Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)
1938-04-16 / 89. (4532.) szám
T938 április 16, ezoanfaat. t 19 ^I«GAlA\\G^ARHlWiAS A PIPA Irtai MÓRICZ I Akkor azt mondja Szurok koma, hogy nincs a földön ember, aki az ő pipáját össze tudja törni. • ■ Mán nekem akkor is föltűnt, hogy ebbe valaminek kell lenni, mert nem mondaná, ha csalafintaság nincs a dologba, mert olyan pipa még nem volt a világon, akit össze ne tört vóna valami. Mert ugye, hány pipát csináltak már világ teremtése óta, igazé, osztán ha az mind megvóna, nagyobb csomag lenne, mint a Szent Gellért hegye, de még a tajtpipa is összetörik, hát még az rossz cse- rcppipa, aki a Szurok koma szájába lógott. Gén de a golyók csak úgy visítottak a fülünk felett, hogy sijjjjj... mindenkinek előbb való dolga volt, hogy az életére vigyázzon, mint a Szurok koma pipája. Mikor aztán a golyók is csendesedtek egy kicsit, mert kinn vótunk az állásba, előretolva, rajvonalon, de ott is úgy van, néha jön a golyó, mint a fergeteg, máskor meg megáll, nesze nincs, hát mihint egy kicsit csendesedett, megszólal Száraz komám: i— Szóval fogadod. — Fogadok. — Hogy nem tudom eltörni a pipádat. — Fogadok, hogy nincs ember a földön, aki össze tudja törni a pipámat. Hü de felvilágosodott erre az én fejem, tudtam én már, mibe sántikál Szurok koma: mingyán szólitóm Száraz komámat.-— Gyere csak idébb, Száraz komám. — Minek? — Csak gyere. De olyan szorosan voltunk, hogy egyik a másiktul nem birt moccanni se. Ott feküdtünk a kis állásba, egymáson, és néha kilestünk a lükön, szembe voltak az orosz állások. Mink se láttunk semmit, minket se látott senki. Feküdtünk a fődbe, mint a vakondé- kok. De Száraz koma meg vetekedett Szurok komával, hogy ő porrá tudja verni annak a pipáját, még fel se kél a helyéről, csak tegye ki a szájából és haggya. Szurok koma meg azon istenkedett. hogy: nincs ember a fődön, aki az ő pipáját össze tudja törni. Má majd kezet fogtak, mikor odavágok egy göröngyöt Száraz komához 3 mondom neki, addig ne fogadj; mig velem nem beszélsz. ' •: . Akart is jönni, de akkor újra megindult a tüzelés és ugyancsak megijedtünk, mert nagyon ránkfele porzott a golyó. Azért hallgattak ezek, mert csak most lelik meg az állásunkat, mert olyan jól el voltunk takarva azon a síkságon, hogy semmiképen se lehetett megtalálni bennünket, igaz, mink se láttuk hirét-nyomát se a muszinak, csak mint a -késértetek, kiki a maga odvába kustorog- tunk és felettünk csak legfeljebb a fellegek tudtak volna szólani, de azok se szóltak semmit, csak nevettek rajtunk. . Meleg vót, nem mondom, de nem a napiul, hanem az ember meg tud ám ijedni, ha a golyó ütet. keresgéli, a fene ott ette vóna meg, aki a háborút kitanálta. Hosszú vót az idő, nem volt sietős senkinek. mink is csak hevertünk, néha a szemünk is majd kiugrott, máskor meg heve- résztünk, mintha otthon ülnénk a kályhasuton. — Fogadjon kend. aki teremtésit — mondta Száraz koma , vagy ha nem akar, tegye ki a pipáját a szájábul, mer ha soká bosszant, ott zúzom pozdorjává a foga közt kendnek. De Szurok koma megátalkodott vót, az csak azt mondja folyton: Nincs ezen a fődön ember, aki az ő pipáját össze tudja törni. — Mibe fogadjunk? — Fogadjunk egy liter borba. — Borba, a jó vóna, de hun a csárda? «— Otthun van. otthun majd megadod. — Otthunra nem fogadok, mert otthun az asszony úgyse engedélyezi. — Hát akkor mibe fogadjunk? — Felállásba. — Hogy gondolja kend? — Hát aki nyer, akkor a másik feláll és tiszteleg neki. y'■ ' Nevetett ott mindenki, ilyen marhaságba fogadni. Hiszen ha feláll valaki ebbe a csekély állásba, az egész alakot mutat s azt úgy lekarr'ák a muszik, mintha fel se állott vóna, de akkor osztán az illető fekhetik egyenesen mindavilág végéig. Én meg csak újra kiáltok Száraz komá-' nak, hogy: Nem ugathatok hangosan, gyéré ide, megmondom a filedbe. így osztán helyet is adtak neki és oda is jött osztán hozzám Száraz koma. — Te — mondom neki —, há van eszed; ne fogadi. Egy pipát nem lehet összetörni, csak széjjel.. .• Száraz komának még az orreimpája se rándult meg, csak azt mondta csendesen: — Én is úgy gondolkozók. Avval visszament a helyére. Úgy kellett neki átmászni a komák testin, ahogy a patkány mászik a zsákokon. De az állás úgy volt építve, hogy néhol ki is vót deszkázva rendesen és a deszkázást gerendák feszítették, hogy a főd be ne nyomja. Hát Száraz koma egy ilyen gerendán feküdt el, onnan szólott le alatta a Szurok komának, hogy tegye már ki a pipát a inás gerendára, mer meg akarja törni. — Hijába akarja kend — mondta Szurok koma —, az én pipámat, nincs a fődön ember, aki összetörje. — Áll a fogadás. — No gyere le, — mondta Szurok koma. — Hogy mennyek le, a helyemet mind elfoglalták a komák. Mán nekem csak itt kell maradni. — Osztán mibe fogadunk? — Ahogy mondta kend, vagy borba, vagy húsba, mán lacipecsenyébe, akár vásári mézeskalácsba, akármibe, amit akar kend. '-j — Vagy állomásba. —> Vagy abba. Ha mán éppen úgy akarja kend, akkor abba. — Aki veszti a fogadást, a másik kollega feláll és tiszteleg neki. — Ha én vesztem, én felállók. — Ha én vesztem, én is. — Akkor nincs hiba. — Nincs. — Akkor tegye ki kend a pipáját arra a tőkére. Szurok koma kivette a szájából a pipát. Még eccer meg is nézte, hogy aszongya, ezt se látom többet. Osztán letette a tőkére. Úgy. Száraz koma meg úgy fektibe, még a lábát is felhúzta maga mellé a gerendára, úgy feküdt, fogta a csujes baltáját, rákoppintott a pipára, a meg ezer darabba spriccelt széjjel. De nevetett mindenki nagyon. — Nohát ájjön fel kend, — mondta Száraz koma. Minek? — Tisztelegjön kend, a mindenit kendnek. '' — Kinek? — Nekem e, mer összetörtem a pipáját kendnek. De Szurok koma nem állott fel, csak flegmán nézett vissza: — Ájjon fel kend. — Minek? — Annak, hogy kend veszítette el a fogadást, mert az én pipámat a fődön senki se törheti össze, csak széjjel. Nevettünk kinunkba, mert azt se tudtuk raicsinájjunk, ha az emberiség ilyen bajba van, akkor nagyon szeretne nevetni, meg szeret is, ha van min. — No Szurok koma, csakhogy én nem vagyok ám a fődön, —■ hanem a fán ... Hüj, szorult ám Szurok koma, szurkolt nagyon, hogy ő avval a fúzsitos eszével erre nem gondolt: hogy az is lehet, hogy valaki nem a fődön van, hanem fán s igy' töri szét a pipát.. Gén de mindenki úgy nevetett, hogy csak úgy pattogott a nadrágszij, szakadozott, mint a rossz hám. Itt nem vót mit tenni, el kellett ismerni, hogy elvesztette a fogadást. Mert ha el nem ismeri, könnyen beleszaladt volna ott egy bajonét a százrétübe. Nem is csinált belőle skandalumot, megvakarta a fejét és nekikészülődött, hogy feláll. Igende az őrvezető ur ott vót és ráordi- tott csendesen, hogy fel ne álljon kend. mer meglátlak kendét, akkor mindnyájunknak végünk. Nem vót szabad felállani, igy Szurok koma lapult. De ezen meg újra mindenki nevetett s mondogatták, hogy: szurkol a Szurok .,. meg ilyeneket kérem. Hát a fogadás történt ebéd után két órakor, csak persze nem vót ebédünk, mert a konzérvának megételére parancsot nem kaptunk, igy inkább csak hallgattunk, de enni Gyermekkorom legkedvesebb ünnepe a husvét volt. Ez a leghosszabb ünnep és telve van csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokkal . . Hiszen igaz, a karácsony is kedves és szép, vártuk azt is szivtícbogva, emezt pedig nem is vártuk annyira, de valahogyan mégis, ezt jobban éltük. Kusvét körül az egész hétköznapi életünk megváltozott Nagyszerdáíól kezdve már nem ettünk husi, hiszen az utolsó böjti napokat éltük! Azután mindennap elmentünk a templomba s nem a szokott csendes misét hallgattuk, hanem gyermekszívvel is ámuldoztunk azokon a fenséges, titokzatos szertartásokon,, melyeket ilyenkor az Egyház végez. Sokat nem értettünk belőle, de azt igen, hogy nagy do gokat ünnepelünk . . . Ünnepi ruhába öltöztünk, az uj sötétkék se- lyerasapkát js felvehettük, kabátunkra tiszta, uj matrózgallér került, kezünkben szorongattuk kis Imakönyvünket, mely szebbnél-szebb szentképeket rejtett magában, s igy mentünk misére, a premontreiekhez. Elől mi ketten húgommal, utánunk meg anyánk, keresztanyámmal. A templomban megvolt a szokott helyünk. Ba’ra az első pádban, annak is a balszélén. Tudta ezt a templomban mindenki. Anyám elővette ilyenkor nagv, feketeszemü rézsafüzérját, áhitatosan megcsókolta a keresztet és megkezdte az imát. Keresztanyám pedig az imakönyvére lehelt tisztelettel;es csókot s úgy nyitotta fel. Félszemmel rájuk pislantva csináltam utánuk mindent . . . Azután szorongó sziwcl néztem körül. Fekete vasárnap után már az o'tárkép cl volt födve. A nagy, sötétlila lepelről fehéren világított a kereszt. :' Megkezdődött a nagyszerdai szentmise. Rettentő izgatott voltam s mikor felhangzott a passió, a szivem a torkomba ugrott s ott úgy kalimpált, mint egy motolla . . . Hogyne! hiszen a bátyám énekelte Jézus szavalt! ... De amint meghallottam az ő zengő, mély, jólismert hangját, akkor minden izgalmam megszűnt s csak hallgattam nagy buzgalommal és nem kis büszkeséggel. Milyen másként is hangzott ez itt. a templomban, az ünnepi csöndben, mint otthon, arnig tanulta! Sohasem tudtam felfogni, hogy Jézus szavait miért egy mély hang énekli, mikor a tenor annyival ető.eljesebb lenne. Most már ér.em, hogy milyen komoly ünnepélyesség, milyen széles, mindent átfogó szomorúság van abban a mélyről felfelé törő. hanghullámban, me lyei a Jézust helyettesi ő hang zengi: „Bizony mondom nektek, hogy az Emberfia elárultatik . . .“ Zöldcsütörtökön még egyszer, valami leirhatat- Ianul magkapó harmóriá'an, csodálatos erővel, megrázó akkordokkal felbugott az orgona, meg- lcondúltak az összes harangok, csilingeltek az összes csengők s azután hirtelen, minden átmenet nélkül teljes csend lett s én ott ültem ebben a hirtelen lett csendben, kicsit érthetetlenkedve, mert akkor még nem értettem meg, hogy ez a csend a maga puszta léiével milyen kimondhatatlanul sokat mond ... Mise alatt csengők helyett a faka'apárs tompa, rövid hangja csattogott s mi döbbenten halgattuk ezt s tudtuk, hogy most nagyon-nagyon komoly napok jönnek. — Elmentek a harangok Rómába! — mondották nekünk, mikor kijöttünk a templomból. Ezután már nem volt szabad sem énekelni, sem fütyülni, sem zongorázni . . . feltámadásig. Számomra nagyon hosszú napok voltak ezek — pedig csak két nap! — mert mindig énekes, fü- tyülgetös kedvemben voltam . . . s különösen iiyenkor, mikor olyan vidám, derűs volt minden, mint általában a husvét körüli tavaszi (lapokon szokott lertiíi. Bolondos, vidám szellő kergetőzött az uccákon, kövér kis rügyek és kiváncsi levélkék dugdosták ki pici, zöld hajtáskáikat a kérges, komor ágakon, a mosolygó, kacagó pázsiton hentergett, bo- kázott a nap pajkos sugara g ez a jókedvtől meg- ittasodott április úgy belémkötött, hogy egyszeriben elröppent lejkemről a komoly megillotödés hangulata s igen nagy kedvem jött muzsikálni . . . Hozzájárult mindehhez az a hat krajcár is, amit akkoriban kaptam s ami rendkívül gazdaggá tett. Vágyaim netovábbja pedig egy szájharmonika vólt! Meg voltam győződve arról, hogy csak a szájamhoz illesztem s a leggyönyörűbb nótákat harmonikázom ki belőle! . . . Máskor nemigen volt alkalom vásárlásra, de ezek a napok, mint mondottam, rendkívüliek voltak. Hol élesztőért kellett szaladni, hol lisztért, hol meg vajért. így történt hát, hogy míg átszaladtunk húgommal a Kuhlmann-holtba mákot da- ráltatni, azalatt meg is vettük az egyik piaci sátorban a szájharmonikát öt krajcárért. Csakhogy otthon nem lehetett ám kipróbálni! Nem is mertük volna, mert amárk szigorúan vette a napok komolyságát és semmi zeneszónak vagy éneknek nem volt szabad megtörni ezt a komorságot! Zsebünkben a szájharmonikával járkáltunk s lestük az alkalmat, amikor mégis csak megszólaltathatjuk. Másnap még szomorúbb, még komolyabb nap volt. Nagypéntek. Délelőtt a csonka mise, délután a szentsirok látogatása, amint már az illő ilyenkor. De még délelőtt az történt, hogv elküldö.t anyánk húsvéti jókívánságokkal és két palack borral egv öreg nénihez. Hugómmal mentünk. Egy-egy palack bor a kerüokben s eary-egy szájharmonika a zsebünkben. Alisrhogy kiértünk a Mu- zeum-körutra, ahol már alig jártak, elő a szájharmonikával! ... Fújtuk, szívtuk, huztuk buzgalommal és keservesen s volt is olyan zene-bona, JtiÜBtRT I J. pezsgőgyár POZSONY-BRATISLAVA nem ettünk. Avval laktunk jól, hogy min* 4en félórába, megszólalt valaki, hogy: áll-e már? Szurok!. De nem lehetett neki felállani, mert az őrvezető azonnal lelőtte volna, vagy bajo- nétozza, hogy hangja ne légyen. De délután öt óra tájbán az őrvezető ur egy pillanatra elfordította a fejét Szurok komáról, s akkor Szurok koma felállott. Kihúzta magát és szalutált Száraz koma előtt. Abba a pillanatba sijjjjj... De még nem is hallottuk a fütyülést, Szurok koma már ott feküdt köztünk, csak abból tudtuk meg, mi lőtt, hogy jött a sijj ... Száraz koma meg lefordult a gerendárul, s azt mondja a rettenetes nagy csöndbe: — Jó járt szegény koma, úgyis nagyon boldogtalan lett vóna, mert hun tud itt másik pipát venni? Mondhatom nektek, hogy itthon még csak fel se tudja azt senki se gondolni, hogy tud az ember mulatni abba a betyár háborúba* hogy csák úgy harsogott a Hernád partja . . . Égy öreg ur sétált arra, rosszaién rázogatta a fejét: — Szcdte-vette kis boszorkányai, hogy éppen ma kell ilyen nagy hangon lenni! ... — dörmögte magában, de mi nem törődtünk vele. Fújtuk gonosz jókedvvel, mindaddig, mig . . • le nem huppant az egyik üveg bor s nem láttuk száz darabbá törni az üveget és nagy tóból kis patakokká csörgedezni a finom tokajit . . . Szörnyen megijedtünk mindketten, pedig csak az én üvegem tört össze. Egyszeriben kijózanodtam a szájharmonika iránti szerelmemből, de ki annyira, hogy hirtelen lendülettel nagy Ívben röpítettem a Mentádba az át kos muzsikaszerszátr.ot s a békés Hernád felhőkéit ijedten, majd nagyot cuppan va eltüntette ötkrajcároé bűntársamat . . , Most már tudtam: bűnt követtem el s ime, a büntetés sem maradt el. Kitört a sirás mindkettőnkből. S aztán, jól emlékszem, felemeltem a szé'loccsant üveg rokkant nyaltát s hangos sírással vittem, mint egy fejfát bizonyiíékul haza . . . Hej! buzgó bánattal, töredelmes szívvel látogattam aznap a sírokat. Minden egyes sir külön szemrehányás volt: Te képes voltál ma muzsikálni! . . . Éppen ma! . . . Nagypénteken! . . . Nem mertem a bo’ondcs tavasz szemébe nézni és igen jó kisleánnyá szelídültem. Szófogadó, engedelmes, csendes voltam másnap is. Feltámadásig jóvá kellett tennem mindent Nagyszom’’a- tón délben a hagyományos és utált tejberizs-efcédet a vezeklés szellemében szó nélkül ettem meg s alig vártam, hogy már kint legyünk a temetőben. Mert odajártunk, a Rozáliára, feltámadásra. Reggel a misén felzengett ngyan az orgona és megszó'altak a harangok és csengők, de énekelni csak feltámadás után szabadi . . . A Rozá'ia kicsi, hűvös, elhanyagolt kápolnájában akkor bőven volt hely, még alig-alig jar»ak oda feltámadásra s csak akkor kezdett megtelni, mikor átjöttek a Kálváriáról az ottani feltámadás után a hívek. Hangos trappban, nagy léptekkel rohant be hat-hét fiú s az gitár mögötti sekrestyéből kihang. zott télhangos civódásuk, hogy ki ministrál.ion közülük. A kispapok teremtettek rendet köztük, azután megindult a menet a szentsir felé. Végű'-végül mégis felhangzott az Exsurge!... Hallgattam a hosszn és érthetetlen latin szöveget s repeső szívvel vártam a „Feltámadt Krisztus e napon!" intonálására. Felcsendült ez is! A nép átvette, teljes diadallal zengett, a régi recsegő orgona kicsit hamisan kísérte és a körmenet megindult a sirok között . . . N:ncs gyönyörűbb látvány, mint a sírok között vonuló győzed lmes feltámadás! körméret . . . Hangzott, hangzott az ének: AMeluja! Ujjongott, terjengett, áradozott . . . Lengett a piros zász'ó, szá'lt a tömjénillat, boldogan rázogatták a kis ministránsok a csengőket .... s az égési temető te'e volt boldogsággal, örömmel . . . . _ Szivemre, lelkemre béke szállott, öröm és uijon- gás. A bolondos, mámoros, ittas tavasz szintén ujjongott, de szent ujjongá«saf, szent vidámsággal s ezzel a szent vidámsággal mertem most már én is énekelni: — Alleluja! Hála legyen az Istennek! . . . Schalkház Sára:
