Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)

1938-04-16 / 89. (4532.) szám

1938 április 16, szombat.

TRAGAI/',\A<AaRHIUIíAI>

HUSVÉT

Irta: Dr. Haiczl Kálmán

Mindennapi életünket, munkánkat, fáradságunkat, küzködésünket £s szenvedéseinket a győzelem reménye teszi elviselhetővé, mert a munkásnak a bér, a gazdának a termés, a betegnek az egészség, a bánatos embernek a vigasztalás győzelmet jelent. Dolgozunk, éhezünk, szomjazunk, izzadunk, fázunk, éjjeli-nappalt nem sajnálunk csak azért, hogy győzhessünk. És ha előre tudnók, hogy a tűz házunkat el fogja hamvasztani, nem építenénk; ha előre tudnók, hogy a jég vagy árvíz termésünket tönkre fogja tenni, nem vetnénk; ha előre tudnók, hogy betegségünktől csak a halál' válthat meg, orvosra nem is gondolnánk. A legnagyobb és legkisebb dolgok véghezviteléhez tehát a győzelem reménye szükségképpen hozzátartozik.

A tavasz sem egyéb, mint a tél fölötti győzelem. A madárdal a diadal éneke, a zöldelő fü és nyíló virágok a nap melegének győzelme a tél fagya fölött. Minden győzelem élet és minden élet győzelem. Amit az iskolában tanultunk, az győzelem a tudatlanság fölött; legyen az abc,’ vagy ipar, gazdaság vagy akármilyen gép: *— mindez győzelem a tudatlanság felett. Az autó, repülőgép vagy rádió épp oly győzelme a tudásnak, mint a legkisebb varrólü. Minden ember tehát mindenben győzelmet keres és remél' s vele az életet. Először győzelmet, azután életet.

Mindezt vegyük figyelembe, ha Krisztusnak mai nagy győzelmet és a mi mindennapi életünk kisebb-nagyobb diadalait egybevetjük. Krisztus földi életének hivatása abban állott, hogy az emberi nemet {megváltsa. A világmegváltás munkájához szükségszerüleg hozzátartozott a győzelem reménye — a hívek részéről, mert ó maga nem csupán remélte, hanem tudta is, hogy föltétien győzelmet fog aratni.

Krisztus nagypénteken á keresztfán meg, halt, tehát mindenki, barát és ellenség azt hitté, hogy ezzel hivatásának vége szakadt, Az igazságért halt meg és, ellenségei diadalmaskodtak fölötte. Ámde az Ur Krisztus harmadnapon halottaiból feltámadt, ennélfogva korai volt ellenségeinek diadalöröme, mert ő győzedelmeskedett fölöttük! Azaz Krisztus győzelmének a halál egyik szükséges része, mintegy előfeltétele volt.

krisztus Urunk dicsőséges feltámadásával utolsó és legnagyobb bizonyságát szolgáltatta annak, hogy Ő csakugyan az ut, az igazság és az élet. De tanúbizonyságot tett arról is, hogy hiába minden törekvés, lázadozás, áskálódás és fondorkodás az igazság ellen, hiába hengergetnek óriás köveket az igazság elé, az igazságot, vagyis Krisztust csak rövid időre, három napra tudják eltemetni.

Küzdelem és harc nélkül nincs győzelem. Amint a gazda hiába várná, hogy vetés és munka nélkül arasson, úgy Isten egész életünket akként rendezte d, hogy munka, fáradság nélkül mitsem érhetünk d. Az csak a mesékben van, hogy a mindennapi kenyér vagy a ruha magától1 terem s a varrótű önmagától dolgozik. Mind nagyobb a munka, a fáradság és küzddem, anné.1 nagyobb a győzelem. Minél nagyobb a szeretet, amellyel áldozatunkat meghozzuk, annál nagyobb a diadal öröme. Azaz munka, szenvedés és áldozat nélkül nincs öröm, nincs győzelem.

Amióta Krisztus sírja megnyit, azóta h'ditó útjára indult az igazság és szeretet. É3 ez a két hatalmas erő tartja fenn sarkaiban az egész világot, mert Krisztus maga az igazság és szeretet. Ha tehát Krisztus feltámadásának áldásaiban és gyümölcseiben részesedni akarunk, Krisztusba kell b el ekapcsolódnunk.

Sajnos, ma is akadnak farizeusok, akik szemből-szembe azt mondják: „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy és az igazságot hirdeted", de hamisság lakozik szivükben és az igazságot egy kanál vízben megfojtanák; Írástudók, akik Krisztus tanítását a római pápánál is jobban „irmerik", és bizonyos önteltséggel ítélnek elevenek és holtak fölött; Judások, akik az igazság körébe furakodnak, hogy azután annál könnyebben elárulhassák.

Kétségtelen, hogy mai társadalmunk legnagyobb betegsége a Krisztustól való elszakadás, amellyel a biztos pusztulás jár s

amely az újkori farizeusok, írástudók és judások munkájának eredménye. Mert nem az az ember kiabál, rombol és pusziit, aki hitéből, Krisztusnak keresztjéből merít erőt és vigasztalást, hanem az, akinek szive üres és lelke csak az anyagiak után sóvárog. A zavargók és „népboldogitók" nem azok közt keresendők, akik harangszóra kalapjukat leveszik, akik templomba gyónáshoz járnak, hanem azok, akik Istent, hitet, egyházat mindent, ami azokkal összefügg, ócsárolnak, megvetnek. Nem azok elégedetlenek a világrenddel, akik kis kenyerüket a kereszt jelével szegik meg és hálát adnak Istennek érte, — hanom azok, akik a nagy darab kenyeret is elégedetlenül költik el és szidják azokat, akiknek esetleg valamivel több jutott. v

Azért az egyház mindenkor, de kivált a mai időkben állandóan felénk kiáltja: visz- sza Krisztushoz! Az llr Krisztus azért jött a földre, hogy a bűn rabszolgaságából kiszabadítson és számunkra győzelmes életet teremtsen. Nem fegyverrel, hanem keresztjével érte el azt. Az ö keresztje lett és maradt ma is a győzelem jele. Az ö keresztjéből fakadt föltámadása s az ö keresztje bennünk is a lelki tavaszt és föltámadást termeli ki. Hiába van tavasz körülöttünk, hiába nyílnak a fák és az egész természet, hiába süt reánk melegen a nap, — mi sem a lelki tavaszt, sem a lelki diadalt nem várhatjuk, ha szivünk-lelkünk hideg. Fel kell melegednünk a mennyei nap, az Ur Krisztus szeret ététől, ha azt akarjuk, hogy bennünk és az egész társadalomban a béke, öröm és boldogság virágai nyíljanak.

Mindezeket az itt élő keresztény magyarságnak elfelednie nem szabad, ha élni akar. A magyarnak ezeréves múltja elég példáját nyújtja annak, hogy a nemzetet az évszázadok kemény viharai közt egyedül a Krisztus győzelmes keresztjében való hit tartotta fenn. Ezt tudnunk kell, de a letűnt korok ábrándos szerelmének magunkat átengednünk nem szabad. Mit ér elmerengenünk a múlt dicsőségén, jelenünket pedig átengedni Krisztus ellenségeinek.

Aki mindig csak a múltban él — lauda- tor temporis acti —, az nem a diadalmas Krisztus emberének, hanem a halálra szánt áldozatnak típusát képviseli. Az ilyen ember úgy érzi, hogy neki csak múltja van, — jövője nincs; neki csak nagypéntekje van, — husvétja nincs. Állandóan temetői hangulatban — a hősök győzelmes bizalma nélkül. - Ez nem krisztusi lendület, nem keresztény gondolat és főképp nem keresztény magyar gondolat.

Lelkekre van szükség, amelyek nem csupán a múltból s a jelennek élnek; lelkekre, amelyek örök halált nem ismernek; lelkekre, amelyeknek folytonos husvétjuk van, mert nap-nap után él és feltámad bennük a krisztusi igazság és szeretet szelleme. A magyar nemzet történelmi sorsa mindig nehéz volt; de bízott a krisztusi igazságnak mindent átütő hatalmas erejében és — élni akart. Élni akart Krisztussal; ennélfogva a sok-sok nagypéntek után is éleiben maradt. Ez a mi erőnk és támogatónk a jövőre is.

HÚSVÉTI AJANDEK

Irta: Farhas István

Nagy elhatározások égtek benne, mint tüzes kohóban az ébredő lángok. A szive telve volt nagy, súlyos keserűséggel, szinte kidobbant be-, lőle, amint nagy léptekkel ment a város felé, hogy megmutassa a világnak, hogy van igazság és az ő napja is elérkezett. A sok hamis tan sziporkázott gondolataiban, erőt érzett magában s kisebbfajta polgárháborúra gondolt, amit most majd elindít és véle mennek százan,, vele mennek ezren, minden munkás visszhangot ver a szavára és piros, húsvéti tüzek gyulnak szerte a földeken.

Az első embert, akit a város szélén talált, előfogta és nagy, hetyke fenszóval megleckéztette:

— Talán csak nem templomba készül, hogy I olyan szomorúan álldogál? Ment ón nem templomba készültem, azt otthon is meg tudtam volna tenni. I

— Nem — felelte egykedvűen az ember. —

Én a körtefákat nézem, mert a dér lecsípte a virágait s arra gondoltam, hogy az idén nem lesz már annyi körte, mint tavaly nyáron.

— Én nem törődök a körtével, semmivel se törődök — mondta az ember. — Egészen más dologba jöttem.

— Akkor hát járjon szerencsével!! — melegedett feléje a másik, — mindenhez szerencse kell, meg Isten áldása!

Kővágó Péter morgott rá valamit, aztán nyaka közé szedte a lábát s míg tovább ment, szitkokat szórt az emberi butaságra, ami olyan kövér, mint a legjobb termőföld s amiből nem tudnak kigyógyulni még máig sem az emberek.

A nap rézsut állt az égen és a magára hagyott, tavaszi földet szemlélte. Tekintete hol ruganyosán friss, hol fáradtan öreges volt s néFeltámadt Krisztus e napont

ha fölfélé hunyorgott, mintha messze távlatokból Isten parancsát várta volna.

Beljebb, már sok volt az ember s csodák-cso- dájára, a közeledő ünnepek mintha a szegényeket is eltüntették volna, mert csak megszokott képet mutatott a város és senki sem tudott arról, hogy egy Kővágó Péter nevű ember, bosz- szutól üldözve most rendet jön teremteni s minden nyugodt ünnepre vágyó ember szivéből kilopja a derűs husvét izét.

Ment, egyre sebesebben, egyre jobban magába mélyedve s aki mellette elment, kihallhatta a gondolatait is, mert sebesen lüktettek benne.

A templom körül több volt a nép, egyesek bementek, mások kijöttek, három pap vigyázott a népre S az orgona nélküli csendben halkan angyalok jártak az ósdi árkádok alatt.

Egy öregasszony éppen őt szólította meg:

— Jó ember, nem segitenc-e nekem?

'Péter fölijedt. : .-i- Nem — vágta oda keményen. — En nem dolgozni Jöttem. ...... ..

— Pedig magára férne a munka is, meg a kereset is, látom, — folytatta szelíd szóval, szinte értelem nélkül, csak az öregek jóságával az asszony — mert igen kopott a ruhája s alkalmasint gverekei is vannak.

— Mit alkar ez a ruhámmal, meg a gyerekeimmel? — fortyant föl Péter. — Máma nem apa vagyok, máma világot próbálok, mindjárt a piacra is megyek. No, hogy asszonynak kellett éppen hozzám szólni, mindjárt oda a szerencsének. — S hogy Így belefeküdt a méregbe, ki is mondta: — Mit akar velem, mi? Kije vagyok én magának, hogy Hlyeket mond nékem, mi?

Egypáran megálltak a kemény szóra és fülelni kezdtek. Az öregasszony azonban látta, hegy megszállott emberrel van dolga s keresztet vetve az emberre, régi szelídségével megáldotta:

— Adjon az Isten magának is békességes, szép husvéfot!

Azzal lassú léptekkel ment tovább, más emberek közé s mintha valami furcsa illat áradt volna a nyomába, a nap följebb lépett az égen és a templom ablakába is behajolt, hogy szemügyre vegye az ájtatoskodókat.

A piacon cimborát talált, aki a napon melengette a hasát és az eget nézte. Mindjárt szives mosollyal kiáltott rá:

—* No nézd! Hát maga is Itt van?

— Hol lennék? — felelte az ember, bizonyos Markos János nevű— dolgozni nem akarok, hát csak itt nézdegélek.

Péter kapva kapott a szón,

— Nem is lehet dolgozni. Nem szabad, Hyen bérekért, amiket adnak, nem szabad. Legalább három korona órabér kell a mezei munkához is, attul alább nem szabad munkát vállalni.

— Maguknál mit fizetnek napszámba? — kérdezte János.

— Most keveset. Tizenhárom koronát. Van, aki tizennégyet is ad, de kevés. Hát ennyiért nem megyek eL Meg éppen azért jöttem, hogy . . .

— Nézze csak, milyen szép bárányok! — vágta el szavát János. — Ha nekem lenne pénzem, én is vennék. Húsz korona darabja. Csak ne köhögnék, annyit máma meg tudnék keresni, aztán bárányunk is lenne. Föl is lehetne nevelni, jó lenne a gyerekeknek. Vagy levágathatnánk, a szegény ember is. jóllakhatna egyszer hús sáli

Péter tétován gazdálkodott a szóval. Mást akart mondani, de ahogy maga is a bárányokra nézett, egy szemvillanásnyi ideig benne is ugyanaz ébredt, ami a másikban. Nini! Milyen jó lenne egy ilyen kis bárány! Ha annak az asz- szonynak segített volna, ki tudja, talán megkap17