Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)

1938-04-16 / 89. (4532.) szám

msCGAI-TAAf-níAP • H í RTjAP "jiTiniir'ffTirTr 193S április 16, szombat. Kép, tép kusvét a Sm$u-kety előtt Frici bácsinál, a falu kövér s Jóindulatú pati­kusánál előző nap délután jelentkeztünk. Hatan voltunk kitüntetettek, Frici bácsi söröző barát­iadnak fiai s kor szerint kaptuk a szagos, tejszerü rózsavizet. A legfiatalabb a literes üveget, a leg­öregebb, előkelőén, a kis, parfőmös üvegecskét, amit természetes is, hiszen aki legfiatalabb, az locsol össze-vissza gondolkodás nélkül s a leg­öregebb szórja a szagosvizet legelőkelőbben, alig-alig csöppnyit. Lajkó két kézre fogta a ha­talmas tartályt s nagy üggyel-bajjal vonult ki a patikából, Gyuri zsebrevágta a kis üvegecskét s tisztelgett. Gyuri a hadapródiskola első osztályát taposta s mindenféle sávokkal s fényes gombok­kal érkezett vakációra Kőszegről. Jómagam félliter szagossággal loholtam haza, illatfelhőbe burkolva s izgatottan. Az izgalom a holnapi reggelnek szólt, a nagy öntöző reggelnek, az ünnepek részegítő napjának. Otthon vékony tülldarabot kötözött édesanyánk a bugyborékoló szagos üveg szájára s a szagos viz oly bőven ömlött az előgyakorlatozásban, hogy estére már wy pohár kutvizzel kellett pótolni az illatot. Sőt, Gyula átkiáltott a szomszédból, hogy az ő üveg­jéből máris kifogyott a szusz és tejjel öntötte fel a kutvizet, hogy a rózsavíz titokzatos opálja megmaradjon. A nagy ostromot rögtön reggel nyolckor kezd­tük el, együttes erővel a szomszédék gazdaasz- szony nénijével, délután végeztük kinn, a gyár­telepen, mindnyájunk szerelmével, Elzával. Mö' göttünk járt Mari, a cseléd, aki a zsákmányt és az ügyes visszavonulást biztosította, mint egy idősebb s rezignáltabb hadtápgenerális. Délre Mari lett a leglucskosabb, mert minden megtá­madott leány mögéje menekült. Mari úgy illato­zott. mint egy középkori alchimista műhely. A virágot, piros tojást, a csokoládényulakat, a na' rancsokat s az elkendőzött tortaszeleteket Mari cipelte egy kézikosárban. ... Ez ünnepen is délre értünk haza, félóra szünetre, mert délután hátra volt még Likér és Mássá. A szagosvizes üveget, amelyet már négy­szer merítettem meg különféle kancsókban, mad­zagra kötözve, mint harci jelet s csatabárdot, ló­gattam az övemen. Gyanútlanul s elmerengve baktattunk Marival, ám, a sikolyok, amelyek a szomszéd udvarokból előtörtek, azt hirlelték, hogy a hóhérmunka korántsincsen befejezve a vízözön most tőrt ki erővel. S egy ilyen nagy sikoltás felkiáltójelként akkor ugrott ki fürgén s lendülettel a szomszédék kapuján János bácsi, a legfélelmetesebb húsvéti harcos. János bácsi, a tanügy legkitűnőbb szakembere széles Rimavöl­gyén, husvétkor leszállt a pódiumról s mise vé­geztével szaporán locsolkodni kezdett. Egyedül s elszántan járt, fekete bajusza reszketett az örömtől, boldog nevetését most is hallom, ahogy elintézett egy-egy szomszédságot. János bácsi nyomán özönvíz, sikoly és pusztítás vonult s ő dolgavégeztével nyugodtan tért haza ebédelni Mi, ha János bácsit közeledni láttuk, vadul ro­hantunk anyáink védelmére. János bácsi nem kegyelmezett. János bácsival együtt léptünk be az udvarba — Anyukaaa ... — ordítottam kegyetlenül, — János bácsi jön a vízzel. — .Ne ordíts, kölök, — rántotta ki kezemből az üres üveget János bácsi, mert veszélyeztetve látta munkája eredményét. így kezdtük a ver­senyfutást, de János bácsi lett a győztes és egy nagy bögre vizet oly sikeresen öntött be a szo­bába, hogy pontosan a levesestálba talált. Apám ijedten ugrott föl az asztaltól, — ebédeltek már. — anyám sikoltozott s a szomszéd szobába me­nekült. Most vad és izgalmas csata kezdődött a vízért s az ajtókulcsért. Végül is János bácsi győzött, mert a folyosó ablakáról ugrott be s diadalkiáltással csorgatta a hideg kutvizet a nők nyakába. Munkája végeztével leült s szivart kért. A sorozatot nálunk fejezte be. Az asszonyok, végig, az egész uccán, nem szóltak semmit, csendes összepillantásukban azonban ott rejlett a komor fenyegetés. János bácsi gyanútlanul s derűsen élvezte sikerét s este külön előadást tartott a vizöntés magasabb for­télyairól. Az asszonyok sokatjelentően súgtak össze, a legfőbb összeesküvők János bácsi csa­ládjának nőtagjai voltak. Ködös, nedves kedd busongott a ragyogó hétfői ünnep után. A Szinyec tetején reszketett az eső himöke, szürke s egyforma hétköznapok következtek s másnap iskolába menni már ... A sáros uccában öt asszony vonult csendesen. Kalap helyett kendővel takarták be a hajukat, jó szorosan; elől a mérnökék pesti vendége osont, leghátul az állatorvosné. János bácsiék ablaká­ban kék kendő lebegett, jeléül, hogy Ilona néni várja sorstársait, vizekkel s kézhezálló öreg fa­zekakkal. Ma nem irgalmaznak egy férfinak sem, a munka alapos lesz. János bácsi gyanútlanul zongorázott magának a leghátsó szobában. Minden szoba egy lépcső­vel lejebb feküdt náluk, mint a másik s úgy tűnt, a zongoraszó mélyről, húsvéti diadallal tör elő. fis ha Laciban nem ébred a férfiak összetartása, János bácsival nem lett volna semmi baj. De Laci, aki délelőtt a kerítés tetején érdeklődött, vékonyan elkiáltotta magát: — Apu... János bácsi finom füle felitta a sikolyt s mire az asszonyok harci menete az ajtó elé ért, János ldú>: SzOfaboiUy> Vildác bácsi már magára csukta az ajtót. Mind ott áll­tak az asszonyok, komoran, rossz kabátokba burkolózva s kezükben a vödör. — János jöjjön ki! — Van eszemben! — János, nyissa ki az ajtót... S a komor felszólítások között vékony cérna- hang: — Apu, sokan vannak ... Laci kapott egy oldalfrőccsöt, a zuhany ered­ménye: visszhang és uj sikoly. Az asszonyok nem sokat teketóriáztak. — János, kijön? Felelet helyett János bácsi lerántotta a cim­balomról a takarót, — mert cimbalmozni is tu­dott — s verni kezdte a húrokat odalent.^ „Minek turbékoltok búgó vadgalambok" ... Az asszonyok most egymásra néztek s szótla­nul letették a vödröket, a bögréket s a fazeka­kat. Ilonka néni egy pillanatra még engedelmet kért s a konyhába ugrott a lábasokhoz, nem ég-e oda a rántás. A rántásra Mid ügyelt, a konyhá­ban baj nem mutatkozik. Ilonka néni visszatért őrhelyére. A postamesterné intett s az asszonyok nekifeszültek az ajtónak. Régimódi, alacsony ajtó volt, nem sokat kellett küzdeni vele. Ügye­sen ragadták meg, aztán egymást biztatgatták, a zaj erősödött, az ajtó inogni kezdett s egy lel­kesült pillanatban kiemelték az egészet. Csaknem rájuk dőlt az öreg barna ajtó, nagy csattanással fektették le s a vödrök után kaptak, amelyeket a bejáratnál raktak le sorba. A postamesterné azt hitte, elájul. A vödre üres. A mémökék vendége rázza a mázos kor­sót, a korsó üres. Nincs egy szemernyi viz kész­letben, kifogyott a munidó, még mielőtt harcra került volna a sor. Laci öntötte ki, ügyesen és fürgén, mig az asszonyok az ajtókiemeléssel fog­lalkoztak ádázul. 1 János bácsi most felemelkedett a cimbalom mellől.- Ingujjban volt, minden eshetőségre ké­szen. Szembefordult a hardas tömeggel, karba- fonta a kezét s gigerlisen dőlt a kredencnek. — Üdvözlöm a hölgyeket, Intett kenetesen, — minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét? Az asszonyok még most sem ocsúdtak föl a kellemetlen meglepetéstől, valamelyik aztán fel találta magát s a konyhába rohant, hátha ott ta­PALM B E A C H az amerikai mosószövet minden jobb szabóságban kapható! Fölerakat: Afitytot&C, Praha I., Masná 19. Iái vizet. De az utolsó vödör vizet Laci éppen akkor zúdította ki a nyitott ablakon a Polomec- Mikloék üvöltő kutyájára. — Nem marad más hátra, hölgyeim, mint a főzelék ... — lépett a helyzet magaslatára János bácsi, — de nem hinném, hogy szalonom butor­KBBPfflB Sándor Imre: Melyszini jelentés Művészek husvétja Érdemes volna a tavasz szép hasonlatával kezdeni, de a tavasz felette megbízhatatlan eb­ben az évben. A korán jelentkező tavasz hirte­len visszafordult, ijedten menekült az északi vi­harszél elől, amely keresztüllfútta egész Európát. Pedig akármilyen kegyetlen az áprilisi hóvihar, mégis eljön a napsugár, amelynek tartós, éltető melege lesz. Valami ilyen napsugárféle, el-eltűnő napsu­gár az, ami erre mifelénk melengetni kezdi a magyar kultúra talaját. Tulajdonképen még zord idők jártak, mikor a magyar szivek meg­érezték a tavaszt. A kassai hideg télben a min­denféle magyarok, azok is, akik végig nyíltan azok voltak, de azok is, akik színtelenül igye­keztek megbújni a kenyérgond opportunizmusa mögé, valami módon, valami különös belső szó­ra egyszerre felfigyeltek, elkezdtek magyar kul­túráról, magyar művészetről beszélni, főleg ar­ról, hogy kezdeni kellene valamit. Olyan embe­rek, akik a legtávolabb állnak egymástól vi­lágszemléletben, elhelyezkedésben, műveltségi érdeklődésben, egyszerre csak közös témákat találtak, látszólag véletlenül összekerültek és teljes egyetértésben kezdtek tanakodni afelől, hogy mit kell sürgősen tenni a magyar kultúra mentésére. Évekkel ezelőtt még meddő lett volna min­den ilyen beszélgetés, ha egyáltalán összekerül­tek volna a különféle gondolkodású magyarok, s hamar elaludt volna a közös terv is, ha egy­általán adódott volna. Most azonban, ugylát- szik, elérkezett valami szellemi ébredés, amely egyformán nyitja látásra a különböző szemeket. Ami terv felvetődik, abból néha bámulatos gyorsasággal valóság lesz és az összefogás gondolatát ki sem kell mondani, máris hatéko­nyan dolgozik a szivekben. Természetesen csak kultúráról és művészet­ről van szó. Csak: a legfontosabbról! Nem sza­bad azt hinni, hogy már az egész vonalon pezs- dülés támadt, ami egyenletesen és diadalmasan sarjasztja a virágokat, de azért már itt is, ott is megmutatkoznak az élet zöld foltjai, meglepő virulenciával. Például Kassa legrégibb kulturegyesülete, a Kazinczy Társaság kapott fiatalos oltást és egyszeribe csodálatos virágzásnak indult az uj időjárási viszonyok között. Az ifjú szlovákiai magyar értelmiség legjobbjai jelentkeztek egy­másután előadásokkal, vitaestékkel és a szép múltú veterán hetek leforgása alatt a magyar kultúra ifjú hevü harcosa lett. Híresek lettek a kassai Kazinczy Társaság előadásai, amelyek a magyar ifjúság célkitűzéseit iktatták be az európai szellemi harc fegyvertárába. Egy-egy ilyen előadás külső képe is megmutatta, hogy dlaltatnak át a sürgős és fontos kulturmunkában. Egy-egy ilyen előadáson ott láthattuk a város érdemes öregeit, mögöttük pedig a fiatalságot, a kemény sorsra edzett fiatalembereket, akik összetettkaru mozdulatlansággal, mélytüzű fi­gyelmes szemmel álltak tömött sorokban, tudva azt, hogy a dobogóról elhangzó problémákban a maguk egyéni sorsa rejlik. Szellemi munká­sok és fizikai munkások, ellentétes világszemlé­letek képviselői szorongtak ildomosán az elöl­ülő öregek mögött, — két nemzedék, amely soha ily távolra nem esett egymástól és amely­nek mégis meg kell értenie egymást, mint eddig még soha. A szép téli kuíturelőadások után pedig most uj rendezéssel lepett meg bennünket a Kazinczy Társaság, összeálltak a társaságban szervezett képzőművészek; térültek, fordultak egyel és pompás kis kiállítást varázsoltak elénk, szinte a föld alól. Egyik-másiknál szó szerint lehet venni a hasonlatot, de mindenképpen a varázs­lat erejével hat az egész kiállítás azokra a ma­gyar rétegekre, amelyek nem élnek a művészet közelében. A polgári iskolában kiállított képek és szobrok meglepően magas klasszist képvisel­nek és messzetulhaladják azt a nivót, amelyet általában el szoktunk képzelni vidéki város mű­vészetéről A képzőművészet volt mindig a leg­kevésbé centralizált művészet, de e kiállítás lát­tára az ember kiván valami centrális elisme­rést. Központi tárlatra, jutalmazásra szeretne juttatni az ember sokat a kiállított képek közül, egészen komoly arányszámban. Nem kívánunk itt szakszerű, objektív recen­ziót adni, — elvégzi azt más — de nem fojtjuk el lelkesedésünket a képek és szobrok fölött, amelyek a leginkább megfogtak bennünket. Nem akarjuk eltitkolni például, hogy mennyire más hatást tesznek itt a jó világításban Jakoby Gyula képei, mint a pincemüteremben, amely­ről nemrégiben irtunk volt. Ha itt látjuk a két önarcképet és a napsütéses uccarészletet, való­ban nehéz hinni a reménytelenségben, amely a művész szavaiból és honi környezetéből árad. Az álmodozó önarckép olvadó színei itt va­lóban úgy hatnak, mintha egy uj világ forrna ki belőlük. És a napos uccarészlet valóban szi-1 nes játék, amellyel vidám életkedvben eljátszik a nap. De menjünk sorjába. Mészáros Gyuláné ak- varelljei és krétarajzai tele vannak élő mozgás­sal, egy látó lélek melegségével. A vásári ké­pekben mennyi, mennyi finom szin, a rajzokban mennyi élő mese. Itt él közöttünk egy remek il­lusztráló tehetség, akinek rajzait sohasem lát­tuk még könyvekben. — Sipos Bélának, az országosan ismert grafikusnak és tervezőnek elegáns, fölényes technikájú templomrajza, in­nemzedékek és osztályok közötti ellentétek hi-Jterieurje, arcképvázlatai. — Garai Jenőné gon­zatát feleségem csuszpájzzal leönteni engedné. A cimbalom mögött, az uccai ablakon e pilla­natban izgatottan kopogtak. János bácsi hátra­nézett: Laci fia volt, a gyerek egy vödör vízzel küszködött, kínálta az apjának. — Apuka, öntsd le a sok nénit... I Az asszonyok megsemmisülten telepedtek le a székekre s a plüssdiványra. János bácsi diadal­masan húzogatta magára vasárnapi rokkját, szemben vele a fegyvertelen ellenség, háta mö­gött a váratlanul érkezett muníció. Sokáig s gyö- törten hallgatott mindenki. A templomban delet harangoztak s az asszo­nyok eszébe jutott az otthoni kötelesség. János bácsi az ablakhoz vonult s a vödörre támaszko­dott, amelyben a viz volt, Lihányiék kútjának hideg nedűje. — A férfiak összetartásának nincsen párja, — nyomott barackot a fia fejére. Laci zsebrevágta a kezét, szétvetette a lábát s csak ennyit mondott: — És most kifelé. De nem ment volna még senki, mert az izgal­mat ki kellett pihenni még, hanem ebben a pilla­natban gyanús illat kezdett beáramlani a szobá­ba s Ilonka néni elkiáltotta magát: — Jajistenem, a rántás ... Varázsszó volt, egy pillanat alatt mindenki ro­hant haza már s csak a kapuból fenyegették meg a diadalmas János bácsit, aki a cimbalomverővel tisztelgett a suhogó asszonyt seregnek. Soká nézte János bácsi az uccát, a nap délre kibújt a hideg felhőpaplan mögül, apám akkor fordult be s intett János bácsinak. — Megint megmentettük a világot! — kiáltott János bácsi, aztán szavát elvitte a szinyeci szellő. Mosolygott a nap, a Fáy-kertben illatoztak a virágok. Ezerkilencszáztizenegyet irtunk akkor, Gömör- vármegyében, Gömör-vármegyének Nyustya községében. dós, becsületes olajportréi több mint asszonyos erő a feladat megoldásában, amit az öregasz- szony arcképe mutat és könnyed, szerencsés megoldás — becsületes művész jutalma — a fiutanulmányfejben. — És Oravetz Imre, a pa­rasztfestő, akinek képei előtt nem lehet gondol­kodni. E képekben nem lehet alkatelemeket ke­resgélni, ezek viszik az embert, mint egységes természeti szülemények, a végtelenbe. (Egry József óta nem fogott meg úgy festő, mint ő.) És a dübörgő erejű Jasszus Antal az örökfiatal aki egyre fejlődik, egyre kutat. Hatalmasan egységes erejű és tónusu eredmény itteni képei közül a Sárga fák cimü tájkép. — Féld Lajos finom érzésű, gondos szeretetre valló akvarell- jeit és rajzait kell még szem ügyre venni, hogy újra szétkószálhassunk a teremben és az egyet­len kiállító szobrász, Löffler Béla müvei előtt álmélikodhassunk. Egyedül is méltó partner és méltó reprezentáns. A kassai Rákóczi-emlék- müpályázat nyertese megérdelmi a döntő sikert a kiállításon is tiszta, erőteljes gipszportréival bronzaktjával, de legfőképpen Közös ut cimü síremlékével. Az összetartozás megnyugtató harmóniáját, a testbe lehelt lélekközösséget ilyen tisztán, anyagtalanul kihozni az anyagból egészen magasrendű művészi cselekedet. Igen, csak elragadtatással lehet beszélni e fiatal művészekről, akikre büszke lehet nemcsak a kassai, de az egész szlovákiai magyarság. Ahogy csendes délelőttön alig néhányadma- gunkkal nézzük az alkotásokat és örülünk, mint­ha a magunkéit látnók, idekivánjuk azt a kö­zönséget, amelyet a Kazinczy Társaság téli elő­adásain láttunk. Igen, az öregeket is. A magyar társadalom előkelőségeit. Igen, a megnyitáson jelen voltak, de jöjjenek el újra. örüljenek e fiatal, nagykvalitásu magyar művészetnek és — vásároljanak. Ha még tehetik. Érdemes dol­got cselekszenek maguknak is, mert igaz értéket vásárolnak. És érdemes dolgot cselekszenek a magvar művészetnek, amely ily szép tavaszi vi­rágokat hajt a nagy nélkülözésben is. Hát még ha hozzájut a megillető támogatáshoz, amely­nek nem szabad elmaradni. Nyílik az élet Március: Amerre nézek. Ibolyák, fehérek, kékek; Gyermeklánc, gólyahír, sárga Fürdik a déli sugárba. Április: bárányok, kecskék Nyfivik az első-fii mesgyét; A pásztor tülke rekedten Jajong a szellős berekben. Május: A kfbomlott fákon VirágfUrt, szent ákom-bákom, S a terhes Ifjú nőnek Lelkében nj álmot szőnek... Azután a nyárba őrünk, Viharban csnrran el vérünk ... Szemünk a távolba réved: Aratnak, elnyilt az élet... TELEK A. SÁNDOR. 6

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom