Prágai Magyar Hirlap, 1938. február (17. évfolyam, 25-48 / 4468-4491. szám)
1938-02-27 / 48. (4491.) szám
^mgm-Ma&^arhiulap 1938 február 27, vasárnap* ana D á n o s a i n k írtat Borsody István A Tamás Mihály szerkesztésében megjelenő Tátra-könyvek sorozatában „Szlovenszliói városképek” címmel Tátra-Almanach jelent meg. A viláatörténelem — írja Oswald Spengler a nyugati ikultura alkonyáról szóló könyvében — a városi emberek története... Szomorú visszhangot kelt ez a mondat a magyar ember lelkében, mert a magyar nemzet története inkább nyilt csatatereken zajlott le és a véráztatta föld szomorú emlékei több helyet foglalnak el szabadságért küzdő dicső múltúnkban, mint a falakkal körülvett városok krónikái. Nemzetünk a nyugati kultúra végbástyáján küzdött s oly kevés ideje maradt arra, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott polgárok életét élje, akik szorgalommal csinálhattak világtörténelmet a városi kultúra meleg és védett hajlékaiban. Mi csak harcoltunk és vágytunk a városok békességére s később leszögezhettük a keserű igazságot: történelmünk nem kedvezett városi polgárságunk kifejlődésének. Elismerést e kedvezőtlen múltért keveset kaptunk boldogabb sorsú európai embertársainktól s hányatott sorsunk fölött mindig egyedül merengtünk. Pedig a világtörténetet csináló ,.városi emberek** munkájához mi is sokkal hozzájárultunk: védelemmel Európa keleti bástyafokán és nem is oly kevés várossal, amit egv-egy békésebb időszakban virágoztattunk a reánk bízott földön. S éppen a mihozzánk közeli Kárpátok védettebb földjén, ahol Mohács után a magyar nemzet töröktől elűzött része is menedéket talált, részben itt álltak e városok, melyeknek falai közt a magyar történelem boldogabb korszaka bontakozott: a magyar polgári élet Ígérete. Sajnos, nemzetünk nagyrész nem lett polgárrá és polgáraink sem érhették el a polgári lét nyugalmát. De célunk ma is a városok gyarapítása és az urbánus múlt tradícióinak ápolása és széleskörű továbbültetése. Láttuk a háboruutáni Magyarországot, miként emelte föl áldozatokat nem kímélve a vidéki városokat —, megszívleltük legnagyobb élő történészünk, Szekfü Gyula intelmét, mely szerint történelmi feladatunk, hogy polgári nemzetté tegyük a magyar népet —’, és örömmel üdvözöljük most a Tátra-kiadó vállalkozását, hogy magyar városi hagyományaink ápolását célul kitűzve, szükebb otthonunk városképeit kezdi kiadni magasnivóju könyvsorozatában. Fordulatot jelenthet szellemi életünkben a Tátra- Almanach hatása ... Ha sokan fogják olvasni és megértik, hogy földünk városai az európai kultúra és magyar civilizáció őrei voltak évszázadokon keresztül s hogy az égre festett sziluettek, a kecses és vaskos tornyok, a bástyafalak, a boltivek és árkádok ősöket jelentenek, akik ezeken a helyeken éltek, kiknek leikével a város öszszeforrt. mert a város csak múltjával együtt válik várossá: a város nem lehet uj. a város csak régi lehet. Megmásult életünk huszadik évfordulójára jobb könyv nem láthatott napvilágot, mint a Tátra-Almanach. Húsz éve botorkálunk és panaszkodunk, hogy nem találjuk életünk gyökereit, lebegünk a légüres térben —, ami igaz lehet és tragikus, csak éppen nem indokolt, mert földünket vastag kincses rétegekben borítja múltúnk mélysége. Mibennünk volt a hiba, hogy nem tudtuk felfedezni a könnven hozzáférhető talajt és erőt adó kincseket. Magyarázat erre bőven akadhat —, főleg talán társadalmunk összetétele. ,,Történelmi középosztályunk'* eltűnésével nemcsak az osztályt, de a történelem gondolatát is elsöpörte az idő. Valami primitiv újdonság pedig úgy találta, hogy a múltról jobb nem beszélni és akik szívesen beszéltek róla, bizony sokszor jobban tették volna, ha egy szót sem szólnak. Ebben a múltról megfeledkezett, múltat fitymáló, sőt múltat hamisító időben jöttek az első számadások, ezek könnyűszerrel állapították meg, fhogy az uj sorsra utalt magyarságunk zöme a parasztságból tevődik össze. A nép került így minden érdeklődés középpontjába, a nép, mely mindenkor változatlanul őrizte magyarságát és biztos zálognak számított a jövőre nézve is. De amilyen kitüntető figyelem, megbecsülés és elismerés járt ki a népnek, éph olyan megvetés, gúny és szidalom érte a polgárokat, akik „satnyaságuk", ,,gerinctelenségük“, „hitványságuk" miatt ugyancsak sokat vághattak zsebre, öt torony tövében öt város múltja és jelene elevenedik meg öt kitűnő iró tolla alatt. Az öt városkép elé Szvatkó Pál irt mély szellemtörténeti tudással, riportszerü élénkséggel nagyszabású tájékoztatót városaink államfordulat utáni sorsáról. Finom, újszerű megfigyelései városaink történetének legújabb fejezetét tárják az olvasó elé: a régi rendszer felbomlását s az uj, lassú, de egyre jobban érezhető kibontakozását. Sziklay Ferenc Mátyás király, Rákóczi és Kazinczy városát: Kassát rajzolja meg az iró és kulturpoliíikus fplényes tudásával. Sziklay tökéletes kassai városképe fölött méltóságteljesen jelenik meg a Szent Erzsébet Dóm, a nyolszázéves Kassa örök szimbóluma, amely a tarka változások fölöt£ égi nyugalommal őrzi Kassa lelkét. A szomszéd Eperjes, a kedves sárasi város, melynek Fő-uccájához nincsen hasonló földünkön. Gömory János pompás és 'könnyed történeti előadásában mondja el gazdag múltját, ami a magyar történelmi város kultúrát védő és népek fölött békességet hirdető szerepéről szól. Ide tartozik a. harmadik szomszéd vármegye, Szepesség fővárosa is, Lőcse, melyről Szalatnai Rezső irt finom essayt, a couleur Iocale és az irodalmi reminiszcenciák mély Vérzésével. S e három tipikus régi „felvidéki" város mellett még két városról olvasunk az almanachban: Érsekújvárról és Losoncról. E két város „modernebbnek" látszik a három előzőnél, bár ezeknek múltja is méltó a többihez, de egyiknek a gyáripar, másiknak a vasút volt utolsó döntő élménye: merőben más elemek — és „modernebbek", mint a Kessát jellemző Orbán-torony harangja, Eperjes oromfalas házai vág} Lőcse szárnyas-oltárai. Losoncot, a szép kis nógrádi centrumot Darkó István irja meg a regényíró erős tollával, a lüktető élet, majd a határmenti Jetörtség hü érzékeltetésével, Jócsik Lajos Érsekújvárt, a paraszti metropolist ecseteli a mi i iiiimiíiiiihib nini m ha időközben a másvilágra vagy Magyarországra nem költöztek. A történelmi polgárság igy szépen vagy csúnyán letűnt a színről. Nem akarom védelemben részesíteni középosztályunkat, mely hibát hibára halmozott és távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam a magyar népi politika egyedül hasznos és tanácsos voltát, de úgy érzem, hogy népünk jövőjébe vetett méltó hitünk mellett méltatlanul bántunk el földünk polgári múltjával. Többnyire csak a jelen szűk körében láttuk meg polgárságunkat. Pedig, ahogy népünket a jövő hősévé tudtuk avatni, úgy kellett volna múltúnkban polgári hőskorát fölfedezni. Nemcsak az ősöknek kijáró tiszteletből, hanem saját jól felfogott érdekünkben is. Mert földünk magyar múltjában kell gyökeret vernünk és e múlt nemcsak a nép érintetlen erejében van, hanem városaink Európával összeforrt múltjában is, E városok jelölik k{ a magyarság európai útját a kultúra, a művelt haladás tájai felé. Erre kell vezetni népünket is, ha nemcsak anyagi civilizációt várunk jövőnktől, de kultúrát is és szellemi hagyományaink fennmaradását. Földünk polgári tradíciója rehabilitálásra vár. És erre csak elkopott történelmi érzékünk megújulásával válhatunk alkalmassá. A Tátra-Almanach öt városképe a múltba mutat, parlagon heverő tradícióink felé. Ezzel a könyvvel könnyen indulhatna el polgári múltúnk régóta várt és esedékes átértékelése. Ezért tulajdonítunk neki különös jelentőséget. öt város t.ornya integet felénk az Ízléses kiállítású Tátra-Almanach fedeléről és az Nagy ur voltam no. Nagyobb, mint mostan. Mert akkoriban két lovam volt, ma pedig egy sincsen. A nyári vakáció két hónapjában reggeltől estig vagy nyeregben, vagy kocsin ültem és onnan potyogtam, évközien pedig a balassagyarmati gimnázium különféle osztályaiban bukdácsoltam. Arany élet volt ez és a két kicsi, kócos erdélyi lovacskámmal, a Tüskével, meg a Bogánccsal messzi földön Irigyelt hŐ9e voltam a nógrádi ifjúságnak. Mondom, nyári vakáció idején reggeltől estig hol nyeregben, hol meg kocsin ültem, aszerint, hogy a nyereg törte-e fel az ülőkémet, vagy ti gyeplő a mancsomat Az első esetben ugyanis a bricsk^n kúráltam ki magamat, még pedig olyképpen, hogy állva hajtottam, a második esetben meg csak térddel és combbal igazgattam a száguldóié lovacskámat és Így szellőztettem a hólyagos tenyeremet. Nos egyszer, amidőn történetesen a nyereg törte fel az ülőkémet, a nálunk vakációzó két kedves csirkefogó unokaöcsémmel, mármint az Fmruskával, meg az Antival, elhatároztuk, hogy hajnalban befogunk és megyünk rákászni az Ipolyba, — Hogyne!... — mondta sóhajtva édesanyám és keresztet vetett magára, — Már egyéb sem hiányzik, csak az, hogy belefulladjatok nekem az örvényekbe!... Mire édesapám, aki roppantul szerette a rákot, csak sodort egyet a bajuszán és Így szólt a szászociográfus pompás stílusával. Nála már a jelenben és a jövő reményeivel: a jobb megélhetést jelentő kertkultúra eszmefutta: hsaival zárul a város képe. Csupa remek írás, értékes olvasmány és Útmutatás Íróink számára. Mert várjuk a folvtatást: a bányavárosok, Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya. továbbá Bártfa, Pozsony, Nagyszombat, Léva. Rimaszombat, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász és a többi város képeit, várjuk, hogy e könyvek uj erővel oltsák be szellemi életünket: európai polgári tradícióval és földünk magyar múltjából fakadó történelmi öntudattal. A m yíto t H h d M tm* írta: Szilárd János kísérteties zúzást a fejünk fölött és pillanatok alatt felrohantunk. Aztán körülnéztünk és megdermedtünk ... Egy tintafekete fölyhő rohant felénk s a fölybftben ott villogtak már szédítő magasságban a nadrágjaink, a trikóink és a gatyácskáink. Vitte őket a szélvész ismeretlen tájakra, vitte, vitte... És a fekete fölyhő alatt Is meepiHantotíunk va’amit, amitől még jobban megrémültünk: égnek csapott farokkal és veszett száguldásban két lovat. A Tüskét, meg a Fogáncsot. Amint a sistergő villámok fényességétől meg-mogvrágitva rúgták a gyepet és pucoltak ész nélkül a falu Irányába... Hanem ez mind semmi! Nyakig vizesek voltunk s az egvszá! úszónadrágban majd megfagytunk a szélben. Kedves csirkefogó unokaöcséim közül az egyik imádkozni kezdett, a másik meg ríva fakadt. És Igv vágtattunk be a Varga csősz kunyhójába, mely már tele volt menekültekkel. Főképpen szénagyüi'ő menvecskékkel, akik maguk közé vettek és hogy' felmelegltsenek, összevissza csipkedtek... — Jaj, hogy a fla<alur2knak hollyan porhanyós, genge húsa van!... Nos aztán a sok szoknyáik közül hármat leoltottak és adtak mind a hármunknak egy-egy szoknyát. Mindjárt t-ele is öltöztettek. — Ne szégvőhék magukat, lelkeeskéim, — mondták, — inkább ezt, sehogy hektikát kapjonak!... Még kendőt is adtak. \ keblünkre. — Csak oszt majd küggyék haza a fiatalurak! ... É9 igv indultunk a falu felé... Útközben azonban találkoztunk édesapámmal, aki kocsin jött clébü'-.k. Tüske és Bogáncs égnek emelt farokkal és gazdáUanul vágtatott be az udvarunkra, hát rosszat sejtett az öregur és jött értünk. És amidőn a három szoknyás fehérnéppel összetalálkozott a dülőuton, megállította a kocsit s igy szólt: — Nein látták valahol a fiaimat, lelkecskéim?... Mire lehajtották fejüket a három szoknyás fehérnének és igy válaszoltak szégyenlősen: — Kezeit csókoljuk, mi vo’nánkl... — Affene belétek!... — hőkölt ekkor hátra jó apám, aki csak azon bofráukozott meg, hogy nem gondoltunk a száTlr'sz darab rákra és hagytuk széiiclmászni az IdoIv partján.,.. ját nyalogatva: — Mehettek!... Hát aztán mentünk. Ugv úsztunk már, mint az ebihalak, nyugodtan mehettünk. Hajna’ban befogtunk, bricskára ültünk és a bricska ülése alatt a rákok számára egy zsákkal megindultunk. Az Ipoiy partján megálltunk. A lovacskákat kifogtuk és mert szelídek voltak, mint a bárány s ha szóltunk, vagy fütyültünk nekik, kutya médiára jöttek az ember ntán, szabadon engedtük őket, hogy legeljenek. Magunk gyorsan levetkőztünk, ruháinkat a fiizfnbokrokra akasztottuk, aztán bele a vízbe és kezdődött a komoly munka. Mármint a rákok összefogdosása. Csupasz kézzel, persze... Lehetett már úgy délelőtt tizenegy óra, amikor összeszámoltuk a- rákokat: százhúsz darab csörgött a zsákban. Akkorák, mint egv-egy papucs, mert az apraját visszahajigáituk a vízbe... — Na, talán elég lesz krumplinudll helyett az öregiirnak!... — szólt kedves csirkefogó unokaöcsélm közül az Imruska és a zsákkal a vállán kapaszkodott fel a meredek partra. Ott körülnézett és vészes hangon elorditotta magát: — Jézusmárja!... — Mi az te?!... — Itt a vihar!... — Mi van Itt? ... — A vihar! Viszi a gatyálnkatf... Ekkor már ml Is hallottunk odalenn, a meredek agyagpart tövében valami hátborzongató és SEBES! ERNŐ: GALÉRIA IRODALOMTÖRTÉNET SZONETTEKBEN GYóNI GÉZA „Caesar, én nem megyek!" — harsogta hősen S a Béke fénylő, szent Napját imádta, De szelíd szivébe nyilait zord átka S százezrek mellől nem hiányzott ö sem. ő ajka lett százezrek sóhajának S bár reményüket fogság megfertőzte, Harmatként csillant verse véres gőzbe S a könnyes sóhajok hazatalálnak: Mint hazajáró lelkek idegenbül, ök drótakadályt s határt nem ismernek S felhők vonatján tömegsírok s vermek Fölött bús, örök, Intő szózat zendiil: S e szózat bennünk vádként lázad és forr, Kik „szálkát nézünk gerendatöréskor". BURÁNYI MIKLÓS A Történelem titkos útvesztőit Kutatta szeme, bárha lázba pislog. Tán megérezte: földi éve nem sok S a gyilkos Kór nem tartja soká öt itt. S mert vérségkultuszt lelkesedve ápol: Bebarangolja a színes Középkort, Izgalmas útján minden követ széthord És Corvin alatt nyüzsög Buda, Nápoly. Am mielőtt a Tcbécé kezébül Kidobná tollát, lázálma megszépül S a Múltból hörpint végső lélegzetje: „Egyedül vagyunk!" — homlokán Müvének Ez áll s a népe soha ne feledje, Mert testámentom, lecke s hősi ének! Március 1-Ig lehet jelentkezni az Eucharisztikus Vfógkcngreuzutra A szlovákiai katolikus magyarok jelentkezési határidejét az Eucharisztikus Világkongresszusra március 1-ig meghosszabbították. A kongreszszus költségei csökkentek. Az uj utazási és elszállásolási árak kimutatása megtekinthető minden plébánia-hivatalnál, Pozsonyban a Katolikus Akció irodájában (Primás-tér 1/IÍI.), Érsekújváron Ncdcr Jánosnál. Akik saját útlevelükkel utaznak és dszálHsolásalkról maguTv gondoskodnak, azok számára a jelentkezési határidő nincs korlátozva. A kongresszus igazolványát május 20-ig megrendelhetik a kongresszus szervezőjénél. A kongresszusra jelentkezni lehet minden plébániahivatalnál, továbbá közvetlenül Meggyes! Sándor Rozsnyó címen, aki minden a világkongresszussal kapcsolatos kérdésre felvilágosítást ad. 4
