyha fehuzzák a rugós kereket, a bábuk megjelennek s él a szerkezet ni! — Hoty moguk mernek sziszekni? — Ripakodik az édesapámra. — Az én snepfhuzásra hivó levelem! — Döbben az eszembe a világosság. Nem tehetek róla, de hangosan, tiszta gverekszivből, őszintén felkacagtam- Jó apám biztosan azt hitte, hogy * megőrültem az ijedtségtől, nem törődve a tilalommal, hozzám lépett és megölelt. Hiába akarta útját állani puskatussal az egyik zsandár. Recseg a nagyur hangja, mint egy tulerősen. megfujt trombita. — Még nevetel?! — Ich werde euch schou zelgen! Schweinehunde! Rebellen! So ein Laus- bub, und sefeon konspirirt! — Talán szét is tép dühében, ha nem lép be a házkutató különítmény avval a jelentéssel, hogy semmit nem találnak. — Ottó bátyám megjelenik az ajtóban, két erzu- ronyos közt. Hihetetlenül nyugodt. Szálas alakja a lobogó gyertyafényben mintha még megnőtt vo’na. Gúnyos, fölényes mosoly játszik selymes bajusza és szakálla közt. — A nagy darab ember flegmája csak jobban ingerli a komisszáriust. Ordítva ront rá a kérdéssel: — Mit magának irta az övé neffe, esz a Rotz- kerl? Ottó, ahelyett, hogy válaszolna, kérdéssel vág vissza: — Honnan tudja maga, hogy az öcsém nekem levelet irt? És ha irt, mi köze magának ahhoz? — A vizsgálóbíró megbökken, erre a riposztra nem számított. Ijedten menekül a „Das ist Amts- geheimnis” plasztronja alá. — Das ist „Amtsschimmel”! — vág vissza Ottó, — az meg, amit egy szintaxista diák az akadémiai polgár bátyjának ir, az „Briefgeheimnis”, amit még ma is véd a törvény! Érti? Mit valljon ez a szegény gyerek, ha maguk meg nem mondják, hogy miért van ez a vizsgálat. Mért nem 'mutatják meg neki azt a levelet, hogy megmagyarázhassa? — 0 ... o ... o levél ősz nem van itt. Osztot mogo pünktlich mekkopott. — Meg! De leírták! — Itt kell lenni a másolatnak! A sarokba szorított ember azt se tudta, honnan vegyen lélekzetet. Előkereste az aktacsomagból a másolatot: — Itt von! — Hohó! Abba maguk mindenfélét beleírhattak! Itt az eredeti! — Előszedte a levelet a zsebéből. Hasonlítsuk csak össze! — Fölösleges! Kiáltottam felszabadulva. Majd most már felelek. Én írtam a levelet, én vagyok érte felelős! — Jelentettem ki férfiasán. — Tessék kérdezni, — Kik itt lesznek? Kérdezte a komisszárius, most már szinte meghunyászkodva s piszkos ujjá- val segített a pápaszemének a másolaton pirossal aláhúzott szavakat megkeresni. — A snepfek! Kiáltottam kacagva, de olyan jóízűen, hogy még a komissió tagjai is pukkadtak a lefojtott nevetéstől. — Aber minek a por és kolyó? — Hahaha! Mert a snépinek nem lehet a farkára sót hinteni, ha meg akarjuk fogni. — De ki piszék? — Firtatta tovább homlokát töriilgetve. — A snepf! Igv ni! — És puszta szájammal olyan élethűen sziszegtem: „Szíhisz!” — hogy magam is meglepődtem. Eddig, mint gyerek, ájpám- nap csalogattam őket, — kacagtam tovább, — de, hogy reméltem, hogy már nekem is lesz puskám, hivtam a bátyámat a búzásra, — Na lássa! Ebből csinálnak maguk ilyen nagy kázust! — jegyezte meg bátyám gúnyosan. De a komisszáriusnak a füle már a puska szón akadt meg. — És kopto? — kérdezte mohón. — I^en! Ott van! — mutattam büszkén a fegy- verránuin lógó kincsre. • A félelmetes ember dühe, mikor meglátta a falon békésen lógó puskákat, az embereire ömlött ki: — Waas? Nichts. und wider nichts? — kérdezte é’esen. A szemüket szúrja ki egy „egész arzenál44 s ők nem találnak semmit? — Hát, ha meg sem mondják mit kell keresni? — jegyezte meg az egyik bátrabb zsandár. Azt nem keresi az ember, ami itt lóg .szabadon! — Persze! Eben itt megvan a. — wie sagt mán, — Hinterlist, hoty nem eldugik a fegyver- raktár, de kiakasztanak — vor die Nase! — Hát, mi tagadás, veszedelmes képet is mutatott az „arzenál14. — Három puska, egy csomó lőporszaru, hatalmas „Hirschfángerek11, rókafejes vadásztáskák, stb. — Esz minden lefoklaltattik és konfiskáltat- tik! — jelentette ki a csávában maradt beamter, hogy ne legyen kénytelen elismerni teljes kudarcát,’— És asz eljárázs fnjlattaíik, wegen Irrefüh- rung dér Amtsgewalt! Ich werde euch sorion zeigen! — Hiába volt minden tiltakozás, a szabályos „Waffenpass11 előkutatása mindegyik puskáról, elvitték az egész „fegyverraktárt41. Nagy-kegyesen annyit megígért a „jóindulatú44 nagyur, hogy. ha a szabályszerűen lefolytatandó vizsgálat nyomán semmi kompromittáló nem bizonyul reánk, kiesz- közli a fegyverek visszaszolgáltatását. — Vissza is adták, — nyár derekára! Hol voltak akkorra a snepfek! így maradt beteljesületlen álom a „posztónál! ásom11, „novis cothurnis11. uj puskával, anno 186... husvétján. De nem sirattam, mert bőséges kárpótlást kaptam érte. Nyáron én vittem le a felszabadult puskáját Ottó bátyámnak. Esztergomba a az én első. drága, egycsövű „nagypuskámmal44 annyi foglyot, nyulat lőhettem, amennyit bírtam. Szeptemberre bizony kékre dagadt vállal kerültem a nagy hegyek közé 6 mikor már mint „retor14 meg kellett Írnom az első „ehriál44, N. páter biztosam ezt irta rólam naplójába: ..Alphonsus, propter humenim rectum. venando contusum non potest tani pulchriter seribere, quam antea.14 — (AIfonz, vadászat közben összezúzott jobb válla miatt nem tud olyan szépen írni, mint azelőtt,) Megszólalt a húzás kezdetét jelentő dongó duruzsolása, szétrebbentünk, ki-kj a kedveno „stand14-iára . . . . . . Szegény öreg puska! Drága, családi relikvia volt a három nemzedéket hűségesen kiszolgált jó- barát, Később áldozatul esett, egy újabb kon fiskálisnak. Soha neip került visszaSzalonkatorténet Irta: Sziklay Ferenc
